Láthatatlan küzdelem

Lakatolva szívem, s nincs hozzá kulcs, mi kinyitja. Összetörték szívem, s már nem gyógyítható. Ripityára törtek, mint egy porcelán babát, mégis van bennem erő, mi össze ragaszt. Van bennem düh, harag, mi égeti gyöngyök sorát. Él még bennem szeretet, de nem adom ingyen, se akárkinek, mert nem vagyok akárki. Egy lány vagyok, akit kitaláltak, s szenvedést szórtak rám. Ki most ott fekszik selymes, puha ágyon, s könnyek összefolynak a sós tengerrel, mi felszippantja bánatomat. Eltűnteti nyomokat, mi arcomon hűvösen kiül. Napok telnek, lassan, hosszan, de nincs pillanat, mikor nem emlékeztet a foltra, ami bennem ül, s csendesen kalapál. Rugdos, s én ledermedve állok a félelem árnyékában. Tán még most sem fogja fel agyam, hol a határ, ami réges régen átsuhant testemen. A fájdalom sötét, fekete csomókban kavarog, s én tehetetlenül fogom kezemben az álarcot, amit minden nap felhúzok.

Szólj hozzá!