Egy farkas sosem hazudik

Összes megtekintés: 12 

A fenyők kísérteties árnyékot vetettek a tündöklő víztükörre. A telihold fénye megvilágította a tó valószerűtlenül nyugodt és sima felületét.
Egy lélek sem tartózkodott a tisztáson, mindenhol némaság honolt. Az állatok is harmóniába kerültek a természettel, még az éjjel tevékenykedő fülesbaglyok is visszahúzódtak odújuk biztonságába. Az őzek a növények takarásában leltek menedékre, és onnan lesték minden mozdulatomat.
Igyekeztem zajtalanul haladni, de ez majdhogynem lehetetlen feladatnak bizonyult. Akármennyire is próbáltam ügyelni rá, hogy ne hívjam fel magamra a rengetegben megbúvó vadak figyelmét, a lehullt gallyak ripityára törtek lábaim alatt.
A messzi távolban hegyek körvonalazódtak ki a homályban. Némely bérc oly magasra nyúlt, hogy a felhők takarták el a külvilág szeme elől. Az égen ezer meg ezer csillag fénylett, mint lámpások a fojtogató sötétségben.
Ahogy a tó partján bandukoltam, különös dolgot véltem felfedezni. Egy állat nyomaira leltem a sárban, melyeket követtem, és így hamarosan egy barlanghoz jutottam.
A sziklaodúból hátborzongató hörgések és keserves nyögések hallatszottak. Tanácstalanul álldogáltam az üreg szájánál, és azon töprengtem, mitévő legyek. Belépni nem volt bátorságom, de rettegtem tőle, hogy az élőlény, kitől a jajgatások származnak, segítségre szorul. A szánalom felülkerekedett a félelmemen. Elővettem a táskám mélyén lapuló mécsest, és miután meggyújtottam, elindultam arra, amerre a nyöszörgőt sejtettem.
A vájat semmivel sem volt barátságosabb, mint amilyennek kívülről látszott. Az érdes sziklafal a jégnél is hidegebb volt, és a sötétszürke kövek még nyomasztóbbá tették az egyébként is borús hangulatú helyet.
Miközben egyre beljebb hatoltam a feketeségben, az egyik kitüremkedő szikla tövében egy erősen ziháló, a fájdalomtól rángatózó farkast pillantottam meg. Az állat régóta szenvedhetett, mert már alig lélegzett. Egy percig sem kételkedtem benne, szüksége van rám.
Odaszaladtam hozzá, és a testén ejtett, mély vágásokat kezdtem tanulmányozni. Kötszer híján a flaskám után nyúltam, melyet még egy forrásnál töltöttem meg vízzel. Ám mielőtt bármit is tehettem volna, egy erőtlen, remegő hang szólt hozzám.
– Reménytelen. Nem tudsz meggyógyítani.
Ijedten pattantam fel az ordas mellől, majdnem a kulacs tartalmát is kilöttyintettem. Körülkémleltem, hátha észreveszem a hang gazdáját, de a barlang kongott az ürességtől.
– Ki vagy? – kiáltottam, hátha úgy bátrabbnak tűnök a kilétét titkoló idegen szemében.
– Egy áldozat, akin már nem lehet segíteni.
A lábam előtt heverő vadra szegeztem a tekintetemet, és alaposan végigmértem. A hang kétségtelen, felőle jött.
– Hol vagy? – szegeztem az újabb kérdést az ismeretlennek.
– Alattad.
– Valótlant állítasz. Az állatok nem beszélnek – tiltakoztam, de szívem legmélyén éreztem, igazat mond.
– Egy farkas sosem hazudik – hördült a vad, majd lassan feltápászkodott, de azon nyomban vissza is hanyatlott a földre. – Most már hiszel nekem?
– Igen – dadogtam. – Csak kérlek, maradj fekve.
– Ha akarnék, se tudnék felkelni – nyögött.
Óvatosan melléguggoltam, és tenyerem a mellkasára helyeztem, hogy lecsillapítsam.
– Mi bajod? Ki bántott?
