Félresikerült túra

Összes megtekintés: 11 

Sötétség vette körül. Hiába forgolódott, semmit sem látott. Az egyetlen hangforrást, pedig ő maga jelentette. Erősen zihált, egyrészt a levegőhiány következtében, másrészt a kétségbeesés miatt. Fogalma sem volt arról, hogy hogyan került ide, vagy egyáltalán arról, hogy hol is van. Idegesen a hajába túrt, és azon gondolkodott, mit tegyen. Mikor valamennyire sikerült rendeznie légzését, kinyújtotta karjait, és tapogatózni kezdett, azonban csak üresség fogadta. Pár lépéssel előrébb merészkedett, így ujjai már valami szilárdat érintettek, ami magasan és szélesen terült el előtte. Megfordult és a háta mögött is ugyanezt tapasztalta, amiből arra következtetett, hogy valamilyen járatban lehet. Mivel jobb ötlete nem volt, úgy döntött, hogy elindul az egyik irányba, hátha sikerül kiszabadulnia innen, bárhol is legyen. Egyik kezét a falon tartotta maga mellet és szorosan mellette is maradt, míg másik karját maga elé emelte, hogy még időben elkerülhesse az esetleges nemkívánatos ütközéseket, amik a fejét, illetve orrát érnék. Lassan kezdett el lépkedni, hiába hajtotta a vágy, hogy minél hamarabb jusson ki innen. Miközben sétált, képzelete kezdte elragadni, lelki szemei előtt felrémlettek, hogy vajon miféle állatok leshetik minden lépését. Hiszen nem tudhatta, hogy vajon tényleg egyedül van-e, mint ahogy azt először gondolta. Hirtelen elrántotta a kezét a faltól, mert már szinte érzete, ahogy ujjai egy szőrős ki testet tapintanak. Mindig is utálta a pókokat és a gondolat, hogy most váratlanul megérinthet egyet, rettegéssel töltötte el. Ne legyél már gyerekes, korholta magát. Mély levegőt vett, hogy megszabaduljon képzelgéseitől, ugyanis most az lenne a legfontosabb, hogy kijusson innen, nincs ideje ilyen értelmetlen fantáziákra. Főleg mert érezte, hogy egyre nehezebben kap levegőt, mintha fogyna az oxigén. Szaporábban kezdett el menni, rémülettel töltötte el, hogy sosem fog szabadulni innen. Néhány méterrel később érezte, amint keze alatt a fal kanyarodni kezd, így ő is óvatosan követte azt. Csakhogy ez sem vezetett sehová, ugyanúgy vakon lépdelt tovább, egyre nagyobb félelemmel a szívében. A kétségbeesés egyre gyorsabban kezdett felkúszni a torkán, ezzel megtagadva tőle azt a kis levegőt is, amit eddig be tudott szívni. Térdei összecsuklottak alatta, nem bírták tovább tartani. Levegőért kapkodva ült a földön, hátát a falnak vetve, miközben egyre csak a torkát markolászta, mintha ezáltal lélegzethez juthatna. Azonban nem így volt, a pánikroham egyre jobban elragadta, míg tudata egyre inkább kezdett elhomályosulni, mikor egy nagy robaj ütötte meg a fülét. A váratlan hang kizökkentette a transzból, ismét kapott levegőt. A dörej megismétlődött, ám nem tudta, hogy honnan jöhetett, vagy hogy mi is adta ki. Remegő lábbal állt fel, mikor észrevette, hogy mellette a fal is rázkódni kezdett, ahogy talpa alatt a föld is. Gondolkodás nélkül futni kezdett, de a robaj fáradhatatlanul csak követte őt, egészen addig, míg már nem tudott állni sem, annyira remegett körülötte minden. Zokogás tört fel belőle, érezte, hogy innen már nincs menekvés. A hangok egyre közeledtek hozzá, és ő csak tehetetlenül várta a földön fekve sorsát. Aztán egy hatalmas súly nehezedett rá megfosztva minden levegőtől, a tudata pedig végleg homályba veszett.

