104 korty vodka

Összes megtekintés: 86 

Tibi 3 üveg vodkával a kezében sétált ki a sarki kisboltból. Léptei szaporábbak voltak hazafelé, fázott a csípős hidegben, mégsem vett kabátot, mert a bolt csak 5 percre volt. Ujjai majdnem ráfagytak a lépcsőház kapujának kilincsére, miközben kitárta maga előtt. A lift felé vette az irányt. Sosem lépcsőzött, a hetediken lakott. Valaki már állt a felvonóban, de várt rá. Tibi örült volna, ha nem az alatta lakó Viktor az.
– Bulit tartasz? – kérdezte Viktor félmosolyra húzva száját.
– Ja.
– Oroszokat vársz?
Tibi megvető pillantást vetett Viktorra. A férfi matrózkék öltönyt viselt, frizurája előre beállított volt, kezében aktatáskát tartott. Biztosan most végzett a munkájával a minisztériumban.
– Szeretem a vodkát – motyogta az orra alatt Tibi.
Nem kis meglepetésére Viktor felnevetett.
– Juli utálja a vodkát – jegyezte meg végül.
Végre kinyílt a lift ajtaja, a hatodikra értek. Viktor kiszállt, de választ várt, ezért visszafordult Tibihez.
– Akkor titeket nem hívlak – vettette oda Tibi, majd a lift ajtaja bezárult.

Az apró lakásba belépve Tibi egyből a falba verte a fejét. Juli utálja a vodkát. Ez a mondat visszhangzott egyfolytában a fejében. Utálja. Juli utálja a vodkát. Úgy dörgölte az a ficsúr az orra alá, mintha ő nem lenne tisztában a ténnyel, hogy Juli utálja a vodkát. És még röhögött is előtte. Juli utálja a vodkát.
Nagy lendülettel elterült a kanapén, majd kezébe vette a távirányítót. Az egyik sportcsatornára akart kapcsolni, de megakadt a szeme az egyik közcsatorna hírműsorán. A felvétel középpontjában egy fiatal, dekoratív, ébenfekete hajú lány állt, egy festményekkel teli teremben. A szalagcímen ez volt olvasható: Somos Zita művészeti kiállítása.
A lány egy portré mellett állva mesélt, boldogan. Tibi azonban nem hallotta egy szavát sem, csak az élénkék szempárra és a kócos, vállig érő, ébenfekete hajra koncentrált. Ő ismeri ezt a lányt. Látta már, sőt azt is tudja, hogy egyszer közel állt a szívéhez. Előkapta farmerzsebéből a telefonját és kutatni kezdett. Az ismerősök között nem találta. Akkor régebbről kell ismernie.
Kisétált a konyhába, ahol a vodkákat hagyta. Felkapta az egyiket, megbontotta, majd bele is ivott. Ahogy visszaért a kanapéhoz, még egy pillantást vetett a lányra. Már tudta. Ő Zita, az óvodából, abból a kis alföldi városból, ahol együtt töltötték a gyermekkorukat. Ő Zita, az első szerelme.
Tibinek le kellett ülnie, hirtelen jött. Az előbb Juli, most meg Zita. Megállapította, hogy a lány semmit sem változott. Szemében még mindig égett a fiatalság, mint évekkel ezelőtt, amikor utoljára látta. Csak a száján izzott vörös rúzs, amiatt nem ismerte meg. Zita élénken élt még az emlékezetében. Együtt száguldoztak kismotoron az óvoda udvarán és együtt kísérték el Tibi nagyapját nyaranta horgászni. Mi több, Zita rajta festett először. Egy júliusi délutánon Tibi nagyszüleinél voltak, ahol a nagy melegben nem tudták, mit csinálhatnának. Erzsi mama ajánlotta, hogy fessenek valami szépet a szüleiknek. Felvonultak hát Tibi szobájába, ahol Zita nevetve azt mondta, hogy inkább a fiú hátára festene valamit. Tibi elterült a földön, és hagyta, hogy a kislány alkosson valamit. Jóleső érzés volt a festékes ecset hűvös érintése azon a nyári délutánon. Szomorúak voltak, amikor le kellett mosni Tibi hátáról a Tiszát. Tibor rájött, hogy ő volt Zita első festményének vászna. Most pedig a lány ott állt első kiállításán. Erre ivott.
