Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bábu. Ez a bábu különleges volt, hiszen nagyon hasonlított az emberekre, mind külsőre, mind pedig belsőre. Hiszen ez a bábu képes volt gondolkodni és érezni is. Csupán egyetlen hiányossága létezett, amely megkülönböztette az emberektől, és ennek fájdalmasan tudatában is volt. Ugyanis akárhányszor belenézett egy tükörbe, látható volt, hogy a bábunak nincs arca.
Arctalanságának tudata elszomorította a bábut, ezért elhatározta, hogy keres valakit, akiről egy arcot mintázhat magának. Azt is elgondolta azonban a bábu, hogy a tökéletes imitációhoz, amire vágyott, nem elég csak egyszer látnia egy gyönyörű arcot. Az ilyen másolat bizonyosan nem volna élethű. Nem, a bábunak egy élethosszig tartó modellre volt szüksége, akit évekig, évtizedekig megfigyelhet, miközben arcizmainak minden egyes apró rezdülését rögzíti, a tökéletesség jegyében.
Megindult tehát a bábu, és hogy az arc nélküli volta ne ijessze meg az embereket, egy mosolygós maszkot öltött fel. Ment, mendegélt évek hosszú során keresztül. Bejárt mindenféle vidéket, nyüzsgő városok sugárútjait, álmos kis falvak utcácskáit, toronyházakat, ringatózó vonatkocsikat. Utazásai során rengeteg emberrel találkozott, akik a boldogság meg nem kérdőjelezett maszkja miatt nem is sejtették, hogy egy bábuval van dolguk. És sok ígéretes jelöltet is látott, akik pótolhatták volna a bábu ürességét. Ezek az emberek viszont nem akartak modellt állni neki. Volt, aki megunta a végtelennek tűnő órákat a műhelyben, és festés közben faképnél hagyta a bábut. Mások a temérdek dolgukra hivatkozva utasították vissza a bábut. Megint mások egyszerűen visszataszítónak, közönségesnek, vagy a maszk levétele után félelmetesnek látták az arc nélküli művészt. Így a bábu minden sikertelenség után nagy sóhajjal kénytelen volt visszamenni a festékboltba, és a próbálkozás nyomait, amennyire tudta, egy kis festéklemosóval takarította el a fejéről. Már-már azt hitte, hogy sosem fog sikerrel járni.
Egyszer azonban, mikor a bábu egy könyvtár folyosóit rótta, szembetalálkozott egy gyönyörűszép angyallal. Az angyal első ránézésre is elkápráztató volt. Arányos teste, fakózöld szeme, a nyakán lévő tengerkék sál, és hosszú, szőke tincsei azonnal rabul ejtették a bábut. Már érzett ilyet korábban is, de ennyire intenzíven még sosem. Most már biztosan tudta, hogy megtalálta a tökéletes modellt. Szóba is elegyedett az angyallal, és rövid beszélgetés után javasolta, hogy újra találkozzanak. Az angyal csilingelő hangon mondott neki igent. A bábu mámorosan ment haza, biztos volt benne, hogy véget ért a keresése.
A következő találkozói az angyallal rengeteg örömöt okoztak számára. Úgy döntött hamarosan megkéri az angyalt, hogy álljon neki modellt. Mégis volt valami, ami nem hagyta nyugodni a bábut. Ahogy egyre tüzetesebben megnézte az angyal arcát, arra lett figyelmes, hogy az angyal is egy maszkot hord. Nagyon élethűt, és boldogat, egy képzetlen szem biztosan nem vette volna észre. A bábu viszont, aki már évek óta hasonló maszkot viselt, csak kiszúrta. A következő találkozójuk alkalmával, miközben egy feneketlennek tűnő tó partján egymás mellett ültek, meg is kérdezte az angyalt erről, aki bevallotta, hogy valóban maszkot visel. Elmondta azt is, hogy a maszk viselésének jó oka van. Gyermekkorában sok sebet szerzett, amelyet nem akar felfedni a környezete előtt. Ezzel együtt, mivel az angyal sem volt közömbös a bábu iránt, felemelte a maszkját, és az igazi arca a bábu elé tárult.
A bábut először letaglózta, amit látott. Az angyal arcát számtalan seb borította, kisebb és nagyobb egyaránt. Rég esett vágások hegei, melyek bár begyógyultak, néha még mindig sajognak. A bábu szótlanul nézte, és gondolkozott. Valóban egy ilyen sérült arccal szeretné betölteni a saját ürességét? Majd visszagondolt az elmúlt évekre. A sok elutasításra. Ahogy a csend kezdett túlságosan is nehézzé válni, a bábu meghozta a döntését. Le fogja másolni az angyal arcát. Végül is, a sebeknek is megvan a maguk szépsége. És ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani. Mi lesz, ha sosem talál másik modellt? A bábu elmosolyodott, és átkarolta az angyalt. Biztosította arról, hogy a sebek nem zavarják őt, és hogy nagy megtiszteltetés volna, ha az angyal modellt állna számára. Az angyal elérzékenyülve attól, hogy valaki végre nem utasítja el az igaz valóját, beleegyezett.
