Margit híd télen

Félig lehunyt szemmel járta a Margit hidat. Andalgott volna, hogy kellemesen mélyüljön el a fásultságában, de az idő párás volt és hideg, ő meg a sörtől mindig kába fáradtságba dől. Azt gondolta, most majd történik valami izzító hajnali esemény, viszont később ismét csak keserűséget érzett az ürességben elpazarolt idő miatt. Minek reménykedik még mindig újra és újra magában, amikor már megszokhatta, hogy ilyen állapotban nem tudja szomját csillapítani?
Ha nyár lenne, leülhetne a Duna partra verset írni, és rögtön kicsit értékesebbnek érezné magát. Ha csak kicsit nézhetné elmélyülve a hullámokat, miközben azok mély érzelmeket és gondolatokat ébresztenek benne. Klisés, de működik. Nem, legyenek a sziklák és a körülöttük eldobott cigarettacsikkek. Az is klisés, de a durvaságával eredetibb, ő meg úgyis csak valami szart hoz ki belőle, amit előtte már ezrek megírtak és elénekeltek. A lényeg, hogy nyugtázza magában, képes kivenni a részét a világból, és ha elidegenedett, akkor is csak olyan líraian, időzített pillantású parázzsal a lelkében.
De most csak sétált, mert nem akart várni a villamospótlóra. Azért kellemes volt közben ilyesmiken gondolkozni. Majd nyáron már nekem is lesz esélyem, ez csal a tél, ami visszaránt a bensőséges szerepvállalástól. Nyáron könnyebb érezni és kifejezni, mert akkor a napsugarak és a lenge szoknyák miatt hazudhatsz magadnak könnyedséget. Az egyszerű vígságot valós öröm támasztja alá, és elsiklik a tekintet a kétségek felett. Tudja, mi van a felszín alatt, de képes azt jóérzéssel a föld alá temetni lyukakat szúrva a sárba. Mert ha levegő híján megfullad, vele együtt fullad ő is. Nem kényszerűségből, hanem tiszta vágyakozásból és vöröslő szenvedélyből. Amolyan szecessziós se veled-se nélküled kapcsolat ez, és mint a lángoló szerelmek, ez is szebben működik, amikor bizonyosabbak vagyunk abban, hogy a pusztulás előtt miénk a világ.
Ez Janka. Se gyerek, se párkapcsolat. Fiatalság. Albérlet a belvárosban, gyors hazajutás a budai házibuliból. Egy elcsent üveg bor a kézben. Szégyenérzet helyett keserűség.
Nem, nem érzett szégyent, pedig nem szoros baráti ölelések után ment haza a buliból. Gyűlölte magát, hogy ennyire nem toleráns, de már nem töltötte fel semmivel a tudat, hogy ennyire megalázta a barátait. Vagyis magát alázta meg a kifakadásával, mert egyedül volt a többi hat ellen, így a sértegetési inkább csak visszapattantak, mint a részeg idióta balhéja. Nem értik. Nem értik, és nem is akarják érteni, inkább vihogva ráfogják, hogy túl sokat ivott. Pedig nagyon is tudják miről van szó, csak gyávák feldolgozni. Boldizsár volt az egyetlen érdemes láncszem -, bár befolyásolható volt -, neki volt esze és bátorsága is, hogy használja. Ő kísérte ki az ajtóhoz Jankát, és szó nélkül a szemében nézett mielőtt az megfordult az ajtóban. Janka már érezte, hogy holnap Boldizsár keresni fogja, és empatikusan meghallgatva álláspontját, megpróbálja majd megbékíteni.
Tehát sétált a hídon, és próbálta intelligensen szemlélni a víz felszínét, hogy ezáltal gondolatainak mentőövet nyújtson. Örült, hogy nem bánta meg kifakadását, mert így még egyenesebben tudhatta magát mocskában, szilárdabban igazolhatta őszinteségét, mint tisztaságának kulcsát. Főleg, hogy próbálta asszertívan kommunikálni feléjük elégedetlenségét, bár ez úgy tűnik, végül nem sikerült. Felkészültem ment, tudta, mit szeretne mondani, tehát a hiba akkor került a gépezetbe, amikor a barátai reagáltak a monológra. Sosem tudta jól mások nézőpontjából figyelni az eseményeket, képtelen volt megfelelően behatárolni mások érzéseit, és mindig, amikor azt hitte, végre fejlődött ebben, újra rá kellett jönnie, hogy még mindig inkompetens ezen a téren. Undorodott magától, de főleg az együgyűségétől. Végre elérte őt a szégyenérzet, ennek örült.
Megállt a séta közben és huncut mosollyal bámult le a hídról, végre ki is józanodott egy kicsit. Ha elég hosszan nézi a vízen visszatükröződő fényeket, azok elkezdenek tágulni, és egy idő után akkorára nőnek majd, hogy magukkal rántják és bekebelezik őt. Egy bizonyos idő után, amikor már túl nagyra nőttek, mindig megijedt, és elkapta a tekintetét, de aztán újra próbálkozott egy másik fénnyel. Élvezte, hogy abban a pillanatban milyen sebezhetőnek és gyengének érzi magát, megtisztulva a gúnytól és a dactól, a saját hibáira fókuszál. Imádott a saját hibáira koncentrálni, úgy érezte, különleges erővel ruházza fel, ha nem elfogult magával kapcsolatban, ha nem áltatja magát olyan fölösleges ábrándokkal, hogy képes az önzetlen jóságra, hanem őszinteségével húzza ki lelkét a romlandóságból.
Na ez! A tökéletes hajnali tevékenység volt, jobbat el sem tudott volna képzelni. Spiccesen áll a hídon az édes kis mosolyával – amiről jól tudja, hogy mennyire vonzó -, elméje a fényekkel játszadozik, ő pedig újra azt érezheti önvizsgálatainak eredményeképpen, hogy ki tudja venni részét a társadalomból.
Tél van, és övé a világ.

Szólj hozzá!