A(cél)Város

Összes megtekintés: 325 

A lámpák utcára vetett gúlái itt az, ami a gyerekek fogócskájában a ház. Hosszú út vezet
haza, hosszú utcán állok most én. A főutca üres, csak pár borgőzösebb úr próbálja minden
erejével a súlypontját lépésről lépésre előrébb mozdítani, mintha az összes alkohol most a
lábaikban képezne bokaláncot acélgolyókkal a végükhöz kötve. Szökési kísérletük közben
már távoli országok nyelveit gyakorolják. Érces, torokhanggal vegyített öklendezésnek tűnhet
ez másoknak, de a képzett fül felismerheti, hogy tulajdonképpen csak bemutatkozásukat
gyakorolják különböző ragozásban Hollandul.
Ők lehetnek ezeknek a főutcai lakásoknak is a tulajai. Reggelente, a Keleti napfény dárdaként
vetül át a franciaerkélyes ablakok vékonynak tűnő hártyáin, aminek nem áll útjába sem
ember, se függöny. A védelemként szolgáló palástokat már elpakolták különböző színű és
átmérőjű utazótáskákba. Bármelyik nap indulhatnak. “Csak ezek a bokaláncok ne lennének.”
– mondják.
Autók, taxik kanyarodnak ki elém. Néhányan sóvárogva tekintenek a járművek után, főleg a
taxik után. A borostyánosan izzó taxilámpák alól kéjelgő arcal tekintenek ki az utasok, –
látjátok, én már úton vagyok, haudujudú, takszidrájver? Ők már úton vannak. Az autókat
utolérő lámpák fénye Názáreti csillagként mutatja az utat a bent ülőknek a Valahová.
Sóvárogva néznek az emberek utánuk, -nekik sikerült- mondják, pár pillanatig még az agyuk
központjában tárolják a dühöt, a csalódást, az elvágyódás vágyát, aztán elteszik valahová a
kisagy tájékára. “Minek is érdemes olyan dolgon felhúzni magunkat, ami ellen nem tudunk
mit tenni?” – mondják.
Felsír egy gyerek. Nem érti miért, de azt tudja, hogy sötét van és hogy egyébként is, ez így
nem jó. Az anyatejjel szívta magába az anyja aspirációit. Csak el innen, bőgi fel saját
nyelvén, amit senki sem érthet, csak az anyja. Meg talán az apja. Ha nem lépett volna le.
Biztosan nem azért sír, gondolom, ahogy a kivilágítatlan utcán elhaladok a lakás ablaka alatt.
Hallok valami kurva anyázással tarkított mocorgást, feltételezem az anya az. Megállok az
ablak alatt, rágyújtok. Csörömpölés, még egy kurva anyád – biztos fellökött valamit -, villany
felkapcs. Hátulról vetül rám az édesanya haragjával, gyermeke bánatával és mindazonáltal a
koszos, elszíneződött lámpabúra fényével az a védelmet adó gúla, ami magam elé teremt egy
képmást. Ha hátulról leütnek, lesz szemtanú, gondoltam.
A gyerek kiemelkedik az összekapart alomból, amit itt az esztétika kedvéért babaágynak
hívunk. Az anyja ringatja, rázza, simogatja, csitítgatja, pár órán belül, a Nap első sugarának
vetületével együtt kell ébrednie, másnap munka. A gyerek sír, hogy minél tovább
maradhasson az anyja ölében. Örül, hogy kikerülhetett a “babaágyából”, hiszen önerőből úgy
sem tudott volna kimászni onnan. Örül, hogy megsegítette ez, a sötétben akár Istennek is
felfogható transzcendens erő. Isten hamar elfárad, visszateszi a gyereket, az pedig tovább bőg
– Majd megunja – gondolja az anyja. Villany lekapcs. A holnapi felemelkedés reményével a
gyerek is elhallgat, ha alszik, hamarabb eltelik az idő, gondolja. Valóban elaludt. Utamra
indultam, nincs már a szemtanúm, se cigarettám.
Miskolc a dunnát a homlokáig húzta fel, világosság nem hatolhat be, ebbe az objektív
álomvilágba. A távolban a Vasgyár elhagyatott kéményei tündökölnek, két borostyános
csíkkal a nyakukon. Molett nőkként csalogatják az arra járókat a kémények, a foszforeszkáló
sávok mindenki képzeletében azt indít el, amit a legjobban vágyhat egy nőben. Valaki
tornászt lát, mások briliáns nyakékű nőt, a lényeg az, hogy az őrzők senkit nem hagytak még
bűvöletlenűl. A többarcú szirének bevonzzák az embereket, csalódást okoznak a reggel
jövetelével, reményt keltenek az éjszakával. Mindenki este akar lelépni, akkor nem éri szó a
ház elejét. 11 éve csak –Szent- Miklós jár oda be és ki és a kétségbeesett madarak, de ebből a
szemszögből nézve érthető, hogy miért nem bontották még el a Nővéreket. Sosem gondoltam
volna, hogy a használhatatlan infrastruktúra adóalapot hajthat bármikor is.
Jól elbeszéltem az időt. Ismét egy hosszú utca, de ez már az enyém. Felkelőben van a Nap, a
gúlák még égnek. Lépcsőház, lakás, ablak. Hatodik emelet.
Az infrastruktúra mögött már elbubiskol az élet. A gyönge festő keze oda is ejt pár foltot.
Pollack? Inkább giccs, de őket az Őrzők legalább elengedték. Ezek a fények már nem
kívánnak eljutni sehová, úgy gondolják, itt már jó, megérkeztünk. Egyet kell értenem velük.
Ha mégis szökni próbálnának, a külvárosi falak nem engednék ki őket. De lehet, hogy az ott
már vidék, ahol csak pont annyi lámpa ég, amennyi az élethez kell. Szalonna szeleteléshez,
gyógyszer poricózáshoz, karosszékben elalváshoz. Én is aludni szeretnék, hiszen még este
van, legalábbis városi körülmények között este. Én is aludni szeretnék, itt már esküszöm
minden le van oltva. Szeretnék felbőgni. Hátha engem is felemel innen valami transzcendens
erő, megringat és kegyelemből az őrzők feje fölött egy másik alomba helyez. De először is, jó
lenne aludni.
Lehet az a baj, hogy nincsen se szalonnám, se gyógyszerem, se karosszékem.

Szólj hozzá!