Szürke szivárvány

Összes megtekintés: 21 

– Violet! Keljél már fel! – Édesanyám kiabálása visszhangzik fel az emeletre, ami rögtön kiránt az álmomból. Nem is baj, gondolom, úgyis csak a szokásos rémálom volt az. Kinyitom a szemem és rögtön kinézek az ágyammal szemben lévő ablakon. A szokásos tájkép fogad: fehér kerítések, fekete tetők, szürke ég, fehér felhők, szürke fű. Gyűlölöm. A tükörbe nézek, de semmi változás. Szürke haj, szürke bőr, élettelen, szürke szemek. Minden szürke. Utálom a szürkét. Csalódottan sétálok lefelé a lépcsőn. Ma éjjel sem sikerült. Nem lettem normális.

Akkor kezdődött minden, amikor nyolcéves voltam. Emlékszem, tavasz volt. Zöldellt a fű, mindenfelé lila és vörös virágok nyíltak, virágzott a cseresznyefa a kertünkben. De én egyre kevésbé láttam a színeket. Az orvosok azt mondták, nemsokára teljesen színvak leszek, de én nem akartam hinni nekik. A végén tényleg igazuk lett, és mire az utolsó rózsaszínű szirom is lehullott a fáról, mindent fekete-fehérben láttam. Azóta minden reggel azt várom, hogy újra rendes legyek, visszakapjam a színeket, amiket annyira szerettem.
Festeni és rajzolni is imádtam. Minden nap vázlatokat készítettem és hetente legalább három vásznat töltöttem meg néha ragyogó, néha pedig tompa színekkel. Azóta a nap óta nem festettem.
A gondolatmenetemnek édesanyám vet véget.

– Violet, teríts meg, jó? – Már megint dühös rám. Nem is, inkább még mindig. Mérges rám, utál engem, mert ő „művésznek nevelt”.
– Rendben. – Kénytelen vagyok engedelmeskedni neki, hiszen nekem még nem telik saját lakásra, és mind tudjuk, „amíg az én házamban élsz, azt csinálod, amit én mondok”.
– Ma dolgozni mész? Már tizenkilenc éves vagy, igazán kiköltözhetnél már innen. Állj végre a saját lábadra.
– Igen, anya. Dolgozni megyek. – Valójában régóta járok dolgozni, de akkor is minden nap legalább egyszer megkapom, hogy „már felnőtt vagy, vegyél saját lakást, járj el a munkahelyedre, legyél kicsit önállóbb”, bár ezeket figyelmeztetés nélkül is tudom.

Csak egy almát eszem munka előtt. A munkahelyemet édesanyám választotta nekem, szeret kínozni, ugyanis egy galériában talált nekem állást. Borzasztó érzés minden vendéget körbevezetni a színes festmények és rajzok között úgy, hogy én közben csak a szürke árnyalatait láthatom a remekművekből. A buszra felpattanva ismét kinyitom a rajzfüzetem, mint minden egyes reggelen. Az üres lapok gúnyolódva virítanak hófehéren, mintha csak hangsúlyoznák, hogy „ezt a színt mutatjuk, mert ezt még te is látod”. Grafitceruzával a kezemben nézek ki az ablakon, figyelem a mellettem elsuhanó fákat, a felhőket, amint pihekönnyen lebegnek az égben. A kedvenc színem a kék volt. Számomra mindig is fontosak voltak a kék dolgok: az ég, a házunkhoz közel fekvő tó, a tengerpart, ahol egyszer nyaraltunk. Még a szemem is kék.

Ismét nyomasztó gondolatokkal szállok le a járműről és utamat rögtön a múzeum festménygalériája felé veszem. Az utolsó apró mellékutcát szelem át éppen, mikor egy fiatal fiú megérinti a vállam és megszólít.
− Hölgyem! Ez a füzet esett ki az ön táskájából. Elnézést, nyitva ért földet, így hát belenéztem, de nem akartam leskelődni! – A tizenöt év körüli fiú arca teljesen elvörösödik mondandója közben. – A lényeg, hogy nagyon szépen fest! – mondja még utoljára, majd elfut, én pedig ott maradok a kis utca aszfaltján, a zebra két oldalán már villognak a lámpák, az autók türelmetlenül dudálnak, én pedig a füzetet a mellkasomhoz szorítva könnyezni kezdek. Soha senkinek nem akartam megmutatni ezt a füzetet. Ezeket az oldalakat színvakon festettem, tehát valószínűleg nagyon ostobán néz ki mind. Talán az egyik naplemente kék, zöld és lila színű, az óceán pedig lehet, hogy vörösre sikerült. De élveztem. Olyan jó volt újra festeni, az ismerős ecsetek és a paletta szokásos, lakkozott fa tapintása visszahozott néhány emléket. Megrázom a fejem és lépteimet kapkodva indulok el újra a galéria felé.

