Meggyújtottam a gyertyákat a lámpásokban és a mécsesekben, hogy a két vendég el tudjon tájékozódni az udvaron. A hűs, hegyi levegő már csípte a karom, mire betértem a lakrészünkbe. Anyut sehol sem találtam, így bementem a szobámba és felnéztem az ágyam fölé vésett szövegre:
Akárki vagy, akármikor vagy, akárhol vagy, én mindig szeretni foglak.
Eldőltem a takarómon, fellapoztam dédpapa naplóját, amire pár nappal korábban bukkantam rá túrázás közben. Mióta itt éltem, szerettem felfedezni a környéket, és nemrég jutottam el odáig, hogy átmásszak az egyik magas sziklán, amin túl régi tábornyomokat találtam. És köztük az én drága dédpapám kis, zöld füzetjét, amiben a katonáskodásáról fennmaradt írásai, emlékei lapultak. Az elejéről már jócskán lekopott a neve, de az első oldalról egészen biztos voltam benne, hogy ő volt az én dédpapám. A születési éve, helye, katonáskodásának helye, katonai beceneve és még a hitvesének neve is szerepelt rajta. Már tegnap elkezdtem olvasni, és egy képeslapot használtam könyvjelzőnek, amire a dédpapa szerelmeslevelet írt a dédinek. Sejtésem szerint ez volt az első alkalom, hogy erről a helyről írt. Eddig csak általános leírásokról olvastam, többek között arról, hogy milyen állatokkal találkoztak itt tartózkodásuk során, de ami jobban érdekelt, az a füzet hátulján kialakított zseb, amibe rengeteg kis fecnit gyömöszölt. Mind túraútvonalakat írt le, ami tovább lelkesített a környék felfedezésében. Ebben találtam meg az egyetlen fényképet a dédpapáról, legalábbis csak sejtésem szerint a hat főből álló társulásukból az egyikőjük ő vigyorgott a katonaruhájában.
Viszont most tovább akartam haladni a naplóbejegyzésekben, így odalapoztam. Meglepetésemre azzal kezdődött, hogy leírta azt a helyet, ahol mostanra vendégházakat alakítottunk ki anyuval.
A hegybe vezető út fele megállt a katonai buszunk, zöld volt és olajos, mint a felszerelésünk. Legalább az is beleolvadt a körülöttünk zöldellő természetbe. Hatan szálltunk le, Medve, Benny, Chip, Murphy, John nagybátyánk és én, Tekergő. Mind becenév volt, a háború alatt nem volt fontos az igazi nevünk, csupán temetéskor. Friss volt a hegyi levegő, frissebb, mint amire emlékeztem. Intettünk a sofőrnek és a többieknek, majd elhajtott a füstöt pöfékelő buszunk. Követtem a többieket fel a kis ösvényen. A hegy pereme felé vettük az irányt, pár kanyar után ritkulni kezdett a növényzet, majd kiértünk a tisztásra. Már korábban elkezdtünk szőlőt termelni itt. Volt egy nagyobb szikla is, oda szoktunk kiállni, távcsővel pásztázni a hegyeket. Be lehetett látni a völgyet, a folyót, a vasútállomást és persze a kis várost, Glenridget is. Jobbra fordulva közel volt a mészkőhegyfal, amibe már az első nap elkezdtük belevájni a kis lakásainkat. Mit ne mondjak, hatan csináltunk három kis lyukat, elég sok ideig aludtunk a szabad ég alatt, mire elkészültünk. Legjobban egy U alakra hasonlított a hegység vonala a kis tisztáson, remekül szolgált búvóhelyként.
Izgatottan olvastam a régi leírást a helyről, hiszen mostanra már igencsak sok időt öltünk bele abba, hogy lakásméretűvé tegyük az akkori barlangokat. Hamar otthon éreztem magam itt, megnyugvással töltött el a táj és büszke voltam, amiért sikerült tovább vinnünk a családi örökségünket. Az írás folytatódott, a város egyik tűzvészéről szólt, olvasása közben igencsak ráncoltam a homlokom.
