Az új munkahely és autó

Összes megtekintés: 50 

– Eljött az én időm! – gondoltam izgatottan, miközben utoljára néztem végig magamon a tükörbe. Egy fekete térdig érő és teljesen az alakomra simuló bőrszoknyát, egy vörös spagetti pántos felsőt és a hozzá tartozó vörös tűsarkúmat vettem fel. Ezek mellé még kiválasztottam egy fekete elegáns táskát, így lett teljes a szettem. A hajamat enyhén begöndörítettem, így a vállamat simogatták a fekete hajfürtjeim. Ebben a ruhában biztos sikert aratok, hiszen most úgy festek, akár egy díva.
Ezekkel a bíztató gondolatokkal hagytam el a kis lakásomat és szálltam fel az éppen induló, fehér és zajos buszra, ami egyenesen a meseszép Liliom park elé vitt engem, onnan pedig nagyjából 20 percnyire van a leendő munkahelyem.
Az emberek a buszon, furcsán néztek végig az öltözékemen, de én csak mosolyogtam rájuk az új vörös rúzsommal. Tökéletesen akartam kinézni, mert úgy gondolom, hogy ez már fél siker egy állásinterjún.
Miközben sétáltam a Liliom parkban és megcsodáltam az illatos lila virágokat a gyenge májusi szellő kissé összeborzolta a fekete göndör hajamat. Azt éreztem, hogy megállíthatatlan vagyok, és ez az állás az enyém lesz, bármi történjen is.
Egy kis séta után megpillantottam a forgalmas és zajos út túloldalán álló legalább 10 üveges és makulátlanul tiszta emelttel rendelkező épületet, a leendő munkahelyemet. Aki csak ránézett, az egyből megállapította, hogy ide bizony csak fontos emberek járnak.
Az épületbe belépve nagyobb hangzavar fogadott, mint ami a forgalmas úton volt. Egy illedelmes férfi útbaigazításának köszönhetően egy igen kényelmes szürke székben ücsörögtem és vártam, hogy végre behívjanak és kezdetét vegye a napom legfontosabb része: az állásinterjú. úgy éreztem, hogy hosszú órák óta várakozok, annyira izgatott voltam. Újból és újból elismételtem azokat a szavakat, amivel majd megkapom az állást.
– Fekete Anasztázia kérem, kövessen! – az unott férfihangra szinte azonnal felpattantam a helyemről és besétáltam a leendő irodámba. Az iroda közepén egy fehér asztal állt, néhány székkel, enyhe tisztítószagot árasztva. Minden apró részletet próbáltam megjegyezni, és az agyamba vésni. a szoba minden szeglete hívogatott, szinte kívánták, hogy itt dolgozzak.
– Kérem, üljön le, maga az utolsó jelentkező! – egy barátságos, de nyúzott, magas barna hajú nő köszöntött, aki talán a negyvenes éveiben járhatott. Bizonyára, ő lesz a főnököm, ha meg kapom a borítótervezői és illusztrátori állást, ennél a sikeres, és közismert cégnél.
Minden feltett kérdésnél a szívem kétszer olyan gyorsan vert, mint ahogy szokott, de ennek ellenére, próbáltam a lehető legmagabiztosabban válaszolni.
Olyan jól sikerült az állásinterjúm, hogy nem csak felvettek, de egy új autót is kaptam, hogy még véletlenül se késsek el, mert a jövő héttől kezdve itt fogok dolgozni. Annyira boldog voltam, hogy ugrálva is el tudtam volna menni az új céges autómhoz.
Amikor megpillantottam, szinte a lélegzetem is elállt, a mostani autóm annyira elromlott, hogy kénytelen voltam busszal menni mindenhová. Most pedig az enyém lett egy jó állapotban lévő fehér Ford, az oldalán a cég logójával, egy vörös könyvjelzővel. Olyan nagynak tűnt, ez az autó, hogy mellette, szinte eltörpültem. Az ülései feketék és eszméletlenül kényelmesek voltak, vezetni pedig egy valóra vált álom volt. Alig kellett nyomnom a gázt, máris száguldottam.
A mai nap életem legjobb napjai közé tartozik – gondoltam magamban, miközben süvítettem az új autómmal a lakásom felé. Nem győztem hálás lenni, az égieknek.
Egyszer csak, miközben elindítottam a rádiót, egy autót pillantottam meg, ami éppen teljes gázzal hajtott felém az egyik kereszteződésből. a sofőrje egy idős férfi volt, aki olyan ijedten és kétségbeesetten nézet ám, hogy tudtam, eddig tartott a szerencsém.
Az egész világ lelassult körülöttem, nem tudtam mozdulni, és gondolkozni, még lélegezni is elfelejtettem. Annyira megrémisztett a tudat, hogy megállíthatatlanul száguldok az előttem lévő fekete autó felé, a végzetem felé. Tudtam, hogy ez a vég, életem utolsó képe ez az autó lesz. Mégis megpróbáltam magamat megnyugtatni, hogy van még remény.
Nem bírtam tovább, torkom szakadtából sikítottam és üvöltöttem, hátha az segít, de a szívem mélyén tudtam, hogy engem már semmi nem fog megmenteni.
Amikor véget ért az időlassulás, akkor dobhártyaszaggató dörrenést hallottam, és óriási erejű ütközést éreztem. A fejembe elviselhetetlen fájdalom nyilallt, úgy éreztem, hogy szó szerint szétrobban. Minden porcikám sajogott, úgy éreztem, hogy a legtöbb csontom eltört. Üvegszilánkokat és vért láttam magam körül, rengeteg vért. Legszívesebben elhánytam volna magam, de a kínzó fájdalom minden erőmet felemésztette. Nem hallottam mást, csak az autók hangos dudálását és az emberek kétségbeesett üvöltését. Egyetlen kívánságom maradt, azt akartam, hogy megszűnjön ez a borzalom, semmit se akartam még ennyire.
Végül, mint egy varázsütésre, elsötétült az egész világ és a sok borzalomból nem maradt semmi. A fájdalommentes sötétség úgy döntött, hogy megszabadít minden fájdalmamtól. Tudtam, hogy számomra ennyi volt az élet, életem egyik legjobb napjával véget ért.

Szólj hozzá!