− Elnézést a késésért, többé nem fordul elő! − kiáltom a főnökömnek, miután kilépek az öltözőből. Az egyenruhánk eléggé átlagos, a feletteseim szerint azért, hogy „a műalkotásokra figyeljenek a vendégek, ne a csinos hölgyekre a személyzetből”. Csak egy szürke blúz és egy fekete, térdig érő rakott szoknya. Persze nem tudom, hogy tényleg szürke-e a blúz, vagy csak én látom úgy, nem mondta még el nekem senki. Valójában elég rosszul bánok az emberekkel, így a munkahelyemen sem lettek igazán barátaim. Az előcsarnok felé igyekszem, mikor egy alacsony fiú nekem jön és összeütközünk.
− Nagyon sajnálom! Jól vagy? – kérdezem, míg a kezemet nyújtom felé. A fiú felemeli a fejét, szemünk összetalálkozik, az arcára pedig csodálkozás ül ki.
− Ön az a hölgy az utcáról! Már megint én okozom a problémát, igaz? – Kínosan nevetve megvakarja a fejét, majd elfogadja a felé nyújtott kezemet és feltápászkodik.
− Ó, nem, semmi baj, tényleg. És amúgy is meg szerettem volna köszönni, hogy visszaadtad a füzetem, nagyon fontos számomra. – Magamban mosolygok, hogy magáz, pedig ránézésre maximum öt évvel lehetek nála idősebb. – Tegezz nyugodtan, a nevem Violet. – Ha már a kezemet fogja, azzal a lendülettel meg is rázom azt.
− Az én nevem Azure. Látom, az egyenruha van rajtad. Te is itt dolgozol? – kérdezi, majd együtt beszélgetve folytatjuk az utunkat az előcsarnok és a vendégek felé.
− Tényleg nagyon tetszettek a festményeid. Hogyan tudtad megoldani, hogy ennyire harmonizáljanak a színek? – Látszik rajta, hogy igazán kíváncsi, de én nem tudom már tovább nézni, muszáj elmondanom neki az igazat.
− Azure, az az igazság, hogy én színvak vagyok, szóval nyugodtan kimondhatod az igazságot. Tudom, hogy azok a festmények rosszak. – Egy pillanatra megtorpan és a szemembe néz.
− De én komolyan gondoltam. Nekem tetszettek. Az egyik képen egy erdő van, igaz? – Gyorsan felidézem a képet magamban, majd bólintok. – Színvakon születtél? – kérdi.
− Nem, nyolcévesen lettem az. Igazán gonosz dolog lett volna a szüleimtől, ha a színvakságom ellenére is Violetnek neveztek volna el. – Kicsit elkomorodom, végig gondolom, milyen lett volna a kapcsolatom anyámmal, ha normális maradtam volna.
− Csak azért kérdeztem, hogy tudjam, ismered-e a színeket. Szóval, az erdő, amit festettél, tele van naranccsal, vörössel és sárgával, nagyon őszies érzést keltett bennem. Tehetséges vagy, Violet, nem muszáj abbahagynod a művészetet csak azért, mert színvak lettél. – A szavai nagyon mélyen érintenek, eddig még soha senkivel nem beszéltem a színvakságomról így.
− Azure! – szólok utána, mielőtt elszaladhatna az egyik bemutatóterem bejáratához. – Milyen színű az egyenruhám? – Valamiért úgy gondoltam, muszáj megtudnom. A fiú, meghallva a kérdésem, elmosolyodik.
− Lila. Nagyon jól áll, Violet – mondja, majd elsiet a dolgára.

Reggel, mikor felkelek, az első dolgom, hogy kinyitom az erkélyajtót és kiülök egy csésze teával a kezemben. Épp leülnék a fekete kovácsoltvas székre, mikor hallom, hogy csengetnek. Leteszem a poharat a kezemből és ajtót nyitok.
− Szia, Azure! – egy öleléssel köszöntöm.
− Szia! Kipakoltál már mindent? – kérdezi, mire én büszkén bólintok és körbevezetem a lakásban.
− Amint látod, nem túl nagy, de sikerült egy olyat találnom, amiben van hely egy kis műhelynek is. És annyira örülök, hogy ilyen sok ablakom lett! – Belépek a kis szobába. Már teljesen berendeztem, mivel annyira izgatott voltam, hogy azzal kezdtem. – Még nem tudtam mindent megvenni, de már elkezdtem dolgozni. – Körbemutatok a helyiségben, mire Azure lelkesen körbejárja minden munkámat.
− Ez a kedvencem – mondja, majd a kezébe vesz egy kígyót. Ez az eddigi legélethűbb munkám.
− Annyira örülök, hogy végül nem adtad fel! Végül is színvakként lehet, hogy festeni már nem tudsz, de szobrászkodni igen. És nem mellesleg ebben is nagyon jó vagy. – Boldogan mosolyogva járom körbe a termet és megtapintom az agyagot, a kedvenc vésőmet, amibe a nevemet gravíroztattam, és a néhány helyen padlóra ömlött kerámiaport.
− Kérsz egy csésze teát? Épp reggilizni készültem, mikor megjöttél. – Leteszem a vésőt az asztalomra és kilépek az ajtón.
− Köszönöm, egy kis teának tényleg örülnék – válaszol, mire töltök neki egy pohárral, majd együtt kiállunk az erkélyre és csodáljuk a tájat.

“Szürke szivárvány” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!