Levegőért kapkodva pattant fel a szeme, miközben majdnem leesett az ágyáról, olyan hirtelen ült fel. Rémülten nézett körül, próbálva felfogni, hogy a saját szobájában van, a házában, biztonságban. Megkönnyebbülten fújta ki a benntartott levegőt, és visszahanyatlott a párnájára. Csak álom volt, nyugtatta magát. Ám ami nem hagyta nyugodni ezzel kapcsolatban az az volt, hogy nem először álmodta már ezt. Úgy egy hónapja időnként átéli ezt a szörnyűséget, mégsem tudja, hogy miért, vagy hogy mit jelenthet. Valahányszor ezt álmodja, utána egész nap rossz érzése van, amitől csak nehezen tud szabadulni. Dühösen dobta le magáról a takarót, nem akarta, hogy a mai napját is tönkre tegye ez a fura álom, ugyanis ma megy el túrázni a közeli hegyekbe. Másfél hónapja tervezi ezt a kirándulást, nem hagyhatja, hogy rossz kedvvel induljon útnak, ezért úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a baljós érzést, és egész nap jó hangulata lesz. A konyhában főzött egy jó erős kávét, hogy az álom utolsó emlékét is kiűzze fejéből, majd lassan kortyolgatva nézett ki az ablakán. Mielőtt még elindulna az erdőbe, volt néhány elintézni valója, így nem is vesztegette feleslegesen az időt, egy gyors reggeli után, már az utcákat járta. Az idő kellemes volt, azonban messze gyülekezett néhány felhő az égen, amik esőt ígértek. Meg is jegyezte magában, hogy majd ne felejtsen el esőkabátot elrakni.
Miután sikerült mindent elintéznie, amit szeretett volna, már valóban jó kedvvel kezdett otthon készülődni. Hátizsákjába bepakolt mindent, amire szüksége lehetett, nem felejtve el korábbi gondolatát sem. Rétegesen felöltözött, fejére pedig egy baseball sapkát tett. Kulacsát megtöltötte vízzel, aztán azt is elpakolta, és már kint is volt az utcán. Magában dúdolgatva sétált a buszmegállóba; megtehette volna, hogy gyalog hagyja el a várost, azonban minél hamarabb oda akart érni, ezért inkább ezt választotta. Mikor a busz megállt előtte, megmutatta bérletét és a hátsó sorok egyikében leült. A következő megállónál egy idős nő szállt fel, aki mellette foglalt helyet.
– Jó napot! – mosolygott a nő.
– Önnek is! – felelt udvariasan, azonban most nem volt kedve beszélgetésbe elegyednie vele, így inkább kinézett az ablakon, az elsuhanó tájat figyelve.
– Szép napunk van, nemde? – kérdezte.
– Valóban az van – sóhajtott nagyon, hogy nem sikerült elkerülnie.
– Kár, hogy ott vannak azok a csúnya felhők – rázta meg a fejét szomorúan. – Vihar lesz belőle, pedig el akartam ültetni a virágaim. Igazán kár.
– Vihar? – kapta fel a fejét rá. – Azt azért nem hiszem. Talán csak egy kis eső lesz, semmi komoly.
– Higgyen nekem, vihar készülődik. Láttam én már ilyet. – mondta egyre nagyobb beleéléssel.
Ő ellenben nem akart hinni neki, mivelhogy az azt jelentette volna, hogy el kell halasztania a túrát, és azt nagyon nem akarta. Most tudott csak elszabadulni a munkahelyéről, kizárt, hogy egy idős nő miatt hazamenjen, aki szerint vihar készülődik. Újabb hónapba telhet, mire ismét alkalma adódna eljönnie, így inkább úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja.
– Majd kiderül – mondta inkább magára erőltetett nyugalommal.
A nő már nyitotta a száját, hogy újfent hangot adjon sejtésének, viszont a busz abban a pillanatban megállt, ezért gyorsan felpattant és elköszönt tőle, mielőtt még bármit is mondhatott volna. A busz a város szélén rakta ki, ahol már csak elvétve volt egy-két ház, és az erdő csupán húsz percnyi sétára volt tőle. Gondolataiba merülve tette meg ezt a távot.