– Hát én beszarok – suttogta maga elé két korty vodka után.
Hirtelen sok régi emlék villant fel a szeme előtt abból a kis koszos alföldi városból. Látta maga előtt, ahogy barátaival nevetnek a konyhásnő lógó melleit nézve. A postás ott biciklizett a szeme előtt. Minden pénteken hozta a sorsjegyet az apjának, de az sose nyert. Érezte az iskolai gyümölcsleves ízét, hallotta osztályfőnöke dörmögő hangját. Ha még egyszer megütik a Lőrincet, repülnek az iskolából. Legjobb barátjával, Kiss Zolival néha elpüfölték az apró termetű Lőrincet. Nem szerették ezt tenni, de így több figyelmet és tiszteletet kaptak diáktársaiktól.
Ezekre az emlékekre mind megemelte üvegét. Külön ivott Zolira, Lőrincre, de még kedvenc tanárára, Gárdonyi úrra is. A szomszédasszonyra is, aki mindig hozott neki pár szeletet a frissen sütött süteményeiből. Ivott az anyja almás lepényére. A koraesti fürdőzésekre a Tiszán, a rengeteg szúnyogra, nagyapja intő szavaira. Kortyolt egyet a cigányasszonyok egészségére is, akik minden este utánuk kiabáltak, mikor Zolival későn futottak a főúton.
Nem szeretett különösen ott élni, várta már, hogy egyetemre mehessen. Most mégis elszorult a torka, ahogy szeme előtt megjelent Zoli, a nagyapja és szülei. Náluk voltak azon a júliusi estén, amikor megérkeztek a felvételi értesítők. Az alkony pirosra festette már az égalját, a levegő tele volt vidám nevetéssel, aztán Zoli és Tibi egyszerre pattantak fel a helyükről. Megállt az idő. Majd a nevetésből pityergés lett. Zoli és Tibi örömükben ejtettek pár könnyet, mert tudták mennyit dolgoztak a jó hírért. A szülőknek pedig csemetéik véget érő gyerekkorért nedvesedett a szemük. Tibi hatalmasat ivott az üvegéből, ki is ürült. Hatalmasat, mivel ez volt az a pillanat, mikor ő és Zoli már nem voltak többé legjobb barátok. Zoli Pécsre került, Tibi pedig Budapestre.
Tibor felállt, hogy magához vegye a másik üveget. Azután az ablakhoz támolygott, keretébe kapaszkodott. Az üvegen kinézve megpillantotta az utca túloldalán álló kocsmát. Belátni nem lehetett, a vendégek telelehelték a helyiséget, párás lett az üveg. A homályos sziluettek gazdáit próbálta felismerni. A sarokban biztosan Józsi bácsi ült, aki éjfél után mindig Trianonról vitatkozott az arra tévedőkkel. Tibi ivott Józsi bácsira, arra is, hogy a jobb sarok az ő bérelt helye, meg akkor már a határon túl rekedtekre is megemelte a poharát. Tibinek volt egy felvidéki ismerőse. Az anyja nagybátyja, aki évente egyszer látogatja meg őket, halottak napja alkalmából. Iszákos ember, Tibi mindig is utálta ezért. A mély, ijesztő hangját se szerette, azt sem ahogyan beszélt, amilyen élcesen vette a levegőt. Csúszott a vodka Tibi torkán, ahogy a férfira gondolt.
A kocsma bejárata előtt egy női alak jelent meg. Vörös szövetkabátot viselt és fekete csizmát. Laura volt az, a pultoslány. 11 óra, eljött a műszakváltás ideje. A lány vett egy nagy levegőt, mielőtt belépett volna az ivóba. Tibi ezen mosolygott, hiszen tudta milyen nehéz az egyetemista lánynak. Szép volt, de ha nem lett volna szép is megtalálta volna minden részeges fószer a különböző szexuális poénokkal. Tibi kedvelte Laurát, a lány az esték végén mindig meghívta egy körre. Most ivott az egészségére.
