A falak emlékeznek

Hív az ingatlanos, felméri a házat. Meg kell, nézzem, kívülről hogyan fest. Mindjárt ideér, de van még pár percem. Az ajtó előtt toporgok. Valami hív befelé. Kutatnék a kulcs után, de nem kell: ott szorongatom a kezemben egy jó ideje. Kapaszkodok vele a múltba, hátha utoljára még bepillanthatnék abba a régi szép világba. Hiába, mert elmúlt. Elkerültek a bútorok, elkerültek az emberek. Kiüresedett a ház, kiüresedett itt az élet. Mindennek ellenére bemegyek.
Kettőre zártuk, mert bár nincs már benne értékes, de vigyázunk rá. Megszokásképpen. Belépve az ajtón megállok a gondolataimmal, utána helyet foglalok az emlékeimmel. Van nekünk közösen elég hely, hogy ne lenne, hiszen annyi minden történt itt.
Minden négyzetméterét ismerem – az összes sarokban ott ragadtak az emléklenyomatok. Nézem a falakat, a tapétacsíkok ott rejtőznek a friss fehér máz alatt. Nézem a falakat. Őrzik a szavakat. A szavainkat: a reggeli csevejeket, amelyekkel könnyebben vettünk lendületet; a napközbeni szieszták világmegváltó beszélgetéseit, amelyek enyhítették fáradt lelkünket; az esti mesék bűvöletét, amelyek gondoskodó plédként terültek ránk. Őrzik a falak az első beköltözők zsongását, a gyereksírást enyhítő éneket, az írni tanulás kacskaringós útját, az először felolvasott mondatok csengését – amik valami kezdetét jelentették. Őrzik a falak a dominók ledőlő, csörrenő táncát, a közös karácsonyi csillagszórók szikrázását, az elbúcsúzó dobozhalmok tompa ütközését – amik valami végét jelentették. Őrzik a közöttük eltelt időket is. Kimentettük magunknak ezeket az emlékeket. Rendületlenül emlékszünk rájuk, ahogyan a falak is emlékeznek. Akkor is fognak, ha már senki más nem. Meg kéne nézni a kertet is. Indulnék, de félrekapom a tekintetem: ne egy kiüresedetten kongó kép maradjon meg a ház belsejéről, hanem minden, ami bennem is lakozik. Ezek az emlékek. Végül bent maradok, nem megyek ki. Annyira keveset számít, hogy milyen kintről. Mert az számít igazán, ami belül van.

Szólj hozzá!