Boldogan elmosolyodott, mikor végre a fák között lépdelt, ujjait végig húzva törzseiken. A talaj elég egyenletlen volt, nagyon kellett figyelnie, hogy hova lépjen, másképp könnyen kifordulhatott volna a bokája. Nem messze tőle emelkedett a hegy, fenséges látványt nyújtva, de oda még később akart menni. Nagy lelkesedéssel kerülgette a fákat és a bokrokat, ahogy egy nagyobb dombra kapaszkodott fel éppen, hogy onnan messzire eltekinthessen. Pár percnyi séta után fel is ért, ahol egy elégedett sóhaj hagyta el ajkait. Ahogy lenézett az alatta elterülő tájra, átjárta a nyugalom és az elégedettség. Gyönyörű volt a környék, a levegő pedig friss, amit a városban nemigen van alkalma megtapasztalni. Ránézett karórájára és örömmel vette, hogy még bőven van ideje, így egy lendülettel később már jó pár méternyire járt. Imádta ahogy a Nap sugarai átsütöttek a zöld levelek között, ezzel szinte smaragdzölddé változtatva azokat. A feje felett mókusok ugrándoztak egyik ágról a másikra, a madarak pedig édes dallamokkal töltötték meg a levegőt. Szabadnak érezte magát, mintha ő is bármelyik pillanatban szárnyat növeszthetne, hogy aztán elrepüljön, vissza se nézve.
A békességet az ég hangja törte meg, eső illatát hozva magával. Csalódottan figyelte, amint az esőcseppek apránként eláztatnak körülötte mindent, őt magát is. Már épp készült elővenni az esőkabátját, mikor egy villámot vett észre a szeme sarkából, és azonnal meg is érkezett a hozzá tartozó hang is. Az eső pedig mindinkább esett, egy lélegzetnyi szünetet sem hagyva. A villámcsapások egyre gyakoribbak lettek, és egy szempillantás alatt a szél is megérkezett, de olyan erős volt, hogy alig bírt egy helyben állni. Az ágak meghajoltak, levelek repkedtek mindenhol. Kitört a vihar. Gyorsan megfordult, hogy kijusson az erdőből, csakhogy a szél és eső alkotta függönyön keresztül alig látott valamit, mindemellett folyton elcsúszott a vizes talajon. Néhány perc múlva már csupa sár volt, alig maradt rajta tiszta felület. Szemébe csak úgy folyt az eső, sapkáját már rég elragadta tőle a viharos szél. Nagy nehezen sikerült ismét felkapaszkodnia az előbbi dombra, azonban egyszer csak megmozdult alatta a föld. A rengeteg víz miatt, ami csupán pár perc alatt esett, a föld elkezdett lecsúszni a domboldalon, vele együtt. Kicsúszott alóla a lába, és gurulni kezdett lefelé. Próbált belekapaszkodni valamibe, csakhogy semmi nem akadt a kezébe, ennélfogva megállíthatatlanul gördült tovább. Balszerencséjére azonban egy hatalmas kődarab állta útját, amibe belevágta a fejét, ezáltal abban a pillanatban elvesztette eszméletét.

