Különös álmok

Összes megtekintés: 11 

Dominika mindig is átlagos embernek tartotta magát, hiszen nem volt kiemelkedő tehetsége sem a matematikához, sem az íráshoz, nem tudott táncolni és énekelni sem. Az egyetlen dolog, amitől mégis különlegesnek számított mások számára, az az önzetlen szíve volt. Már egészen kicsi korától kezdve különös vágyat érzett, hogy segítsen az embereknek, nem számított, hogy éppen csak cipekedni segédkezett valakinek, vagy akár önkénteskedett, adományozott, számára nem volt különbség. Emellett sosem várt érte cserébe semmit, neki ez olyan természetes volt, mint maga a levegővétel. Szülei imádattal figyelték, hogy kislányuk mennyire önzetlen, bár emiatt ugyanúgy féltették is. Többször megpróbálták már figyelmeztetni erre, azonban ő csak mosolyogva végig hallgatta őket, majd így szólt.
– A segítség, az segítség. Bármi is történik utána.
Szülei csak tehetetlenül egymásra néztek ilyenkor és várták, hogy mit fog majd hozni számára a jövő. De felesleges volt emiatt aggódniuk, ugyanis az csupán csak jót tartogatott. Igaz barátokra lelt, kik csodálták őt, és akiket arra ösztönzött puszta jelenléte is, hogy jobbak legyenek.
Azonban, ha valaki megkérdezi Dominikát arról, hogy ő mit tart különlegesnek magában, nem ezt felelte volna. Hanem egy sokkal rejtélyesebb dolgot. Mégpedig az álmait. Ugyanis amióta az eszét tudja, csak egyetlen egy helyről álmodik. Minden éjszaka amikor álomba merül, egy csodálatos világban találja magát, gondtalan és vidám emberek között. Nem számít, hogy kivel elegyedik szóba, biztos lehet benne, hogy végtelen kedvességgel fogják üdvözölni őt. Mindemellett az ég szüntelenül tiszta kék, a fák levelei pedig smaragdzölden csillognak a rájuk eső napfényben. Az itt töltött idő alatt mindig szétáradó békesség és nyugalom szállja meg, ami még az ébredése utáni órákban is elkíséri. Merthogy még nem fordult elő olyan eset, hogy ne emlékezett volna arra, amit előző éjszaka álmában látott, vagy éppen egy beszélgetésére egy teljesen ismeretlen emberrel. Ez volt az ő páratlansága, ez az ismeretlen, de varázslatos világ, ahol az éjszakáit tölti. Ezekről az álomképeiről eleinte beszámolt szüleinek, de ők csak megsimogatták a fejét, és mosolyogva annyit mondtak, hogy élénk a fantáziája, majd kinövi. Csakhogy nem így lett, a mai napig ellátogat erre a helyre, és Dominika tudja, hogy ez nem csak a képzelete szüleménye, minthogy a szülei gondolják, hanem valóban létezik. Érzi, hogy ez így van.
Most is éppen előző éjjeli álmán töprengett, miközben egy korai reggelen az utcán sétált. Egy lágy szellő meglibbentette haját, ahogy fejét oldalra hajtva nézett fel egy hirdetésre az egyik épület tetején. Az emberek leszegett fejjel haladtak mellette, nem is figyelve a másikra, csupán igyekeztek, hogy el ne késsenek. Már nem is foglalkozunk egymással, állapította meg magában szomorúan. Mindenki csak azzal törődik, hogy meglegyen mindene, de közben nem is veszik észre, hogy miről maradhatnak le. Már fel sem néznek, nem tekintenek körül, és így nem ismerik fel az igazi értékeket, amik az orruk előtt vannak. Kezd eltűnni belőlük a jóság. Ezzel a gondolattal a fejében sétált tovább, mikor is előtte egy idős úr pont elejtette a kezében tartott újságot, Dominika pedig egy ösztönös mozdulattal máris fölkapta onnan és visszaadta. Az úr egy hálás mosollyal megköszönte, majd egy biccentéssel később már ismét mindketten folytatták útjukat. Az autók hangos dudálásán és az emberek zajjá erősödött beszédén keresztül átszűrődő madárcsicsergést hallgatva lépett be kedvenc kávézójába pár perccel később. Megvette szokásos energiatöltetét, majd nem sokkal ezután már a parkban üldögélt, lassan kortyolgatva forró italát. Csendesen figyelte az embereket, ahogy hozzá hasonlóan csak ücsörögnek, esetleg társalognak valakivel, vagy éppen egy könyvet olvasnak. De kedvenc látványa ilyenkor a gyerekeikkel játszó szülők voltak. Melengette a szívét a látvány, ha önfeledten nevető kisfiúkat és kislányokat látott, ahogy egy labdával vagy akár egy papírsárkánnyal töltik szabad óráikat.