Lentebb van egy hely, ahova elmentem. Amikor feltekintettem, az égen a csillagok és az égitestek kedvesen mosolyogtak rám, mint egy barátjukra. Amikor visszanéztem, elborzadtam. A város lángokban állt, a füst és az égett hús testet öltött. Ostromolták. Az emberek nem féltek, hanem merészen néztek előre, mintha ők okozták volna, és a városban rekedteknek esélyük sem volt. Nem hagyhattam, hogy ez a gyönyörű, végtelen világ elpusztuljon, és valami azt súgta nekem, én tehetek ellene. Odamentem az emberekhez és emlékeztettem őket arra, amit elfelejtettek: az igazi értékekre… alázatra és együtt kioltottuk a lángokat. Később tanítottam nekik tüzet csillapítani, …és visszafogni a tüzelő vágyat. Később már máshogy néztek rám, úgy, mint aki behozta a fényt az életükbe.
Azt már korábban hallottam a nagypapától, hogy a dédpapa idősebb korára kezdett félrebeszélni, és a levegőbe mesélni, de ijesztő volt ennek tanúja lenni. Pedig a napló írásakor alig volt idősebb nálam. Végig gondoltam, hogy talán, ha én is idősebb leszek, ugyanígy megbolondulok, hiszen azért mielőtt meghalt volna, a nagypapa is beszélt badarságokat. Egyszer mesélt nekem fiatalabb koráról, amikor még anyu sem volt még. A dédpapa régi képeslapjaival kezdte a kutatását, azok alapján kereste meg ezt a helyet, és valamiféle csodáról beszélt. Végül sosem tudta meg senki, mi is volt az a csoda pontosan. Sejtésem szerint a kivájt barlangokra gondolt.
Ezek után különösen figyelnem kell arra, miket mond anyu és hogyan, mert ha nála is előjön ez az össze-vissza beszélés, akkor tényleg semmi esélyem. Elborzadva raktam le a füzetet, és lekapcsoltam a lámpám. Magamra húztam a takarót, alig vártam, hogy megnézhessem a holnapi napfelkeltét.
A reggeli táj teljesen másként festett, mint a nap bármely más szakaszában. Lehuppantam a kiálló sziklára, ami mellett a következő tábla állt: A sziklára ráállni tilos és életveszélyes! Innen látszott leginkább a kisváros a völgy mélyén, de ami még inkább elképesztő volt a végtelen hegyvonulat, amit innen be lehetett látni. A mélyzöld fenyőerdő messzire kanyargott a különböző hegyvonulatokon, egy-két helyen látszódott csak egy másik hasonló csupasz mészkőkiállás, mint a mienk. Végignéztem, ahogy a Nap előbújik a szemközti vonulat mögül, és élveztem ahogy felmelegíti az arcom és a karjaim. Ilyenkor Glenridget még a sötétség uralta, nálunk pedig már fényesség honolt. Olyan volt, mint az érem két oldala. Bár kiegészítették egymást, mégis egymáshoz fogható sem volt a két hely. Kétségkívül ez volt a kedvenc napszakom. Kellemesen hűvös volt még, a madarak kellemesen csicseregtek, varjak károgtak a távolban. Mély levegőt vettem, hogy feltöltsem magam a reggeli frissességgel, a fenyők és tobozok összetéveszthetetlen illatával.
Egy hűvös szellőtől kirázott a hideg, lépteket hallottam mögöttem. – Nem fázol? – kérdezte anyu.
Lassan megfordultam és felnéztem rá. Iszonyú magas és szálkás termete nem igazán hasonlított az enyémhez. Bár mászástól, sok túrázástól jó formában éreztem magam, magasságban eltértem tőle. Engem annyira nem zavart, talán régebben aput igen, amikor anyu még magassarkút is hordott. Manapság már eszébe sem jutna, de a sportolást nem hagyta abba, például még úgy is eljár jógázni, hogy itt fent nincs hozzá hely, ezért inkább a kisvárosban szervez csoportos órákat. Hosszú, lent sötét, fent már-már őszülő haja kócosan állt és festéktől színes kezeivel átkarolta magát, pedig még egy kötött poncsót is viselt. Sokat fest vagy kertészkedik itt kint, így arca kellemesen napbarnított volt így nyár végén, ellenben velem, aki inkább az erdőket bújta szabadidőmben. Barna szemével aggódva vizslatott, így válaszoltam neki:
– Nem, de lassan el kell indulnom, hisz már kinyitott a pékség. Hozok a vendégeknek reggelit.
Azzal felálltam, még egyszer ránéztem a napfelkeltére, majd elindultam a lakrészünk felé, hogy felöltözzek utcai ruhába.
– Bemész Larryhez is? – jött utánam, a konyhába belépve orromba szökött a reggeli kotyogós kávé illata és megnyaltam a szám. – Említette, hogy mára összeállítja a csomagot. Elintéznéd nekem?
