Angyal

Egy hatalmas, többemeletes épület tetőterén álltam. Az alattam elterülő több méternyi sötét mélység és a kivilágított nagyváros képének kontrasztja szinte beleégett a retinámba. A nyugalom vészjóslóan áradt szét testemben és lelkemben, zavarosan kavargó gondolatoktól nyüzsgő agyam pedig egyszeriben kitisztult. Tudtam, hogy mit kell tennem, hiszen eljött a megfelelő pillanat.
Szívem és lelkem már búcsút mondott mindenkitől, akit szerettem, álmaim és vágyaim pedig már csak homályos emlékképekként éltek bennem. Olykor-olykor, egy szemhunyásnyi időre újra és újra felvillantak, emlékeztetve arra, mi mindent éltem át, amíg elhatározásra nem jutottam. A pozitív és negatív események és emberek egyaránt befészkelték magukat a fejembe, de legvégül úgy tűntek el, mint a kámfor. Már csak a csend és a magány maradtak a társaságom.
Megtettem még egy lépést, aztán még egyet és még egyet. A beálló csendben cipőm talpának surrogása szinte égzengésnek hatott. Minden egyes mozdulattal közelebb kerültem a hőn áhított szabadsághoz, a feledéshez és a számomra boldognak tűnő beteljesüléshez. Mielőtt azonban utam végére érhettem volna, valaki megjelent mellettem. Vakítóan fehér fénye egy pillanat erejéig betöltötte a hatalmas teret, megvilágítva minden körülöttem lévő aprócska kiszögellést is. Mielőtt jobban megnézhettem volna magamnak, felemelte vékony kezét és a keskeny palló egyik biztonságosabb részére mutatott.
– Ülj le, kérlek! – Hangja túlvilágian csengett, mégis úgy éreztem, mintha régi barátként üdvözölne. Nem tudtam neki nemet mondani, így rögtön el is foglaltam a számomra kijelölt helyet. – Ugye, tudod, hogy amire most készülsz, nem megoldás a problémáidra?
Nem tudtam megszólalni, így egy bólintással jeleztem, felfogtam a mondanivalóját. Az alak kétkedő pillantást vetett rám, miközben néhány lépést tett felém. Nem kellett semmit mondania, tudtam, hogy gondolkodnom kell. Néhány pillanattal később szöget ütött a fejembe egy kérdés.
– Ha ez nem segít, akkor mi? Már nagyon régóta harcolok és úgy érzem, most már valóban belefáradtam. Nem akarok még több problémával szembesülni, nem akarok többé úgy szenvedni, ahogyan idáig tettem. Úgy érzem, elég volt belőle.
– Ezek mind a gyenge emberek szavai, amivel próbálják elhallgatni maguk elől az igazságot. Ennél te sokkal erősebb vagy – válaszolt kedves, megnyugtató hangon. – Nem egyszerű a helyzeted, de tudnod kell, hol húzd meg a határt a valós dolgok és a képzeleted között. Sok esemény vagy bizonyos személyek viselkedése nagyon felkavart téged, amire nyilvánvalóan nincsen megfelelő magyarázat. Ugyanakkor tisztában vagy azzal is, hogy nem kerülhetsz el minden konfliktust végérvényesen, meg kell harcolnod a magad igazáért. Harcolj a démonaiddal! A teljes, kiegyensúlyozott lelki békét csak így érheted el.
– Annyiszor próbáltam már – sóhajtottam. – Úgy érzem, hogy most betelt a pohár. Nem bírok már többé harcolni, nem akarok már semmit tenni. A dolgok soha nem fognak megváltozni vagy jó véget érni, ha rólam van szó.
A furcsa teremtmény ekkor kiegyenesedett, így látni véltem valami nehezen megnevezhető dolgot a háta mögött. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, inkább azon agyaltam, hogyan tovább. Vajon igaza van? Mi lesz akkor, ha nem harcolok tovább? Mi értelme van továbbra is itt maradnom, ha úgysem találok az életemben olyan dolgot, ami boldoggá tehetne?
– Ne küzdj a sorsod ellen! A csillagokban már meg van írva, hogyan kell folytatnod utadat. Ne akard megváltoztatni vagy átírni a forgatókönyvet, mert lemaradsz a boldog befejezésről!
Hirtelen nedvességet éreztem az ölemben pihenő kézfejemen. Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim. A lényből áradó béke és nyugalom szinte magával ragadott, ettől pedig úgy éreztem, hihetek neki. Hinni akartam neki. Ki lehet ő, hogy pusztán néhány mondattal meg tudott győzni arról, amiről mások évekig nem? Hogyan csinálja?
A lény elmosolyodott. Bizalomkeltő gesztusa ugyancsak meghittséget árasztott magából. Már abban a pillanatban, amikor hozzám fordult, én eldöntöttem, hogy újra meg fogok tenni mindent a saját boldogságom érdekében. Mielőtt átgondolhattam volna, kicsúszott a számon a nagy kérdés.
– Ki vagy te?
– Azt neked kell tudnod és érezned. Itt lakom, a lelkedben – mutatott a mellkasom, a szívem irányába. Mosolya még szélesebb lett, majd mindenféle előjel nélkül hátat fordított nekem, a keskeny homlokzat szélére állt és levetette magát a mélybe.
Utána akartam kiáltani. Elfogott a rettegés, amikor láttam, hogy leugrik, azonban a pillanat töredéke alatt újra velem szemben volt. Hatalmas, hófehér szárnyai eltakarták előlem a nagyváros fényeit, ezzel kényszerítve, hogy kizárólag őt nézzem. Egymással ellentétes érzések fogtak el a gyönyörű, túlvilági lény láttán: egyszerre féltem tőle és bíztam benne. Egy angyal volt, az én őrangyalom.
– Köszönök mindent – suttogtam neki, mire mosolyogva bólintott és végleg eltűnt a szemem elől.
Kicsordult egy könnycsepp a szemem sarkából, de ez már nem szomorúságról, inkább boldogságról tett tanúbizonyságot. Úgy éreztem, nincs már itt semmi dolgom, ezért elindultam, hogy megkeressem a kijáratot és hazafelé vettem az irányt. A lelkem mélyén újra teljesnek éreztem magam.

“Angyal” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Nagyon jó írás volt. Tetszéssel olvastam. Bizony életünk során eljuthatunk oda – akár többször is – hogy belefáradtam, nincs értelme, nem megy tovább, aztán jön egy sugallat, egy lökés, egy baráti, biztató szó, egy gondolat és mégis. Szinte szárnyra kapunk és képesek vagyunk folytatni. Egyszer úgy is eljön a vég, addig pedig menni és tenni kell.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!