A tudást nem vehetik el tőled, fiam
— Van még valakinek története Gabiról? — kérdeztem, a gyerekekre pillantva. Késő este volt. Szűk körben ültünk a kis nappalinkban. A konyhából élesen beszűrődött a LED-lámpa fénye, az ebédlőben és a nappaliban ezért nem is kapcsoltunk világítást. A levegő egyszerre volt hideg és meleg. A belőlünk áradó szeretet mély melegséggel töltött el — mégis úgy éreztem, mintha a szívem az udvaron feküdne. A hóban. A süvítő szélben. A fagyban. Abban a lucskos nedvességben. Könnyek közt.
Sírni akartam — persze, hogy akartam —, de nem tehettem. Még nem. Nem, amíg el nem mennek a gyerekek. Utána majd behúzhatom a függönyöket. A szomszédok sem fognak keresni, hiszen ma ők is itt voltak. Minden reggel megsétáltatom Kormit, megetetem, aztán újra lánchoz kötöm. Bevásárolok hetekre elegendő élelmet. És utána, zárt ajtók mögött, végre sírhatok. Megsirathatom Borit. Hiszen megérdemli.
— Inkább mesélj te, papa. — mondta a legfiatalabbik unokám. Alig töltötte be a hatot. Mellette a nővére csücsült, csillogó szemekkel. A kanapén a három unokatestvérük térdeikre hajolva figyelt, a szüleik pedig átkarolva ültek a kocka alakú fotelekben. Lassan végignéztem rajtuk. Sóhajtottam, majd bólintottam.
— Hát legyen… Dávid, ezt te tudod a legjobban — anyád kedvenc mondása volt. — mondtam, és a fiam felé biccentettem. Erre Dávid megköszörülte a torkát.
— Gabi mama mindig azt mondta, hogy a tudás az egyetlen dolog, amit soha senki nem vehet el tőled. — mondta, miközben ő is végignézett a gyerekeken.
Sajnálatra méltó kis társaság voltunk. A kisebbek reszkettek, a nagyobbak természetellenesen felhúzott vállal ültek, mintha heten szorongtak volna a kanapén három helyett. A szülők fáradtnak, csüggedtnek, gondterheltnek tűntek. Mindannyian megtörtek voltunk — ez kimondatlan tényként lebegett közöttünk. De könnyebb volt a múlt szépségeiről mesélni, mint a könnyeinkben fulladozni.
— Ezerkilencszázötvennégyben született a faluban. Tudjátok, akkor még nem volt divat kórházban szülni… — mondtam, és elmerültem az emlékeimben.
— Gabi, segíts már vizet hozni a kútról! Nem hiszem el, hogy már megint a bátyád könyveit bújod! — kiáltott anyám a konyhából.
Mindig ez volt. Még csak hat éves voltam — egészen pontosan huszonhat napja —, de ez őt nem érdekelte. Az elmúlt huszonhat napot azzal töltötte, hogy minden létező házimunkába befogott. Vizet hordtam a kútról, a bátyám és a húgom ruháit mostam egy töredezett lavorban olyan vegyszerrel, ami marta a kezem. Segítettem anyámnak főzni hétvégente — ha nem, átküldött a mamájához, és vele főztem a családra. Söprögettem az udvaron. Anyám még egy kis baltát is szerzett, hogy fát apríthassak. Fogadni mertem volna, hogy kiskapát is hozott volna, ha nem tél van.
Ez volt az életem huszonhat napja.
— Megyek már, anyukám! — szóltam, és kiszaladtam a hálóból, keresztül a szűkös nappalin, a konyhába. Anyám egy nagy vödröt nyomott a kezembe, majd kilökött a küszöbön.
— Öt perc alatt visszatérsz. — Ez parancs volt, nem kérés.
Sietnem kellett. Futásnak eredtem. A lejtős domboldalhoz érve lelassítottam — de nem időben. Megcsúszott a lábam a kora februári havon. Placcs! Hangosat csattant az oldalam, ahogy földre estem. De nem álltam meg. Csúsztam lefelé. Egyre gyorsabban és gyorsabban. A vödör rég kiesett a kezemből. Süvített a szél a fülemben, olyan gyorsan csúsztam. Hason voltam, a fejem a domb teteje felé nézett. De nem sokáig. A kabátom megakadt egy lehullott ágban, és fejjel lefelé fordított. Akkor vettem észre a fát. Felsikítottam. Torkom szakadtából sikítottam. Azt hittem, meghalok. Az alattam elsikló havat tapogattam, hátha találok valamit, amibe kapaszkodhatok — de nem találtam semmit.
Sikolyok. Szél. Hófröccsenés. Bumm. És csend.
— Mari, a lány súlyosan megsérült! Orvost kell hívnod! — hallottam Feri bácsi hangját. Biztos anyámhoz beszélt. De hiszen én élek!