Megpróbálta kinyitni a szemét, de azonnal megbánta, ugyanis szörnyű fájdalom hasított a fejébe. Érezte, ahogy az eső továbbra is szakadhatatlanul esik, ahogy a mennydörgés sem maradt abba. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideig lehetett eszméletlen, talán csak pár percig, de az sem kizárt, hogy órákig. Nyögve feltápászkodott és homlokához érintette a kezét, ami véres maradt mikor elhúzta, majd körülnézett. Rémülten vette észre, hogy hátizsákja eltűnt, a földcsuszam valószínűleg elsodorta. Mikor tekintete a domb felé irányult, meglátta, hogy egy újabb ár közeledik felé, így gondolkodás nélkül az ellenkező irányba kezdett futni. Hirtelen megpillantott a hegyben egy vájatot, így arrafelé szaladt tovább. Amikor szerencsésen beért oda, megnyugodva kifújta a levegőt. Csakhogy öröme korai volt, merthogy egy villám pont a menedéke fölé csapott be néhány méterrel. A csapástól szikladarabok kezdek legördülni, a bejárat pedig beomlott, majdnem maga alá temetve őt is. Köhögve tápászkodott fel, és ahogy kinyitotta a szemét, rájött, hogy semmit sem lát. Sötétség vette körül. Sóvárogva gondolt hátizsákjára, amiben zseblámpa is volt. Ahogy ott állt a teljes sötétségben és saját zihálását hallgatta, nagyon ismerős lett neki ez a helyzet. Kétségbeesetten ébredt rá, hogy álmaiban került ilyen szituációba. Rémülten kiabálni kezdett, azonban válasz nem érkezett. Eszébe jutott az öreg nő a buszról, aki tudta, hogy vihar lesz. Hallgatnia kellett volna rá. Csakhogy már késő volt, itt ragadt. Kinyújtotta a karjait, kíváncsi volt rá, hogy vajon tényleg azon a helyen van-e, ahol álmaiban is. Kezei ugyanazt a felületet érintették most is, amitől csak még jobban kétségbeesett. Nem tudja, hogy milyen járat lehet ez, a legjobb amire gondolni tudott, hogy valamilyen bányában lehet. Mély levegőt véve elindult, csakúgy, mint álmaiban, ám nem ezúttal nem hagyta, hogy képzelete elszabaduljon. Szigorúan csak arra koncentrált, hogy találjon valamit, ami segíthet neki kikerülni innen, habár az jelentősen akadályozta, hogy nem látott semmit. Nemsokára eljutott odáig, ahol a fal kanyarodni kezdett, és ez a pontosság rettenetesen megijesztette. Viszont álmával ellentétben nem hallott semmilyen robajt, így viszonylag megnyugodva haladt tovább.
Már egy órája kóválygott a hegy belsejében, azonban mégsem jutott sehova. Az alagút folyamatosan kanyargott, de mintha egy végtelen útvesztőben találta volna magát. Innen nincs kiút, súgta egy hang a fejében, amit mérgesen elnyomott magában, nem akart ilyesmire gondolni. De minden igyekezete ellenére újra és újra megszólalt benne ez, és egy idő után már érezte, hogy igaza lehet. Ebben a pillanatban pedig meghallotta azt a bizonyos robajt, és lába alatt megremegett a talaj. Tudta, hogy mi következik. Rohanni kezdett, de hiába. A rengések egyre erősebbek lettek, nem bírt tovább talpon maradni, a földre esett. Egyszeriben szörnyen dühös lett magára, hogy nem hallgatott a saját álmaira, sem az öreg nőre. A robaj megállíthatatlanul közeledett hozzá, de már meg sem próbált elmenekülni előle. Tudta, hogy felesleges. Az alagút kezdett beomlani, nem sok kellett, hogy őt is elérje. De ő csak ült ott a földön, hátát a falnak vetve, nem törődve semmivel. Gondolatban visszatért a házába, ahol gyakran az ablaka széles párkányán ülve figyelte a várost, vagy éppen könyvet olvasott. Ezután felrémlettek előtte a családtagja arca, akik össze fognak törni, ha megtudják, hogy mi történt vele. Utoljára a munkahelye jutott eszébe, szinte látta maga előtt a főnöke arcát, mikor tudomást szerez róla. Káröröm töltötte el, mindig is utált ott dolgozni, és egyszerűen mulattatta a gondolat, hogy felettesét csupán az fogja érdekelni mindebből, hogy állásinterjút kell majd tartania, amit köztudottan ki nem állhat. Szinte nevetni támadt kedve, ami csak még szürreálisabbá tette ezt a helyzetet.
A robaj végérvényesen elérte őt. A szikladarabok maga alá temették, ahogy az alagút teljesen beomlott, megfosztva őt életétől.

Másnap hírt adtak arról, hogy egy eddig ismeretlen személy életét vesztette a viharban, miközben épp a hegyekben túrázott. Hátizsákját megtalálták a hegytől nem messze, azonban iratok nem voltak nála, így a beazonosítás még eltarthat egy ideig.
Szülei a hír hallatán rögvest hívni kezdték őt, de válasz nem érkezett, hiába csöngött telefonja fáradhatatlanul a lakásában. A főnöke pedig épp azon dühöngött, hogy megint késik a munkából, nem tudva, hogy mi is történt. De még milyen dühös lesz akkor, ha megtudja…

Szólj hozzá!