Magában mosolyogva hátra hajtotta a fejét, és hagyta, hogy a Nap meleg sugarai érjék az arcát, miközben mélyen magába szívta a hűs levegőt. Felfrissülve körül nézett, és hirtelen észrevette az előbbi öreg urat, ahogy nehéz, megpakolt táskákkal igyekszik. Több se kellett neki, abban a másodpercben talpon volt – mintha csak valami erő húzta volna fel a padról -, és a kiürült kávés poharát a legközelebbi szemetesbe dobta, majd pár lépéssel később már az idős úr előtt állt.
– Elnézést Uram! – szólította meg szerényen. – Látom nehezek ezek a táskák, engedje meg, hogy segítsek.
– Ez igazán rendes tőled, ámde boldogulok.
– Ugyan, nem lenne fáradság – próbálta meggyőzni, hiszen jól tudta, hogy ezt csupán udvariasságból mondta. – Kérem!
– De csak ha valóban nem probléma – azzal hálásan átadta a táskákat. – Innen már nem lakom messze.
Az öreg úr mosolyogva elindult, Dominika pedig hasonló kedvvel követte a parkon keresztül. A szeme sarkából oldalra pillantva jobban szemügyre vette és megpróbálta megtippelni, hogy vajon hány éves is lehet. Ősz haját teljesen hátra fésülve viselte, öltözéke pedig viszonylag fiatalosnak volt mondható. Arcán a nevető ráncok sok évnyi boldogságról és fáradalomról árulkodtak, szemében viszont gyermeki játékosság tükröződött. Rövid töprengés után végül arra jutott, hogy nem lehet több hetvenévesnél. Miután eljutott erre a következtetésre, immár teljesen odafordult hozzá, hogy szóba elegyegyen vele.
– Hogy szólíthatom Uram?
– Hívj csak Márton bácsinak – mosolygott rá. – Na és én kegyedet?
– Dominika vagyok – mutatkozott be.
– Tudod, igazán jó látni, hogy még vannak ilyen rendes fiatalok, akik segítenek a magamfajta időseknek. Nehéz egyedül.
– A gyerekei nem segítenek? Már ha csak nem vagyok udvariatlan – szabadkozott.
– Nincsenek nekem olyanjaim sajnos – nézett szomorúan. – Csak ketten voltunk a feleségemmel egész életükben, de pár éve ő is itt hagyott, úgyhogy már csak én vagyok meg a rossz szívem.
– Sajnálom Márton bácsi! De ha gondolja, én bármikor szívesen segítek Önnek, örömmel tenném!
– Mondtam én, hogy különleges vagy te – nevetett halkan.
Kellemesen elbeszélgettek ezután, észre sem véve, hogy milyen hamar megérkeztek az idős úr otthonához. Egy egyszerű egyszintes ház volt ez, virágokkal az előkertben. Letisztult színei kívülről és belülről is nagyon otthonosan festettek. Dominika bent lerakta a táskákat, majd együtt el is pakoltak. Miután mindent a helyére tettek, az öregember így szólt a lányhoz.
– Maradj egy teára, hadd köszönjem meg neked a segítséget.
– Igazán nem szükséges megköszönni, de a teát boldogan elfogadom.
Az idős férfi szemében vidámság jelent meg, rögvest neki is látott elkészíteni. Pár perc után letelepedtek a nappaliban és a gőzölgő ital felett órákon át tartó társalgásba kezdtek. Elmesélte Dominikának élete történetét, hogy hogyan ismerkedtek meg a feleségével, és hogy mennyi mindenen mentek együtt keresztül. A lány élvezettel és egy kis szomorúsággal hallgatta a mondottakat. Hallatszott a férfi minden egyes szavából, hogy mennyire szerette a nejét, ennélfogva borzasztóan sajnálta, hogy már nem lehetnek együtt.
– Mindig is életvidám volt, semmi sem törhette jó kedvét, még egy vihar sem. Emlékszem, hogy az esküvőnk napjának reggelén, milyen csodálatosan sütött a nap, remek idő volt. A vendégek már mind megérkeztek, elkezdődött a ceremónia is, mikor váratlanul vad szél kezdett süvíteni. Mindenki próbálta fogni a ruháját, nehogy elrepítse – nevetett jóízűen. – Majd rögvest megérkezett az eső is, mindent eláztatott, de az én drágám csak nevetett. Nem bánta, csak az számított neki, hogy mind együtt vagyunk. Ilyen volt ő.
Szomorúan letörölt egy könnycseppet az arcáról, mire Dominika is rájött, hogy bizony az ő szeme is párás lett a történet alatt.
Az idillt a lány telefonjának rezgése törte meg, ideje volt indulnia. Sajnálkozva köszönt el az úrtól.
– Mennem kell, Márton bácsi – görbítette le száját bánatosan.
– Köszönöm, hogy maradtál egy kicsit beszélgetni velem, boldoggá tettél vele! – szorította meg a lány kezét hálálkodva.
– Ha gondolja, holnap is szívesen eljövök, és akkor befejezhetjük a beszélgetést – ajánlotta fel.
– Örülnék neki – nevetett boldogan.
Örömmel telve integetett utána Márton bácsi, nem is sejtve, hogy a találkozóra hamarabb fog sor kerülni, ráadásul olyan formában, amilyenre egyikük sem számított.

