Évszakok

Gyermekként nem tudtam, mit gondoljak Téllel kapcsolatban. Noha ebben az időszakban volt a születésnapom, valahogyan mégis úgy éreztem, tartanom kell tőle. Hidegsége és furfangossága láttán minden alkalommal szívbe markoló félelem fogott el, hiszen soha nem voltam biztos abban, mi lesz a következő lépése, amivel ugyancsak meg is bánthatott, ha úgy tartotta úri kedve.
Amikor megismertük egymást, eleinte csak a külső hidegségét mutatta meg nekem, amivel nem is lett volna baj, hiszen a természettől kapott adottságain senki emberfia nem tud változtatni. Azt gondoltam, talán a morózus kinézet mögött egy érző szív és lélek lakozik. Akkor még nem is tudtam, mekkorát tévedtem, hiszen próbálkozásaim ellenére ő ugyanolyan rideg és távolságtartó maradt. Fagyos tekintetétől a hideg futott végig gerincemen és az egész testem megborzongott. Keménység és hatalom áradt belőle, amit ugyancsak nem volt rest felhasználni ellenem. Ravaszsága nem ismert határokat és mindig úgy alakította az eseményeket, hogy ne tűnjön fel, mit tesz eközben velem és a lelkemmel. Mély sebeket hagyott, amelyeket később hanyag módon összefércelt, így a felszínen nem látszottak a nyomok, de belül tudtam, hogy örökre velem marad majd az emléke.
Olykor vérfagyasztó mosolya mögött felfedeztem egy-egy meleg, együttérző pillantást, de az olyan gyorsan tovaszállt, mint a kámfor, helyét pedig minduntalan a rémisztő érzéketlenség vette át. Ahogyan telt-múlt az idő, egyre tovább és tovább merészkedtem, de minden alkalommal megégettem magam, hiszen igyekezetem ellenére a benne lakozó sötétséget nem tudtam megváltoztatni. Olyan volt, mintha egy hatalmas űr tátongana a szíve helyén, mely minden fényt és világosságot elnyel, magába olvaszt, majd újabb adag sötétséggé alakítva erőt merít belőle. Noha sokszor nagymértékű fájdalmat okozott viselkedésével, később manipulatív mivoltából fakadóan, kihasználva naiv és gyermeki gondolkodásmódomat magához édesgetett, ideig-óráig babusgatott, majd ismét újra kezdte lelki bántalmazásomat. Mintha mi sem történt volna, úgy voltunk egymás társaságában, miközben ő folyamatosan azon dolgozott, hogyan keserítse meg a mindennapjaimat. Egy idő után nem tudtam szeretni Telet és úgy féltem tőle, mint mások a tűztől.
Nemsokára azonban a rideg és bántó Tél helyére megérkezett Tavasz. Benne megláttam azt az őszinte tisztaságot, féltést és kegyelmességet, amit Télben annyi éven át kerestem. Tavasz mindig őszinte volt hozzám, még akkor is, ha tudta, az kegyetlenül fog fájni nekem. Tudta, hogy később az általa kimondott igazság építő kritikaként fog szolgálni, így könnyebben be tudok majd illeszkedni a világ rendjébe. Igyekezett mindig kedves maradni, azonban senki nem tökéletes, így néha őt is sikerült kihoznom a sodrából, azonban ő mindig elismerte, ha hibázott. Soha nem volt hozzám kegyetlen, hiszen azzal is tisztában volt, hogy Tél mekkora befolyással volt eddigi életemre. Tavasz újra és újra kibontotta a hanyag módon összefércelt varrásokat és gondosan ellátta sebeim felszínét, de a legmélyét még ő sem tudta elérni, hiszen azok már azelőtt összeforrtak, hogy találkozhattunk volna, maradandó heget hátrahagyva. Tavasz nagyon türelmes volt velem, megvárta, amíg nyitok felé, majd őszinte melegséggel szívében fogadott. Ő jórészt rendbe hozta azt, amit Tél tönkretett annyi idő alatt.
Tél azonban nem hagyta annyiban a dolgokat. Évekkel később, amikor már régóta nem is láttam sem Tavaszt, sem őt, újra eljött hozzám. Kezében virágcsokrot tartva battyogott felém, önelégült, hamis mosollyal az arcán, mintha neki köszönhettem volna mindazt, hogy jelenleg ott tartottam, ahol akkor voltam. A gyomrom újra görcsbe rándult, hiszen emlékeztetett azokra az időkre, amikor még nagy szerepet játszott az életemben, de nem éreztem többé a fájdalmat. Mézesmázos szavakat suttogva felém nyújtotta a csokrot, amit én átvettem tőle. Arcom önmagától, szinte már kényszeresen dolgozott az akkortájt berögzült mimikával, de én tudtam, hogy valós érzelmeim egy maszk mögött rejtőznek, várva a pillanatot, hogy szabadjára engedjem őket. Én azonban nem tettem, hiszen nem akartam, hogy Tél újra szerepeljen az életemben, ezért csendesen, hamis mosollyal tűrtem álszent közeledését. Szinte egy hatalmas szakadékkal egyenértékű távolság választott el minket. Már nem féltem többé tőle, hiszen nem tudott nekem ártani. Más környezetben voltam, más emberek vettek körül, másképp viszonyultam hozzá is. A régi rettegés, megbánás és fájdalom már a múlté volt.
Még abban a furcsa pillanatban is éreztem Tavasz barátságos, védelmező emlékét a szívemben, amelyből erőt merítve, gúnyos mosollyal arcomon néztem fel újra Tél szemébe. A fagyos pillantás mögött megbánás és fájdalom ült, amiről ő azt hitte, nem fogom észrevenni. Fordult a kocka, és most már én kerekedtem az engem elnyomó erő felé, többé már nem éreztem Tél hidegségét, mert Tavasz melege körülölelte megtépázott szívemet.

“Évszakok” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Pontosan így működik egy csalódás után az, aki rátalál a maga Tavaszára. Tetszett az írásod.

Szólj hozzá!