Az őrült

Összes megtekintés: 38 

Ujjaim rákulcsolódnak a vázára, és megpróbálom elnyomni a fejemben sikító hangokat. A pasztellszínű házban minden tökéletes, a székek az asztallal derékszögben állnak, a ruhák a szekrényben élükre hajtva, sehol egy álnok folt, sehol egy porszem, a vázában frissen szedett sárga virág.
„Törd össze a vázát” – súgja gonoszul a hang – „vágd a falhoz!”
Megborzongok. Ettől a hangtól egyszerre akarok rettegő kisgyerekként a sarokba kuporodni és ordítva, dühöngve verni a falat. Tompán lüktetni kezd bennem az őrület, és az ablakhoz fordulok, hogy ne kelljen látnom a szobát.
Dühít a pasztell, a tökéletesség, az élükre hajtott ruhák, a vázában a sárga virág, és dühít a tenger is, mert tudom, hogy minden cseppje egy ártatlanul szenvedő ember könnye volt. Látom magam előtt a feleségem, ahogy a könnyek leperegnek az arcán, pocsolyába gyűlnek, majd a pocsolya egyre csak duzzad és duzzad, amíg tengerré növekszik. És itt van, itt hullámzik előttem békés közönnyel, és gyűlölöm érte, gyűlölöm, mint ha kárörvendőn az arcomba nevetne, hogy látod, te egy vízcseppemnek sem számítasz.
– Sajnálom, de te is tudod, hogy veszélyes, ha itt vagy! – sír a feleségem.
– „Vágd falhoz a vázát! Rombolj, add bele minden dühödet!” – buzdít a hang.
– Mi lesz a gyerekkel, ha így nő fel? – csuklik el a feleségem hangja.
Úgy szorítom a vázát, hogy csoda, hogy össze nem roppan, ujjaim elfehérednek, és megszületik bennem az elhatározás. Cseng a fülem, a pasztellszínű falak összemosódnak, a tenger halk morajlása dübörgéssé erősödik. Az óra ketyeg a falon, de mint ha nem is az óra ketyegne, hanem én, mint ha bennem lenne az óra, vagy az óra lennék én. Másodpercek kérdése, hogy felrobbanjak.
– Elfogyott a nyugtató. Egy perc és visszajövök. Addig ülj nyugodtan, és ne csinálj semmi őrültséget! – mondja az ápolónő.
– „Itt a lehetőség! Ne szalaszd el!” – suttogja a hang.
– Állj le! Hagyd abba! – sikítja a feleségem, miközben puszta kézzel szétverem otthon a rozoga asztalt.
Felemelem a vázát.
– „Gyerünk! Mire vársz?” – suttog a hang.
– Te is tudod, hogy veszélyt jelentesz. Mi lesz így a gyerekkel? El kell menned! – zokog a feleségem.
A fejem most már olyan hangosan dübörög, hogy attól félek, szétreped a dobhártyám. Nő sikít, kisgyerek sír. A Hang ujjong. Egyre nagyobb hullámokban csap meg az őrület. Igen, el kell mennem. De nem ide. Messzebbre.
Felemelem a karom, és a vázát teljes erőből nekivágom az ablaknak. Elégedettséggel tölt el a látvány, ahogy a tenger és a naplemente tökéletes képe darabokra hullik, és már csak egy centire vagyok a zord valóságtól. Bár a lelkem egy része halkan megjegyzi, hogy ablakról beszélünk, és pontosan ugyan azt látom, mint eddig, de a hang gyorsan rendre utasítja, és arcán önelégült mosollyal várja, hogy tanítványa befejezze, amit elkezdett. Forogni kezd velem a világ, már rég nem vagyok ura önmagamnak. Ha tudnám még, hogy merre van az ablak, talán kiugranék rajta, de már nincs ablak, sem törött váza, csak a sebesen forgó pasztellszínű örvény, ami beszippant, és elnyel örökre.

Szólj hozzá!