Álarcosok

Összes megtekintés: 96 

Az álarcosbált leginkább egy szörnyhöz lehetett volna hasonlítani. A szemei ezer pislákoló lampion, fogai a sötét fénybe öltöztetett házak, pikkelyei a hullámzó színes tömeg.
Cynthia fejére húzta az álarcát, és hagyta, hogy magával sodorja az emberáradat. Telefonfülkétől a lexikonig, oroszlánfejű sastól a csillagos égboltig mindenféle jelmezt látott maga körül, és lenyűgözte az emberek találékonysága.
Nem messze tőle jobbra megpillantott egy pöttöm hárpiát, és elgondolkozott, hogy vajon kit rejthet a jelmez. A kis hárpia közben egyre közelebb botladozott hozzá. Lerángatta fejéről az álarcát, hogy meg tudjon igazítani rajta egy masnit.
Cynthiának elakadt a lélegzete, úgy meglepődött, hogy majdnem orra esett. Az öt éves önmaga lépkedett mellette, az a kócos hajú rosszcsont kislány, aki földigilisztát rejtett az apja cipőjébe, aki felmászott egy barackfára, és a legfelső ágon hagyta az anyja szemüvegét.
A kislány nyakát nyújtogatva nézelődött. Váratlanul megakadt a szeme valamin, és szaladni kezdett felé. Cynthia embereket fellökve átvágott a tömegen, és követte. A kislány lefékezett az emberáradat szélén egy fekete fátylas viharfelhő mellett, és belekapaszkodott a karjába. A felhő megpróbálta félrelökni, de a hirtelen rántástól lehullott arca elől a fátyol.
Cynthia nem volt kevésbé meglepve, mint előző alkalommal, amikor meglátta kilenc éves hisztis, fogszabályzós énjét. Egy ragtapasz volt az állán. Ez akkor történt, amikor elestem a saját táskámban – gondolta Cynthia, és magában elmosolyodott. Derültsége csak egy pillanatig tartott, aztán elkomorodott. Nyugtalanul szembe fordult a hömpölygő tömeggel. Ránézett a két múltbeli önmagára. Majd a tömegre. A hárpiára és a viharfelhőre. Majd ismét a tömegre. Megakadt a szeme egy kalózhajónak öltözött lányon. Az árbóckosár-sapka alatt felismerte a saját vonásait.
Nem lehet igaz. Ilyen nem létezik. Biztos, hogy csak álmodom! Amikor úrrá lett a megrökönyödésén, újra szemügyre vette a kalózhajót. Ez az énem alig fiatalabb, mint én most! Talán másodikos gimnazista lehet – Cynthia arcán átfutott egy mosoly. – Talán itt határoztam el, hogy ha sikerül az érettségi, akkor a nyakamra tetováltatom az iskolám nevét.
A lányon úrrá lett a kíváncsiság, és ismét belevetette magát a tömeg sűrűjébe. Találomra odaszaladt egy emberhez, és lekapta az arcáról a maszkot. Kihagyott egyet a szíve. A vele szemben álló lány is ő volt, néhány évvel idősebb változatban. Semmi nem volt a nyakára tetoválva. Cynthia megragadta a lány kezét, tapintása durva volt, mint azoknak, akik kemény fizikai munkát végeznek nap mint nap. Nyers keménység tükröződött a szemében.
– Mi történt? Miért nem érettségiztél le?! – kiáltotta a lánynak.
Éles fájdalom hasított az arcába, és a következő pillanatban a földön találta magát.
– Hagyjon békén! – kiáltotta a jövőbeli énje, és eltűnt a tömegben.
Hát persze! Hiszen még mindig rajtam van az álarc. Nem ismert fel – gondolta Cynthia bosszúsan. – Sosem voltam békés természet.
Ahogy felkászálódott a földről, hirtelen belehasított a félelem. Vajon itt mindenki én vagyok? – kérdezte magától, ahogy körbenézett. Felpattant, és odaszaladt egy túlvilági démonnak öltözött nőhöz. Már szinte meg sem lepődött, hogy amikor lerántotta a fejéről az álarcot, a felnőtt Cynthia meredt rá értetlenül. A lány mélységes csalódottságot érzett. Felnőtt énje arcán idő előtt megjelentek a ráncok, tompa fényű szemében soha nem múló, ólmos fáradtság csillant. Találomra odaszaladt még egy emberhez. Az szintén a felnőtt Cynthia volt, valamivel idősebb, mint az előző, szemén monokli, és összerezzent a fiatal énje érintésétől.
Ez már sok volt Cynthiának. Eluralkodott rajta a félelem. Ellenségének érzett minden álarcos, jelmezes embert maga körül, nem akarta tudni, milyen szörnyűségeket tartogatnak számára. Hideg futkosott a hátán, ahogy kiverekedte magát a tömegből, és eliszkolt egy eldugott mellékutcába. Nekidőlt egy házfalnak, és letörölte az arcáról a sós verejtéket. Összerezzent, amikor valami megmoccant nem messze tőle.
Rongykupac hevert a földön, ahogy odébb mozdult, ráesett a fény. Egy ember feküdt ott, lehetett vagy ezer éves, arca ráncos volt, teste csont és bőr. Remegő kézzel magára húzott egy vékony, lyukas pokrócot, és imádkozott, hogy aznap este se fagyjon halálra.
Cynthián remegés futott végig, amikor a hajléktalan arcában felismerte a saját vonásait. Szúrt a szeme, gombóc szorította a torkát. A házfalnak döntötte a fejét. Fel akart ébredni.

Szólj hozzá!