Egyszerű, fekete elegáns ruhát és egy hasonlóan sötét, terebélyes kalapot viselt. Ugyanolyan erős, füstös szemfestéket hordott vörös rúzzsal, mint amikor legutoljára láttam. Fekete magassarkúja kopogott, ahogy kijött hozzám a sátor alól az esőbe és egy szoros ölelésbe húzott. Gazdag illatától, mint a narancs és levendula kellemes keverékétől azt éreztem, mintha egy ismeretlen szorongatna.
– Olyan rég találkoztunk! – szorított rajtam egy utolsót. – Ő itt a férjem, Lorenzo – mutatott a lakrészünk irányába, ahonnan akkor lépett ki egy magas férfi.
Visszamentünk a fedett helyre, ő is megölelt, erős, sötét és ápolt arcszőrzete keretezte markáns arcvonalait, igencsak vonzó volt. Pézsmaillata már-már bódítóan drágának tűnt. Öltönyt, valamint sportcipőt viselt, komolynak tűnt, ám mégis jókedélyűnek, ahogy rámosolygott mindenkire. Megjelenése alapján azt mondtam volna, igencsak pár évvel idősebb lehetett a nővéremnél.
– Mi szél hozott titeket? – kérdeztem a fejem kapkodva, örömöt erőltetve magamra.
Összenéztek, de anyu válaszolt: – Thea drágám, összekészítenéd a vendégeknek a reggelit? Én addig körbevezetem a nővéredéket.
Szemöldökömet ráncolva elfogadtam a sorsom, de mielőtt beléptem volna a lakásunkba, visszaszóltam anyunak: – A csomagod a kocsiban maradt.
Bólintott, én pedig a konyhába lépve előkészítettem a kosárkából és a hűtőből a reggelit. Elővettem egy vízlepergető anyagból készült piknikkosarat, amibe beletettem a még meleg péksütiket, sajtokat, szalámikat és zöldségeket. Kiegészítettem még pár kötelező elemmel, mint a minivaj, kis dobozos tej és instant kávé. Amikor ismét kiléptem volna, akkor tértek be a többiek, így helyet cseréltünk. Ginny csillogó tekintete találkozott az enyémmel, biztos alig várta, hogy meséljen a csodás életéről.
Egyébként is mit keresnek itt? Minek jöttek? Talán csak villogni akarnak a pazar életükről? Kell valami Ginnynek tőlünk? Régebben sosem kért senkitől semmit, még mielőtt elutazott volna, akkor is végigdolgozott egy egész évet, mielőtt lelépett volna. Mi pedig azt gondoltuk, csak fesztiválozáshoz gyűjtötte a sok pénzt. Ahogy hallottam az esküvőről már lemaradtunk, mi mást akarhatnának?
Megráztam a fejem, és tovább indultam a vendégek lakásához. Már kezdett elállni az eső, a felhők is lassan kezdtek feloszlani. Letettem az összekészített reggeli csomagot, majd felnéztem az ég felé. A Nap sugarait pillantottam meg a szürkeség között, lehunyt szemmel vettem egy nagy sóhajt. Semmi kedvem nem volt jópofizni velük, de meggyőztem magam, adtam nekik egy esélyt.
Amikor visszatértem a konyhába, anyu épp akkor vette ki a csomagból az eszközöket és anyagokat, amikkel terveztük befoltozni a soron következő barlanglakáson keletkezett repedéseket. Mellette felfedeztem a begóniát, amit vettem neki.
– Köszönöm a virágot, kincsem – mosolygott rám melegen, mire csak nagyot nyeltem.
Ginny körbenézett a kis helyiségben. – Ezt a helyet tényleg dédpapa vájta ki?
– Igen – válaszoltuk anyuval együtt.
– Vagyis a katonatársaival – javítottam ki magunkat. – Amikor először idejöttünk, csak a konyharész volt meg és az én szobám.
Anyu letette a dobozt a földre. – És találtunk egy szép idézetet, amit valószínűleg ők véstek Thea szobájának falára.
– Tényleg, hugicám, mikor jöttél vissza anyuhoz? – nézett rám kedvesen. Mint aki nem lépett volna el akkor, amikor a családnak leginkább lett volna rá szüksége.
Összepréseltem a szám. – Rögtön egyetem után, miért?
– Csak kérdeztem. Hogyhogy nem kerestél magadnak egy tervezőirodát? Nem vettek fel? – érdeklődött, szavai majdnem megmérgeztek.
– Nekem most igazán nincs kedvem erről beszélgetni – jelentettem ki, és menekülésként felkaptam a spatulát és a pótlóanyagot, majd kimenekültem.