Aztán fejbe kólintott a fájdalom. A lábaimba, a bordáimba, a gerincem velejébe hasított. Felnyögtem. A két felnőtt rám nézett, majd egymásra.
— Segítesz bevinni? Kérlek szépen! — mondta anyám. Feri bácsi bólintott, majd a karjaiba vett.
Léptek zaja. Motorberregés. Anyám halk szuszogása. A reszkető kezei, ahogy pokrócot terített rám. Aztán minden elsötétült.
— Anya… — suttogtam, próbálva kinyitni a szemem. Nem sikerült. Egy ismerős kézpár fogta közre az arcom. — Anya… — nyöszörögtem újra.
— Ssh, Gabikám, ne beszélj. — csitított. Megsimogatta az arcom, majd egy csókot nyomott rá. — Semmi baj, itt van az édesanyád. Nyugodj meg.
— Anya… mi történt? — kérdeztem, és végül sikerült kinyitnom a szemem, bár homályosan láttam csak.
— Megsérült a fejed, Gabikám. Az orvosok azt mondták, nem biztos, hogy tudsz majd iskolába járni. Sajnálom… — mondta, és bár félájultan is hallottam, volt a hangjában valami megkönnyebbülés.
Nem fogok iskolába járni. Nem jövőre, talán soha. Anyám mosolyát látva abban is kételkedtem, hogy valaha járhatok majd.
Szeptemberben mégis elmentem az iskolába. Anyám nem örült, de addig nyaggattam, amíg engedte. Nem volt annyi baj a fejemmel, mint hinni akarta. Hegek maradtak az arcomon, a nyakamon, néhol kikopott a hajam, de okos voltam. A faluban azt mondták:
A Mari nénje nagyobbik lánya a falu esze. Az a kislány még viszi valamire.
És én hittem nekik.
Tudtam olvasni, értettem a bátyám matematikai példáit, ismertem a betűket, a szorzást, az osztást.
De anyám nem vett róla tudomást.
Tizenöt éves voltam, amikor vége lett mindennek.
A hatvanas évek eleje volt.
Túl egy forradalmon.
És én készültem kirobbantani a sajátomat.
Anyám szerint a szovjetek megszorongattak bennünket. Nem tudta eltartani a három gyerekét. Kellett valaki, aki otthon marad, aki vigyáz a házra — mintha az is egy gyermeke volna. Söprögetni. Főzni. Vizet hordani. Fát aprítani. Mosni. Gondozni az állatokat.
Ez az illető én voltam.
A hajamat levágtam, minden reggel tömzsi fonatba szedtem. Amint a többiek elmentek, sietve elvégeztem a munkám, majd kimentem az erdőbe. Néha egészen a Hétforrásig sétáltam, máskor csak gesztenyét, virágot, tűzifát gyűjtöttem.
Sokat sírtam. Ott, ahol senki sem látta. Mint egy kincseitől megfosztott kalóz.
Hiszen a tudás sosem volt igazán az enyém.
Elvettem, amit csak tudtam, de legbelül éreztem: én nem fogok középiskolába járni.
Engem mindettől megfosztottak — még mielőtt enyém lehetett volna.
Huszonegy éves koromban megismertem Jánost. Elhívott egy randevúra. Aztán még egyre. Végül fotót is csináltatott rólam: a legszebb rózsaszín ruhámban, fehér cipőben, gyöngynyaklánccal, amit tőle kaptam. Egy szál rózsát tartottam a karomon, mintha csecsemőt. Akkor tudtam, hogy feleségül fog venni.
És vett is.
Gyereket is akart — adtam neki.
A forradalom idején felnőtt fiúk érzéketlenségével fogadta, természetesnek vette, hogy egy nő dolga ez.
Az életem pedig ugyanúgy telt tovább. Gyereknevelés. Főzés. Takarítás. Munka a helyi boltban.
A bátyám abban az évben halt meg, amikor Dávid született. Búcsúcsókok. Nyugdíj. Unokák.
Életem utolsó pillanataiban csak egy gondolat járt a fejemben:
ez nem az én életem volt.
Anyám születésemtől kijelölt nekem egy szerepet — és én abban éltem le az életem.
Egy anya voltam. Egy háziasszony. Egy pénztárosnő. Egy nagymama. Egy dohányos. Egy falusi asszony.
Minderre büszke voltam.
Szerettem is.
De én tanulni akartam.
Ezt vették el tőlem.
A fiamnak pedig ezt mondtam:
az egyetlen dolog, amit nem vehetnek el tőled, az a tudás.
Ez volt az életem tragédiája.
— A többit tudjátok, gyerekek. Hiszen kétezer-tizenhetet írunk. — mondtam, és a kicsik háta mögött kiállított képre néztem.
Nagyon hiányzott az én Gabikám.