Dominika a nap végén fáradtan ért haza, egyetlen vágya az volt, hogy minél hamarabb ágyba kerüljön. De előtte még gyorsan rendet rakott a konyhában, merthogy nem állhatta, ha rendetlenség uralkodik. A rutinos mozdulatok közben Márton bácsi jutott eszébe. Örült, hogy segíthetett ma neki, és tudta jól, hogy ezentúl sűrűn meg fogja látogatni a férfit, kezdve a holnapi nappal. Mindent el fog követni, hogy ne érezze magát egyedül, gondoskodni fog róla. Megnyugodva egy fáradt sóhajjal hajtotta párnára a fejét, és már alig várta, hogy ismét a másik világba álmodja magát. Vágya hamar teljesült, pár perc után már az álmok birodalmában járt.

Kinyitotta szemét és tiszta, kék eget látott, ragyogó napsütéssel. A madarak halkan énekeltek, a fák pedig megszokott pompájukban tündököltek. Talán egy tisztáshoz tudná leginkább hasonlítani ezt a helyet, de mégsem írja le pontosan a szépségét. Felszabadulva kezdett el sétálni arra, amerre embereket vélt látni a távolban, közelebb érve pedig, már egész sokan vették körül, és mindegyiküktől kapott egy kedves mosolyt, ahogy elsétált mellettük. Egy ideig csak céltalanul bolyongott, élvezte a békességet, ami átjárta. Aztán egyszer csak megállt. Nem csinált semmit, csupán lehunyt szemmel, hátrahajtott fejjel ácsorgott. Gyakran tesz ilyet, mert örömét leli abba, hogy itt lehet, és ezzel adja át magát teljesen az érzésnek. Felnyitva a szemét, egy ismerős alakot pillantott meg, amit elég különösnek vélt, merthogy itt még nem találkozott ilyennel. Jobban szemügyre véve az illetőt, az idős urat vélte felfedezni benne. Megdöbbenve kezdett el sétálni az irányába, odaérve pedig egy idős hölgyet látott még a férfiba karolva.
– Márton bácsi! – szólította meg még mindig elképedve. – Maga hogyan kerül ide?
– Dominika kedves! Hadd mutassam be neked a feleségem – nézett ragyogó szemekkel a mellette álló nőre.
– Nagyon örülök! – mosolygott a hölgy.
– Hasonlóképpen asszonyom! Viszont még most sem értem, hogy hogyan kerül ide Márton bácsi – aztán egyszerre megértette az előbbi szavakat. – Azt mondta, hogy a felesége?
– Igen, hát nem gyönyörű? – tekintett rá újból.
Dominika teljesen összezavarodva állt ott, semmit sem értett. Hisz azt mondta, hogy a felesége elhunyt, akkor mégis hogyan lehet ő itt? És Márton bácsi? A gondolatai csak úgy cikáztak, de a megoldás elkerülte.
– Márton bácsi, eltetszene nekem ezt magyarázni? – fordult felé, de ő csak a feleségére figyelt.
Nagy nehezen aztán csak rátekintett, de a válasz most is elmaradt.
– Mennünk kell, még sok a bepótolni valónk. Viszlát Dominika! – azzal egy szerelmes mosollyal megfordultak, majd elsétáltak, otthagyva a teljesen értetlen lányt.
Sokáig nézett utánuk és próbált rájönni arra, hogy mi is történik pontosan. Nem értette, hogy hogyan lehet itt, ráadásul a feleségével. Visszagondolt a reggeli társalgásukra, majd pár perc után mintha a helyére kattant volna benne valami, és egyszerre csak rádöbbent. Egyetlen magyarázat létezett csupán a mai és az iménti beszélgetésre, a titokzatos hölgyre és erre a helyre. Dominika egyszeriben megértette ezt a világot, hogy miért járja át a nyugalom és a békesség mikor itt van, hogy miért árad mindenkiből a kedvesség. Egy rejtett világ ez, ahova csak életed végén juthatsz el, ha kiérdemled. Ajándék ez a hely mindenki számára, ki méltó rá, hogy megismerje. S Dominika megvilágosodása, nemcsak ennek a világnak a megértésében teljesedett ki, hanem a saját itt töltött szerepében is. Istenhez tartozik ő, gondolta mosolyogva, ahogy nevének jelentése most ugyancsak új értelmet nyert számára. Ez a rendeltetése. Emiatt kivételes ő, puszta létében rejlik a rendkívülisége. Ennek okán más az ő szíve, mint a többieké. Páratlan lelke van.

Másnap reggel a biztos tudattal kelt fel, hogy amire előző éjszaka eszmélt rá, az igaz. Immár tisztában van létének fontosságával, és hogy milyen célt is szolgál.
Emellett azt is pontosan tudta, ha meglátogatná az öreg úr otthonát, nem lelné ott. Most már szeretett feleségével tölti idejét egy égi világban.

Szólj hozzá!