– Persze. Öntesz nekem kávét, amíg elkészülök? – Bólintott, így én eltűntem a szobámban, hogy felöltözzek.
Kifésültem az enyhén hullámos, barna hajam, a fürdőbe belépve pedig csak gyorsan megmostam az arcom. Kint megittam a kiöntött kávét, reggelizés nélkül kaptam fel a kocsikulcsot. Anyu még a kezembe adta a bevásárlólistát a fonott kosárral együtt, majd a tisztás külső részéhez vettem az irányt, a kavicsos parkolóhelyen ott állt a vendégek szürkéje mellett a mi zöld, háromszemélyes platós autónk. Kicsit régi volt már, de a célnak megfelelt.
Legurultam vele a kisvárosba, közben az időjárást és a reggeli híreket hallgattam. Ahogy a völgybe ereszkedtem, a fenyőket felváltották a gesztenye- és mogyorófák, az örökzöld táj átváltozott sárgává és petyhüdtté. A felhők is összebújtak mire leértem, egészen sötétté varázsolták szürkeségükkel a várost. Elhaladtam az elhagyatott házak és laktanya mellett, majd elmosolyodtam, ahogy megpillantottam az autókat és embereket, akik ide-oda siettek. Rátértem a főútra, ahol a boltok egymás után kaptak helyet, majd leparkoltam a pékség előtt. Vittem magammal a bevásárlókosarat és a listát, és benyitottam.
– Jó reggelt! – köszöntem, és átadtam a fehér kötényben szorongó Keithnek a listát, aki el is viharzott a hátsó helyiségbe.
Addig megnéztem a kínálatot, mire visszatért, kiválasztottam magamnak egy lekvárral töltött péksüteményt. Odaadta a különböző péksüteményekkel teli zacskókat, amiket azonnal a kosaramba helyeztem, és mielőtt fizettem volna, kikértem magamnak a kinézett reggelit.
Kiléptem az üzletből és betettem a frissen sütött ételeket az autóba, gyalog indultam tovább. Pár üzlettel odébb betértem Larry barkácsboltjába, aki örömmel fogadott.
– Kellemes reggelt, Thea! – mosolygott az alacsony, szakállas ürge. – Hogy vagy ezen a szürke reggelen?
– Szia Larry, egészen jól. Jó látni, az embereket – vallottam be a pulthoz lépve. – Anyu említette, hogy mára összeállítottad a csomagot.
– Igen! – emelte fel a mutatóujját. – Máris hozom!
Azzal elviharzott a hátsó raktárba, egyidőben, hogy valaki más belépett az ajtón. Oda kaptam a tekintetem, mire megpillantottam Kent. Világos farmert viselt barna bakanccsal és egy piros favágó inggel. Biccentett és mellém lépett.
– Mizu, Thea? Ilyen korán itt lent? – támaszkodott neki a pultnak, kosszőke haja össze-vissza állt.
Megráztam a fejem. – Minden nap ilyen korán kelek. És te? Mi szél hozott Larryhez?
– Ja, csak kifogytam szögből tegnap és már nem volt kedvem lejönni este – magyarázta maga elé nézve. – Tényleg, új vésőt is kell vennem a faragóversenyhez. Te nevezel valamilyen faversenyre?
– Lássuk csak – gondolkoztam el. –, nem tudok sem fát faragni, sem vágni, vagy fűrészelni időre. Talán a famászást kipróbálom!
– Nem lesz famászás – szólalt fel Larry, mire megugrottam ijedtemben. –, bocsi! – Letette mellém az összekészített dobozt. – Tudtommal nem szokott lenni famászás az őszi fesztiválon.
– Tényleg nem – nevetett fel Ken, zöldeskék szeme megcsillant a lámpafényben.
Megvontam a vállam. – Nem vagyok itt elég ideje ehhez ezek szerint.
– Dehogynem, csak szeleburdi vagy! Na mindegy, attól még jössz túrázni holnap, ugye? – veregette meg a vállam, majd megfeszítette maga előtt a bicepszét. Megforgattam a szemem.
– Szoktatok eljárni túrázni? – próbált becsatlakozni a beszélgetésbe a világos kockás inget viselő tulaj. – Mi is jártunk, amikor még fiatalok voltunk!
Sóhajtottam és kifizettem az árut. – Na, én nem is tartalak fel titeket.