– Hosszú történet… és bonyolult.
– Időm, mint a tenger – suttogtam, és amilyen kényelmesen csak tudtam elhelyezkedtem a kövön. – Hallgatlak.
A vad nagy küszködések árán, de felült, hogy szemembe nézhessen.
– Szenvedésemről az emberek tehetnek – ejtette ki a súlyos szavakat. – Ha nem lenne mind kétszínű és hazug, sokkal könnyebb lenne a világnak.
Vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyetértettem a farkassal, de fogalmam sem volt, mi köze ennek kínjaihoz.
– Ismersz-e kihalt állatfajokat? – kérdezte, majd értetlen arckifejezésem láttán tovább folytatta. – Az ő eltűnésük is Ádám és Éva leszármazottainak hibája.
– Mire célzol ezzel?
– Réges-régen, mikor még az istenek köztünk jártak, az állatok rendkívül fontos gyűlést hívtak össze. Minden fajt egy-egy egyed képviselt, akiket valamely különös módon, beszédképességgel ajándékozott meg az ég. A farkasok követe, mint kitalálhatod, én voltam – itt megengedett magának egy rövidke sóhajt. – A találkozás célja az egyezkedés volt. Mindenkinek megszavaztunk egy emberi tulajdonságot, melyet attól a perctől fogva, örökké az adott faj testesített meg.
Az öreg ordas nem szólt többet, kitartó hallgatásba burkolózott. Láthatóan élete egy fájdalmas pontjáról volt szó. Nem akartam erőltetni a témát, de kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.
– És aztán mi történt? – tettem fel óvatosan az engem oly nagyon izgató kérdést.
– Rosszul döntöttem, arra a jellemvonásra esett választásom, mely lassacskán teljesen megszűnni kényszerül. Az őszinteség manapság ritka, mint a fehér holló.
– Erről sajnos én is tanúskodhatnék – idéztem fel magamban néhány gyötrelmes emléket. – De arra még nem adtál választ, miért fekszel egyedül e barlang mélyén?
– A világból kiveszett tulajdonságok gazdái megsemmisülnek. Az emberek abba a hitbe ringatják magukat, az állatok öldöklik egymást kihalásig, de igazándiból, ők okozzák pusztulásunkat.
Sok minden kezdett megvilágosodni előttem, de egy dolgot továbbra is homály fedett elmémben.
– Akkor mi lesz a farkasokkal?
– Egyelőre életben maradnak. Megmentettem népem, mikor éreztem, közeleg a vég, magamra vállaltam minden fájdalmat és kínlódást, melyet a sors rájuk mért volna. Ez volt a legkevesebb részemről, hisz miattam kerültek e szorult helyzetbe.
– Ezt úgy értsem – hebegtem –, ezek szerint, tényleg lehetetlen segíteni rajtad?
– Tényleg.
Mardosó kétségbeesés kerített hatalmába, mely egész testemet átjárta. Nem akartam, hogy ez az ártatlan lélek szenvedjen.
– Akkor most mit tegyek? – küszködtem könnyeimmel.
– Menj el, és soha ne térj vissza! – köhögte. – Amikor pedig farkasokat hallasz vonyítani, emlékezz rám és szavaimra, mert társaim az átvertek és meggyalázottak minden fájdalmát sűrítik abba az üvöltésbe. És az utolsó, egyben legfontosabb, légy mindig őszinte!
Sírás fojtogatta a torkomat, de visszatartottam. Homlokon csókoltam a bátor farkast, majd futásnak eredtem. Hanyatt-homlok rohantam ki a sziklaüregből, sőt még az erdőt is magam mögött hagytam. A tó partjára érve azonban megtorpantam.
A teliholdra pillantottam, és elgondolkodtam az önfeláldozó ordas meséjén. Csak akkor értettem meg, mekkora sebet ejt a szívekben a hazugság.

Szólj hozzá!