Már nem csak a kocsma üvege volt homályos a benti párától, hirtelen minden az lett Tibi előtt. Megszédült vele a világ. A kanapé felé vitték lábai, de elvétette, a földre esett hát.
– A kurva anyjukat! – csúszott ki a száján, mert most a volt oktatóira gondolt, aki megtanították, hogy kell helyesen elesni. Nem így, mert nagyon fájt.
Megemelte az üveget, a vodkát a szájába borította, a sajgás tompult. Fejét a padlóra tette. Forgott a plafonon a csillár, marta a gyomrát az ital. Úgy marta, mint mikor Juli először főzött chilis pennét. Az üveget a falhoz vágta, hangos csörömpölés, szilánkok mindenütt. Fel akart ülni, de szilánkokba tenyerelt. Rövid, éles fájdalom, majd megindult a vér.
Mari néni majd segít, jutott az eszébe. A szomszédasszony minden héten átugrott hozzá egy kávéra, hogy az isten áldja meg érte. Csütörtök este 11 van, Mari néni nem fog kávéért jönni, vége a sorozatának, már alszik. Tibinek kell átmenni. Lábon nem megy, jó lesz négykézláb. Az ajtóig el is jut. Be van zárva, mindig bezárja miután hazaér. Vajon a kulcs merre? Arra nem emlékszik, de mozdulni sem bír.
– Mari! – ordítja el magát, mert visszatért a fájdalom. Ismétli, ismétli, de hiába, Mari néni nem jön. Csak lenne már vége a részegségnek, meg az életnek is úgy egyáltalán. Zita művész lett, Juli utálja a vodkát, Laura meg csak a joggal foglalkozik. Ő meg felkel, megy a gyárba, hazajön, jobb napokon eszik, iszik valamit és már fekszik is. Újra meg újra, csak vége lenne már.
– Mari! – próbálja ismét hívni egyetlen barátját, a 72 éves szomszédasszonyt.
Sós könnyek gurulnak végig az arcán. Összeszorítja véres öklét, majd az ajtóra vág, folyamatosan üti. Pillanatokon belül tűsarkak kopogását hallja, kopp, kopp, kopp. Ismeri az ütemet, ez visszarántja a valóságba. Juli jár ilyen tempóban.
– Rendben vagy Tibi?
Nem volt felkészülve erre kellemes hangra. Mióta szakítottak nem is látta a lányt. Sosem futottak össze a lépcsőházban, bezzeg Viktorral.
– Ittam.
Sóhajtás hallatszik odakintről.
– Mit?
– Vodkát. Két üveggel.
– Engedj be Tibi! – kéri lágyan a hang.
Tibi szemei elkerekedtek. Sokszor várta ezt a mondatot.
– Nincs meg a kulcs.
Juli nem szólt többet, tűsarkak kopogása hallatszott ismét, de most szaporábban. Pár perc múlva fordult a kulcs a zárban, Tibit finom kezek emelték meg. A kis Fiat anyósülésén ült. Rázták a budapesti utak, villogtak, forogtak a körút fényei, mentő szirénázott. Hánynia kellett, hányt is. Juli szitkozódott, hogy bassza már meg, amiért még mindig olyan, mint egy gyerek, vigyázni kell rá, ezért is hagyta el. De persze nem felejtette el, ezért is gondoskodik róla, mikor a Viktor mesélte a liftes találkozót már tudta, hogy baj lesz. A Mari néni is miatta jár át, mindig jelent, mint egy kibaszott ávós. Az egyetlen barátja pont Julinak jelent.
A kórházban rendesek voltak. Valaki meg is kérdezte szeretne-e még valamit a detox előtt. Tibi ennyit felelt:
– Csak egy korty vodkát.

Szólj hozzá!