Végre megint zöld minden. A fák lombjai mindent betöltenek a világoskék ég alatt, s a nap is ragyogóan süt. Nem túl erősen, csak kellemesen. A szél nem fúj, biztosan alszik valahol. Kifelé sétálok az erdőből, aminek a szélére érve a fák egyre ritkábbak és ritkábbak, míg végül egy tisztásra érek, ahol egy poros út visz tovább a civilizáció felé. A tisztáson áthaladva a fák ismét visszatérnek, ezúttal útmenti oszlopokként. Úgy állnak a poros út mindkét oldalán, mintha őrködnének. Ezerszer és ezerszer megtettem már ezt az utat, most valahogy mégis más. Először látszatra nem tűnik fel semmi, csak egy érzés motoszkál bennem; egy érzés a gyomromban és a fejemben, amely aztán végigtáncol minden egyes idegszálamon, mint ahogy az elektromosság áramlik a kábelekben. Ennek ellenére nem azt érzem, hogy bennem változik meg valami, hanem inkább rajtam kívül. Olyan érzés ez az egész, mintha rosszkor lennék rossz helyen; mintha ebben a szent pillanatban, ezen a szent helyen… nem szabadna itt lennem.
Egy kicsit megállok, mély levegőt veszek, aztán újra elindulok, de nem teszek öt lépést sem, mire ismét megállok. Jobbra nézek, majd balra. A fák. Velük van a baj. Hogy mi? Az, hogy mind egyformák, szó szerint. Biztosan csak káprázik a szemem, mondom magamban, majd megdörzsölöm őket, mintha csak a reggeli álmot akarnám elűzni, de amikor ismét a fákra szegezem a tekintetem, azok továbbra is úgy néznek ki, mintha szalagon gyártották volna őket. Ugyanolyan magasak, ugyanolyan távolságban állnak egymástól, és a lombkoronáik és törzseik is mind ugyanúgy néznek ki. Talán csak messziről néz ki így, talán csak a fény játéka. Az út egyik szélére megyek, hogy közelebbről is megvizsgáljam a fasort. Odasétálok az első fához, megérintem a törzsét, figyelem a mintáját, majd a másodikhoz lépek, s annál is ugyanezt teszem. Teljesen egyforma, minden egyes vonal, hasadás, a színárnyalat, és ugyanez a helyzet a harmadiknál és a negyediknél, az ötödiknél és a hatodiknál, és…
A poros út másik oldalára rohanok. A helyzet változatlan. Vajon ez valami tréfa lenne? Valaki szándékosan állított ide ilyen fákat? Igaziak egyáltalán? Óvatosan megfogok egy levelet arra számítva, hogy a műagyag növények jellegzetes tapintását fogom az ujjaim közt érezni, de ilyenről szó sincs; a levél valódi. Ez mégis hogy lehet? Felnyúlok és megragadok egy ágat, majd eltöröm, ám ahelyett, hogy egy ág reccsenését hallanám, vagy száz ágét hallom. A hangra ijedtemben hátrafordulok, elengedve az ágat, ami nem esik le a földre, mivel a kéreg egy vékony rétege még tartja. Körbenézek és megdöbbenve látom, hogy a letört ág – ugyanaz az ág, amit én ezen az egy fán letörtem – most az összes fán ott lóg. Tovább sétálok, majd ismét megállok az egyiknél, és ezúttal teljesen letöröm az ágat, s a kezemben tartom. A fák egyként szólalnak meg ismét, s amikor végignézek rajtuk, kezemben az ággal, azt látom, amint kézmagasságban minden egyes fánál a letört ág ott lebeg a levegőben. Ijedtemben elejtem azt, ami eddig a kezemben volt, s az a többivel együtt a földre zuhan.
Futásnak eredek, s addig rohanok, míg a fasorok véget nem érnek, és végre beérek a faluba, ahol megpillantom az első házat. A biztonságot nyújtó látványra lelassítom a lépteimet és mélyeket lélegezve, már csak sétálva indulok el a házak sorai között… aztán egy idő után még jobban lelassítom a lépteim, s a pánik, ami az imént eltűnni látszott, most ismét úrrá lesz rajtam. A házak, az összes ház… mind egyforma.
