Talán nincs mentség

Van, hogy az ember még életében annyi hibát elkövet, hogy nem érdemel feloldozást. Rossz ember volt, rossz dolgokat tett és erre nincs mentség. Nem mentség az, hogy rossz volt a családi háttere, nem mentség, hogy dühből cselekedett, ahogy az sem, hogy fiatal volt. Egy fiatal gyorsan lobban, nincs tisztában a következményekkel, de ez sosem volt elég a felmentéshez. Egészen addig, míg rá nem lelsz egyetlen egy jó dologra, ami miatt képes vagy blokkolni az összes rosszat, amit elkövetett. Nem kell nagy dolog elég csak egy kedves mosoly, vagy egy gesztus, amivel feldobja a napodat, hogy megfeledkezz mindarról, amiket tett. Én így működtem. Az agyam képes volt blokkolni azt, amit tudott és arra az egyetlen jó dologra koncentrálni. Mert az számított. Az volt kedves a szívemnek, azt felém irányította, míg a rossz dolgok nem nekem szóltak, hanem mindenki másnak.
Zsebre vágott kézzel sétáltam a tömeg közepe táján, hogy részt vegyek a megemlékezésen, amint Monty tiszteletére rendeztek a focipályán. Ez volt az otthona, amíg élt. Ahogy lépkedtem, egyszer csak megéreztem, hogy ott van. Nem csak a fejemben, mint egy kivetülés, hanem valóban ott volt és mellettem sétált. Ugyanúgy egyenruhát viselt, mint a többiek, arca zavart volt, ahogy körbe nézett, mintha nem tudná, mit keres itt, aztán a tekintete megállapodott rajtam. Lefagytam és menekülhetnékem támadt, de nem bírtam elfutni. Fogva tartott a kék szempár.
– Miley minden rendben? – torpant meg Derek és megérintette a karomat.
– Itt van – suttogtam és le se vettem a tekintetem Montyról.
– Ki van itt? – fordult meg zavart arccal, majd vissza felém. – Nem kellett volna eljönnöd! Nem ismerted Montyt.
– De neked a csapattársad volt és a barátod – néztem a bátyám szemébe. – Tényleg látom őt, ott… ott van mögötted.
– A gyógyszereket bevetted? – kérdezte csendesen.
– Miért nem hiszel nekem? – görbült sírásra a szám. – Hiszen ott van és annyira elveszett én – néztem vissza Montyra és a könnyek végig peregtek az arcomon. – Sajnálom!
– Oké, gyere – karolta át a vállamat. – Kerítünk neked vizet és beveszed a gyógyszereket.
Hagytam, hogy maga után vezessen, felzárkóztunk a tömeghez, majd a pályára érve, Derek a büféhez sietett vízért, én pedig ott maradtam egyedül a lelátó szélén ácsorogva. De nem voltam sokáig egyedül, Monty kivált a tömegből és óvatos léptekkel felém indult.
– Látsz engem – közölte a nyilvánvaló tényt, mire csak bólintottam. – Miért te?
Tanácstalanul megvontam a vállam, de nem mertem a szemébe nézni. Hullámokban árasztott el a meleg, ahogy még közelebb jött és megpróbálta elkapni a tekintetem. Mikor felém nyúlt meghátráltam és ijedten felnézett rám.
– Sose bántanálak. Téged nem – suttogta és a keze visszahullott az oldala mellé.
– Annyi embert bántottál, akkor én miért lennék kivétel?
– Mert te… te lehettél volna a megváltás, ha csak egy kicsit is bátrabb vagyok szembe nézni az érzéseimmel. Kérlek hadd mutassam meg ki voltam, hogy ne gyűlölj, kérlek!
– Hogy mutatnád meg? – kérdeztem kisé idegesen.
– Tudod te azt, csak engedd, hogy…
Nem fejezte be a mondatot, mert az ujjai a reszkető karomhoz értek és az energia felpulzált kettőnk között. Az emlékek, Monty emlékei úgy csapódtak az elmémbe, mint, amikor az embert nagyfokú áramütés ér. Láttam mindent, láttam a fájdalmát, láttam azt, ahogy másokat bántott, átéltem, ahogy az elméjét elborította a vörös köd, megfosztva őt a szabad akarattól, éreztem a vér fémes szagát, ahogy az arcomra fröccsent. Éreztem mindent és szenvedtem. De aztán elvakított a ragyogó napsütés és magamat láttam, ahogy leszaladtam a lépcsőn és véletlenül nekimentem Montynak, aki a bátyámra várt. Mindketten nevettünk. Emlékeket láttam, ahogy a húgával játszott, vagy a nagyiját látogatta meg az idősek otthonában. Boldog, boldog emlékeket, amik elmosták a rengeteg rosszat, amit elkövetett. Sírva nyitottam ki a szemem és Montyra néztem. Az én megbocsátásom túl kevés volt így csak némán néztem, ahogy a teste pillanatról pillanatra halványabb lett, majd eltűnt. Örökre.

Szólj hozzá!