Gyönyörű időszak kezdődött a bábu és az angyal életében. Mámoros napokat és éjjeleket töltöttek el egymás karjaiban, és végleg egymásba szerettek. A közös jövőjüket tervezgették: utazásokat messzi tájakra, szépen berendezett házakat, takaros kis kertekkel, nevető gyerekeiket. Eközben a bábu is egyre biztosabb lett abban, hogy jól döntött. A találkozók közben nagy buzgalommal másolta az angyal arcát, minden vonását nagy szeretettel és precizitással megörökítve. A sebeket sem látta már ijesztőnek, ugyanolyan beleéléssel pingálta a saját arcára, mint az angyal fakó ajkait vagy elegáns orrát.
Egy alkalommal azonban, megdöbbentő dolog történt. Az angyal nem jelent meg a megbeszélt találkozón a bábu műhelyében. A bábu persze kétségbe esett. Nem tudta mi történhetett az angyallal. Talán balesetet szenvedett, és jelenleg is egy kórházban fekszik, eszméletlenül? Vagy talán megutálta a bábut, nem szereti többé? Talán túl lelkes volt? Túlságosan gyorsan másolta volna az angyali arcot? A bábu, mivel választ az angyaltól nem kapott, úgy határozott, hogy meglátogatja őt, otthonában.
A bábu meg is találta az angyalt, de mégsem úgy ahogy remélte. Az angyal arcán lévő hegek csúnyán be voltak gyulladva, vér és genny keveréke folyt belőlük. A bábu teljesen tanácstalan volt, ahogy az angyal is. Mindketten szerették egymást, de az angyal fellángoló sebei miatt nem lehettek együtt. Túlságosan is zavarták az angyalt, aki nem akarta ezt az arcát mutatni, még kevésbé lemásolva látni. Egyetlen kívánsága az volt, hogy egyedül lehessen, és vérmocskos arcát senki se lássa. A bábu számára persze, ez szörnyű hír volt. Hiszen, ha nem láthatja a hőn szeretett arcot, hogyan folytathatná a másolását? Ennek ellenére, nem volt kész feladni a művét. Biztosította az angyalt, hogy nem fogja elhagyni, majd miután elbúcsúztak egymástól, gondterhelten, mégis reménykedve tért haza.
A bábu minden nap remélte, hogy jó híreket kap, melyek az angyal gyógyulásáról szólnak, ehelyett amikor nagy ritkán beszélni tudott vele, az angyal helyzete láthatóan csak súlyosbodott. Teltek az órák, napok, hetek, és a bábu egyre kétségbeesettebb lett. Hiszen tehetetlennek érezte magát. Mit is tehetett volna, azon kívül, hogy várakozik egy csodálatos javulásra? A javulás azonban sosem jött el. Az angyal nem akarta megmutatni az arcát. A bábu pedig elkezdett gondolkozni, hogy mit is tegyen? Várjon még, abban reménykedve, hogy egyszer a sors szelei megfordulnak? Vagy letörölje az arcot, fordítson hátat az angyalnak, és folytassa a sziszifuszi keresést?
Egy reggelen a bábu, miközben a régóta felhasználatlanul álló eszközeit rendezgette, hirtelen furcsa nedvességre lett figyelmes a félkész arcán. A tükörbe nézve elborzadt. Az angyal egyik másolt sebe, amely az egyik szemgödrét keresztezte elkezdett vérezni. A bábu azonnal a boltba rohant, hogy festéklemosót vegyen. Ezt már nem tűrhette tovább. Hazaérve, lecsavarta a kupakot róla, és benedvesített egy kendőt. A tükör elé állt, orrában a lemosó szúrós illatát érezte. A keze már az arc felé nyúlt, mikor megállt. Megremegett, majd nagy sóhaj közepette visszahanyatlott. Képtelen volt lemosni az angyal sebzett, de mégis gyönyörű arcát, még úgy is, hogy az már életveszélyes volt rá nézve. Az egyetlen lény arcát, aki elfogadta a bábut, és szerette. A bábu lefeküdt a földre, és sírni kezdett. Könnyei összemosódtak a vérével, amely tócsában gyűlt a bábu és az angyal közös arca körül.