Nagy léptekkel irányba vettem az utolsó előtti vendégházat. Ahogy néztem a piknikkosár eltűnt a vendégek ajtaja elől, gondoltam biztosan felébredtek már. Beléptem a mész és vakolat illatú lakásba, ahonnan kivittük az összes bútort, hogy teljeskörűen fel tudjuk újítani. Felkapcsoltam a villanyt, majd neki is álltam kijavítani a repedéseket az eszközökkel. Hasonlóan a többi lakáshoz, ezt is törtfehérre fogjuk kifesteni, és ha jól emlékeztem ezúttal ezt zöld színekkel fogjuk kombinálni. Van már kék, ami igazán görög hatást keltett, piros és sárga is. Próbálkoztunk rendelni mozaikcsempéket is, de eszméletlenül drága ide a szállítás, még Glenridgebe is, ezért inkább minimálisan hozzuk a kedvelt vonalat.
Egy idő után felkötöttem a hajam, és eszembe jutott, ahogy Ginny elkezdett turkálni az életemben. Sóhajtottam. Mielőtt elmentem volna egyetemre, akkor fedezte fel anyu a nagypapa hagyatékából ezt a helyet, és miután lediplomáztam, ő már itt élt és üzemelte az első lakást. Nekem sajnos nem úgy alakultak az egyetemi éveim, mint ahogy másoknak. Mindenki azt hajtogatta középiskolában milyen hatalmas buli lesz, életre szóló barátságokat fogok kötni ésatöbbi. Talán épp ellenkezőleg hatott rám: nem fiúztam sokat az úgynevezett nagy bulikon, csak éltem a kolis életem, tanultam. Nem voltam tagja egy klubnak sem, a gólyatáborban kötött egy-két barátságom is hamar elmúlt. Elveszettnek éreztem magam, olykor reménytelennek, miközben a kapunyitási pánik is elért, alig vártam, hogy ezt az egészet a hátam mögött hagyjam. Nem mertem magam elereszteni, mert tudtam így is rengeteg pénzbe fog fájni anyunak az egyetem, csak azzal tudtam kompenzálni, hogy dolgoztam mellette egy kávézóban.
Érdekes, amikor mások arról beszélnek, hogy az egyetem egy hatalmas mérföldkő az ember életében és meg kell ragadni minden lehetőséget, akkor valamiért azokra nem gondolnak, akiknek dolgozniuk kell mellette. Nem tudtam minden jóból harapni, mert sem energiám, sem időm nem volt rá. Egy-két futókalandom volt, de mindig összeveszés lett a végük, amiért kihagytam az egyetemi bulik nagy részét és az időmet felemésztette a tanulás, a rajzolás és a munka. Így is örültem, ha hónap végére egyszer nem kellett számolgatni az aprópénzt. Néha azért eszembe jutott, mit hagyhattam ki. Talán nekem is sikerült volna életre szóló barátságokra rátalálni, vagy benne lenni a drámákban, pasi-ügyekben.
Egy kopogásra kaptam fel a fejem. Ginny állt az ajtóban.
– Ne haragudj, nem akartam túlzásba esni az előbb – lépett beljebb.
Megráztam a fejem. – Nem szeretek az egyetemi életemről és az elszalasztott lehetőségeimről beszélni.
– Megértem – ölelte át magát karjaival. –, csak érdekel, miért jöttél ide. Miért nem hajkurászod az álmod.
Összeráncoltam a szemöldököm. – Mert mi is az én álmom? Mégis honnan tudnád?
Megrázta a fejét. – Nem úgy értem! Csak azt gondolnám, ha már kreatív oklevelet kaptál a diplomádba, akkor izgalmas projekteken akarnál dolgozni, nem pedig…
– Itt rohadni a semmi közepén és vendéglátással foglalkozni?
– Igen – sóhajtott.
– Tudod, Ginny – mutogattam felé a spatulámmal. –, nem mindenki akar sikeres és gazdag lenni, mint te! Nem mindenki akarja feláldozni a családját és akar hátrahagyni mindent – emeltem fel a hangom. – a siker érdekében!
– Thea… – nyúlt felém, de hátrébb léptem.
– Mit kerestek itt? Miért jöttetek épp most? – folytattam, hangom megremegett. – Mit akartok tőlünk? – sziszegtem halkabban, torkomba gombóc költözött. – Miért léptél le pont apu temetése után?
– Mennem kellett, nem bírtam elviselni… – hajtotta le a fejét.
– Nem?! – akadtam ki. – Hát képzeld, mi sem! Anyut úgy kellett felkaparni a földről, miután rájött, nem csak a férjét veszítette el, hanem az idősebb lánya is eltűnt a világ felszínéről!
– Már beszéltem erről anyával… – pillantott fel rám. Szeme sarkában könnyek csillogtak. – …tudtam, veled nehezebb lesz, de Thea, értsd meg! Mennem kellett. Úgy éreztem, ha akkor nem megyek, akkor soha!
– Menned kellett az álmodat hajkurászni – gúnyoltam ki. –, mert az mennyivel fontosabb, mint a saját családod!
