Múló öröm

Összes megtekintés: 85 

Csattanás. Sötétség. Szirénák. Némaság. Kábaság. Fájdalom. Öröm.

Röviden ennyi.

Azt hiszem nem nehéz kitalálni mi történt. De valamit nem értek. A végét. Öröm? De miért? Ez nem normális. Ez nem lehet normális. Vagy csak a morfium? Igen, ez jó ötletnek tűnik. Végülis autóbalesetem volt. Egyelőre mozdulni sem tudok. És ekkor belémhasít. Hiszen mindenem fáj. Annyira, hogy üvölteni tudnék. De hang sem jön ki a torkomon. Szinte elviselhetetlen a fájdalom. Vagyis vagy nem hat már a morfium, vagy nem is kaptam. Úgyhogy ez nem lehet az öröm oka, nem téptem be a fájdalomcsillapítótól.

Tehát öröm. Logikus magyarázat nincs. Bár jobban belegondolva, talán mégiscsak van, csak ezt nagyon nehéz beismerni. Örülök, mert évek óta erre a lehetőségre vártam. Belefáradtam az életbe. A teendőkbe, az elvárásokba, a felelősségbe, hogy mindig helyt kell állni, hogy mindent meg kell oldani. Mindig. És mindezt úgy, hogy ráadásul jól is kell éreznem magam. Hiszen fiatal vagyok, teli vagyok energiával, élveznem kell az életet. Ismerősökben fel sem merül, hogy bármi problémám lehet, hallgatom, hogy milyen jó nekem, ki kell használni ezt az időszakot, az egyetemi évek a legjobbak, és még sorolhatnám. Az hogy én ebből semmit sem éreztem, az nem számít. Sehol. Senkinek. Fiatal vagyok. Tehát minden jó, örülnöm kell. És tulajdonképpen el is hiszem ezt. Megvan szinte mindenem, fiatal vagyok, csinos. Nincs okom rá, hogy rosszul érezzem magam. De ez a tudat csak még lejjebb visz. Mert nem vagyok jól, de még okom sincs rá, tehát ez is az én hibám. Mindenem adott, jó életem van, de nekem ez kevés, nem tudok vele mit kezdeni. Telhetetlen vagyok. Még csak élvezni sem tudok semmit, hiába hallgatom mindenkitől, hogy nekem milyen jó, nem érzem. Egyszerűen csak elmegy mellettem az élet. Minden egyes nap a túlélésre hajtok. Mindennek csak a végét várom. És közben mindenki csak annyit lát, hogy jól vagyok. Mert ennek így kell lennie, mivel fiatal vagyok, ezért ezt is mutatom. Enélkül még értéktelenebb lennék. Különben sem akarom magam sajnáltatni, erős vagyok, megoldok mindent. Mindig.

Pedig nem vagyok jól. Nem érzem magam fiatalnak már régóta, ez alól csak külsőm és az életkorom kivétel. Nem vágyom semmire. Aludni akarok. Fáradt vagyok. Mindent el akarok engedni. Nem akarok felelősséget vállalni semmiért. Nem akarok semmivel foglalkozni. Nem akarok dönteni. Csak feküdni. És ezért van az öröm. Mert most végre megkaptam ezt. Fekszem a kórházban, magatehetetlenül. De végre egyszer nem kell eljátszanom, hogy minden rendben van. Végre érezhetem rosszul magam, úgy, hogy az emberek se nyavalygásnak lássák. Végre van rá okom. Végre csak feküdnöm kell, és nem kell semmiről és senkiről gondoskodnom. Sem másról, sem magamról. Elég, ha csak a testi fájdalmat érzem, több feladatom nincs. Az orvosok és a nővérek gondoskodnak rólam. Az ismerősök, rokonok együttéreznek velem, talán sajnálnak is, de végre nem azt éreztetik velem, hogy nekem milyen jó, hogy örülnöm kell. És így, hogy már nem ez az elvárás, végre tudok örülni.

De csak ideiglenesen. Mert egyszercsak azt veszem észre, hogy habár az állapotomban nem változott semmi, mégis folyton megint a szokásosat kell hallgatnom. Hogy fiatal vagyok, gyorsan meg fogok gyógyulni. Fel kell épülnöm hamar, mert még fiatal vagyok, pozitívnak kell lennem. És az örömérzet rögtön el is múlik. Ugyanott vagyok, mint korábban, megint csak az elvárásokkal szembesülök, azért mert fiatal vagyok. Csak most még rosszabb a helyzet, a fizikai fájdalom miatt. És most már nem csak én érzem úgy, hogy mindennap a túlélésért küzdök, hanem tényleg így is van.

Szólj hozzá!