Nem tehetek róla!

Összes megtekintés: 33 

A fekete Nissan döcögve igyekezett haladni az erdei ösvényen. Az eső, mintha dézsából öntötték volna, úgy zúdult le az égből, egy merő pocsolyává változtatva a földutat. A fák recsegtek-ropogtak, a szél elsöprő ereje épp-hogy csak nem fogott ki rajtuk. A sötétség fojtogató volt, semmit nem lehetett látni.
– Miért?! Miért kellett neked éjnek évadján a viharban bejönni az erdő közepébe?! – kérte ki magának az autó anyósülésén csücsülő Anna hisztérikus hangvétellel. – Mondtam, hogy nekem kellene vezetnem! De nem, te nem hallgattál rám. – rágcsálta tűzpiros műkörmét idegességében. – Most nézz rám! Elkentem a sminkem, le fog törni a körmöm, ráadásul, ha a fiam felébred, el fog kezdeni bömbölni! – mutatott a hátsóülésen édesdeden szundikáló kis Ede felé. – Akkor még a dobhártyám is beszakad! És mindezt miért?! Mert, nem voltál képes hallgatni rám! Ráadásul, a versenyt is le fogjuk kés-ni…
Anna még sokáig sopánkodott volna, de Adél félbe szakította a nőből ki-törni készülő szóáradatot.
– Megtennéd – próbálta leplezni dühét –, hogy végre befogod a szád?
– Mit képzelsz?! Nem beszélhetsz így velem!
– Te se velem! – vágott vissza Adél.
– Nem én hoztalak be téged ebbe a fránya erdőbe! – kérte ki magának Anna, és sértett tekintettel meredt táncostársára.
– Ki mondta, hogy gyere velem? – fakadt ki Adél, akinek már igencsak elege volt a nagyszájú potyautasból. – Ha jól emlékszem, te kérted, hogy hozzalak magammal. Én teszek szívességet neked.
Anna erre nem válaszolt, akármennyire is nem akaródzott neki, de be kel-lett ismernie, hogy Adélnak igaza van.
– Na látod – nézett elismerően Annára a sofőr. – Tudsz te, ha akarsz – utalt arra, hogy a nő befejezte a méltatlankodást.
– Phfff… – fújtatott Anna.
– Nyugi – engesztelte Adél. – Ha szerencsénk van, még a versenyre is oda-érünk.
– Úgyse fogunk – dühöngött Anna, és a haját kezdte tépkedni, mintha valamiféle idegbajt kapott volna. – Nem fogunk – ismételte. – Mivel te behoztál minket az erdő közepébe! Mondtam az én a Ferdinándomnak, hogy taxival kellene mennünk, de nem. Nem, az túl drága! Ja, és persze nyilván, a fiamat is hozzam el magammal, akire még egy plusz feladat vigyázni. Na, és így nyerjek meg egy táncversenyt! Életem egyik legfontosabb eseményére az alig hároméves fiammal menjek, aki mellesleg vagy alszik, vagy bőg. Ja, és…
– Anna! Nyugi!
– Te engem ne nyugizzál le!
– Elhiheted, hogy nekem is megvannak a magam problémái – szólt szigorúan, de szomorúság csengett a hangjában. – Egy hete váltam el a férjemtől. Nekem gyerekem sincs, egyedül maradtam. És valószínűleg nem is lesz, mivel kezdek kiöregedni. Normális munkám? Az sincs. Egy idióta kínai boltban vagyok eladó, és szambázom. Most lehet, hogy a szambaversenyre se érek oda, pedig igencsak rám férne a fődíj. Szerintem kettőnk közül nem neked van rá okod, hogy panaszkodj.
– De behoztál…
– Az erdő közepébe! Igen! – fejezte be a most már egyre dühösebb Adél. Nehéz volt kihozni a sodrából, de ha valakinek sikerült, az jobban tette, ha meghúzza magát. – Százszor elmondtam neked, hogy az a hülye GPS elromlott! Nem tehetek róla! Felfogtad?! Eljutott az agyadig?! – Adél legszívesebben pofonvágta volna értetlen és hisztis táncostársát, de nagy-nehezen sikerült visszafognia indulatait.
Pár percig némaság uralta a Nissan utasterét. Egyedül a kis Ede szuszogása törte meg a csendet.
Az ég akkorát dördült, hogy azt a föld alól is meg lehetett volna hallani. Egy vakító villanás, és világosság vette át a sötétség helyét egy pillanatra.
– Vigyázz! – sikoltott fel hirtelen Anna, de sajnos túl későn.
Egy terebélyes fa recsegve adta meg magát az időjárás viszontagságainak, és a fekete autó orrára zuhant. A motorháztetőből sűrű füst szállt fel, de szerencsére nem robbant.
Erre már Ede is felriadt, és keserves zokogásba kezdett. Adél döbbenten meredt maga elé, és igyekezett felfogni, mi történt körülötte. Anna viszont teljesen elemében volt, örült, hogy van még egy oka arra, hogy kioktassa táncostársát.
– Most nézd meg! Hogy lehetsz ennyire figyelmetlen!? Én még szóltam is neked. Miért nem hallgattál rám!?
– Anna! Elég! Szerintem fogd be, az én autóm tört össze, nem a tiéd!
– És az én fiam bőg, nem a tiéd! – vágott vissza, miközben az ölébe ültette Edét, aki az anyai érintésre egy szempillantás alatt abbahagyta a sírást.
– Csak maradj csöndben inkább! – sziszegte Adél. – Legalább, amíg felhívom a rendőrséget – tette hozzá, és bepötyögte a mobiljába a 107-es számot.
Miután a nő bediktálta az adatait, tartózkodási helyét és hogy nem sérült meg senki, letette a telefont.
– Fél óra – közölte ridegen Annával.
– Fél óra?! – akadt ki a nő. – Így nem fogunk odaérni a versenyre. Komolyan mondom, hogy a rendőrök se…
Adél már végig sem hallgatta Annát. Bedugta a fülhallgatóját, és maximum hangerőn kezdte bömböltetni a zenét. Pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a hisztis táncosnővel vitatkozzon…

“Nem tehetek róla!” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Először is szeretném megköszönni a kedves szavakat, örülök, ha tetszenek az amatőr próbálkozásaim. Természetesen amint lesz időm rá beleolvasok az Ön írásaiba. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fognak tetszeni. Addig is további szép napot kívánok, és mégegyszer köszönöm.:)

  2. Szeretem a stílusodat, ahogyan írsz! Szívesen olvasok Tőled, majd megnézem a profilodat. Szeretettel ajánlom figyelmedbe én is írásaimat!

Szólj hozzá!