“Teremtő”

Állt.
Ott állt a kietlen sivatag szélén, akár az utolsó túlélő egy katasztrófafilmen. Bámulta, ahogy a hűvös szeptemberi szél azt az egyetlen kiszáradt bokrocskát gyötri, és olyan örömmel rohan végig a csupasz tájon, mint egy játékos kisgyermek. Csontos kezével a homokba markolt, a szemek egy pillanat alatt mind kiperegtek a kezéből. Élvezte a talaj puhaságát. Mennyivel jobban szerette ezt, mint a betont… A betont, ami nem is olyan rég még beborította itt a földet – ám mostanra már semmilyen nyoma nem maradt.
Felnézett az égre, mely furcsa, rózsaszínes-kék színben játszott, bármerre is tekintett. Nemigen látott még ilyet – pedig, ha valaki, hát ő aztán rengeteg mindent megélt már. Kellemes, megnyugtató színek ezek, gondolta. A hold halványan már előbukkanni látszott a vékony fátyolfelhők mögül. Hamarosan beesteledik. Lemegy a nap, és az égalja ismét olyan marmeládszín lesz, amilyennek azt ő legjobban szereti. Hogyisne szeretné – hisz azt jelenti, ez a nap is elmúlt, véget ér. És ő imádja a végetéréseket.
Hisz épp ezért van itt. Hogy nézze, figyelemmel kövesse az elmúlást.
Nem igazán szerette a fényes nappalokat. Hanem amikor már alkonyodott… Régen kisgyermekként csak ült az ablakban, nézte, ahogy a nap eltűnik a horizonton, és a helyét átveszik a csillagok és a feketeség. Gyakran feküdt némán a szabad ég alatt, bámulva az éjszakai égboltot. A naplementénél csak ezt szerette jobban. Kevés dolog tudta úgy lenyűgözni, mint a sötétség.
Nemsokára itt is az lesz.
Nem volt ott más rajta kívül, csak néhány sirály, akik élesen rikoltozva elhasítottak a levegőben messze a feje felett. Bizonyára élelmet kerestek – ám errefelé nemigen járnak sikerrel. Amerre csak a szem ellátott, mindenütt homok, homok, és homok. Fájdalmas, segélykérő sikolyaiktól vibrált a levegő – ez azonban nem érdekelte.
Még mindig állt rendületlenül. Szemlélte a remekművet. Képes lett volna ott maradni, míg világ a világ.
Boldog volt. Mosolygott volna, bár nem tudott.
– Hatalmam van – suttogta. Önelégült hangját elvitte a szél, ám nem jutott messzire. Azazhogy nem ért el senkihez sem.
Mindezt ő teremtette, bizony, az ő két saját kezével. Ezt a végeláthatatlan, szomorú, üres semmit.
S hogy miből?
Emberekből, házakból, utcákból, vidámságból, közösségből, nyüzsgésből. Az életből.
Egy csendes, néma káoszt varázsolt.
Egyszerűen elvette, amijük volt, összegyűrte, akár egy papírgalacsint, és eldobta. Elhajította jó messzire. Évek munkáját pillanatok alatt rombolta le. De hát így van ez… Minden, ami egy örökkévalóságig készülődik, később egy szemvillanás alatt pusztul el.
De miért éri meg, kérdeznénk tőle.
Mint mondtam, imádja, ha valami véget ér. Ez teszi őt boldoggá.

““Teremtő”” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Alex!
    Gratulálok novelládhoz!
    Nagyon tetszett.
    Szeretettel: Marica

  2. Gratulálok kedves Alex, nagyon jó írás ez, tetszett. Bizony ezt tudja tenni az ember, nagy E- vel, amennyiben, ha jól értettem fajunkról van szó. Üdvözlettel Margit

Szólj hozzá!