– De még nem is meséltem! Volt egy különleges este, amikor… – kezdte el mesélni Kennek, aki kapcsolt és inkább velem tartott.
– Bocs, Larry, most mennem kell! – szólt ő is és kislisszant mögöttem az ajtón.
Kint elnevettük magunkat. Ha Larry belekezdett a történetmesélésbe, akkor soha nem engedett volna el minket, amíg nem hallottuk a hozzá kapcsolódó többi történeteket is. Így inkább megspóroltuk magunknak ezt az egy napot, amíg mesélt volna.
– Te nem akartál vásárolni? – kérdeztem.
Legyintett. – Ráér később. Majd miután valaki mást behálóz és elmondja neki az élete történetét.
– Egyébként igen, holnap reggel találkozunk – mosolyodtam el. – Szia!
– Szép napot, Theácska! – vigyorgott rám egy utolsót, mielőtt elindult volna a kocsija felé.
Betettem a kezemben tartott barkácsfelszerelés csomagot is az autóba, és mielőtt hazatértem volna, kivettem a reggelit és megeszegettem, amíg átmentem az úttesten a virágárus felé. Az eső lassan csepegni kezdett, mire odaértem a virágokkal teli bódéhoz már egészen szemerkélt. Színes cserepek, különböző fajtájú növények tekeregtek egyik polcról a másikra, az eső illata keveredni kezdett a kellemes, zöld növényillattal.
– Jó reggelt! – köszöntem, miután lenyeltem az utolsó falatot.
– Thea! – mosolyodott el barátnőm, Rosie. – Hogy vagy?
– Remekül. Van friss virágotok? – kérdeztem beljebb lépve a nyitott ajtón.
Végigmutatott a pulton, ami tele volt vágott virágokkal. – Mire lenne szükséged?
– Igazából friss cserepes virágra gondoltam, vagyis begóniára – javítottam ki magam.
– Szerencséd van, tegnap jött egy adaggal – lépett ki a pult mögül, az egyik polc elé. Zöld köténye alatt fekete garbót viselt, sötétbarna haját lófarokba fogta, de már kiszabadult belőle pár tincs. Nemsokára már a kezében tartott két téglaszínű cserepes növényt. Az egyiknek világoskék, a másiknak világosrózsaszín színe volt. – Melyik tetszik?
– Legyen a rózsaszín – vettem el tőle. – Mi a helyzet?
Visszalépett a pultba, míg fizettem. – Semmi különös, ma is csúnya idő lesz, ahogy néztem. Nem tudom mi lesz majd a fesztiválon, ha ilyen hamar jön el az ősz.
– Ugyan, addig még van vagy három hét – mosolyodtam el. – Nem találkoztál helyes sráccal a mai nap?
Felnevetett. – Ha ilyen korán bejönne egy szívdöglesztő pasi ide, akkor biztos megkérdezném tőle, mégis mit keres itt – sóhajtott. – Sajnos eddig csak idős nénihez volt szerencsém. De képzeld, azt hallottam, hogy külön buszjáratot indítanak csak a fesztivál kedvéért!
– Lehet, akkor fog megtalálni minket életünk szerelme – hajoltam rá a pultra. – Bárcsak!
Felkuncogott. – Lehetetlen szerelembe esni ebben a városban.
– Sajnos. – Felegyenesedtem. – Na, holnap találkozunk, már így is Larry majdnem ott tartott egy régi sztorijára – lépkedtem hátrébb.
– Rendben! – intett mosolyogva.
Felfelé vezetve már zenét hallgattam, a másik rádiócsatornát, amit fogadott az autó egy non-stop country zenés adás volt. A zenére bólogatva hajtottam fel a hajtűkanyarokon, az eső pedig csak erősebben rákezdett. Óvatosabban kormányoztam, és nemsokára meg is érkeztem. Ám amikor le akartam parkolni a szokásos helyünkre, észrevettem, hogy egy másik vendég odaállt a fehér családi autójával. Homlokomat ráncolva szálltam ki első körben a kosárral, mert nem emlékeztem, hogy ma érkeznek új vendégek.
Amikor befordultam a sarkon, észrevettem, hogy anyu felállította a padok fölé a sátrat, ami alatt ismerős alakkal beszélt. Lassan leeresztettem a kezemből a kosarat, ami kicsúszott a kezemből. Nagyot nyeltem, ahogy felismertem a nővéremet. Már vagy tíz éve nem találkoztunk.