Felkapta a vizet. – Hát nem érted? Az a hely olyan volt, mint egy ketrec! Se kijutás, se bejutás! Ez a hely sem másabb, mint az… – dünnyögte alig hallhatóan.
– Az édesapánk elvette a saját életét – sziszegtem halkan, vérem már forrt.
– Egy mérgező ember volt! – kapta fel ő is a vizet.
– Lányok, ne veszekedjetek! – szólalt meg anyu az ajtóból. – Thea, nyugodjatok meg kérlek.
Hunyorogva néztem felváltva a két nőszemélyre. – Miért nem árultok el nekem semmit?
– Elnézést! – hallottunk meg egy ismeretlen hangot kintről.
Ledobtam a spatulát a vödörbe és kikerültem a családomat. Kint az idős vendégünket pillantottam meg, lila pulóvert és sötét nadrágot viselt. Egy barna kalapot hordott, de néhány göndör, ősz tincs kitűnt alóla.
– Igen? Minden rendben volt a reggelivel? – kérdeztem aggódva, mellkasomban éreztem szívem heves dobogását a veszekedéstől és a gombócot a torkomban.
– Természetesen – mosolyodott el. – Csak meg akartam kérdezni, tudnának-e esetleg programot ajánlani nekünk ebben a kiszámíthatatlan időben.
Elgondolkoztam. – Ha gondolják van néhány túraútvonal, ami innen indul.
– Van erre kilátó? – kérdezte.
Megráztam a fejem. – Nem, sajnos nincs, de ismerek egy tisztást feljebb, elvezethetem önöket arra. Onnan belátni a hegy másik oldalát.
– Az remek lenne, mit hozzunk magunkkal? – érdeklődött kedvesen mosolyogva.
– Egy jó túracipő és víz mindenképpen ajánlott – görbült fel a szám sarka lassan. – Illetve esőkabát. Az ősz eleje itt tényleg elég kiszámíthatatlan.
– Remek! Mikor indulunk?
Visszanéztem a lakás felé, ahol anyu és Ginny beszélgettek. – Akár most, miután összekészülődnek.
Bólintott, így én is elvonultam a szobámba, hogy átöltözzek. Felnéztem a feliratra, és lenyeltem a torkomba költözött gombócot. Kisöpörtem a szemem sarkába csimpaszkodó könnycseppeket és siettemben felrángattam magamra egy túranadrágot, és egy pulcsit a csuklyás mellényem alá. A kijárat mellett elővettem a vízhatlan túracipőm, a nadrágom egyik zsebébe süllyesztettem a dédpapa füzetjét, egy másik zsebembe pedig a többfunkciós bicskámat.
Elindultunk az idős házaspárral át az úttesten, majd a sűrű bokrok mellett a tűleveles avaron felfelé. A mulcsos ösvényen egyre ritkábban láttunk kisebb növényeket, innen csak sűrűsödött a fenyőerdő. Elhaladtunk a kedvenc, hatalmas sziklám mellett is. Szerencsére ezután köves talajon haladtunk, így nem találkoztunk sok sárral. Az eső utáni illat lecsillapította a kedélyeimet, egy pillanatig sem bántam meg, amiért otthagytam a veszekedést.
– Honnan ismer ennyi túraútvonalat? – kérdezte az idős hölgy, akinek közben eszembe jutott a neve: Dorothy.
– Az egyik helyi sok utat megmutatott nekem még a nyáron – jutott eszembe Dan. –, de nemrég találtam meg az útvonalakat, amiket a dédpapám hagyott ránk. Ezt is nála láttam, muszáj volt azonnal végig mennem rajta.
– Akkor a családja őshonos itt Glenridgeben? – hallottam meg mély hangját a férjnek, Jonesnek.
Kissé csalódottan megráztam a fejem. – Nem, sajnos. Még a dédpapám katonáskodott itt, a csapatával találták meg a barlanglakások helyszínét és ők vájták ki a kezdetleges barlangokat először – meséltem. – A háború után elhagyták a helyet a dédmamámmal, és feledésbe merült, amíg a nagypapám el nem kezdett kutatni. Azt gondolta van itt valami rendkívüli a dédi feljegyzései alapján – folytattam, majd felsegítettem őket egy nehezebb szakasznál. –, de sajnos a háború miatt mentális betegséget diagnosztizáltak a dédpapámnál, így nem találták megbízhatónak a feljegyzéseit.
– Igen, sajnos sokan jártak így – húzta el a száját Dorothy.
Felnevettem. – Talán a hely gyönyörűsége elvette a józan eszét. Végül a nagypapám is feladta a kutatást, miután nem talált semmit, és családunkban ismét feledésbe került a hely, amíg édesanyám meg nem találta a helyről szóló papírokat, feljegyzéseket a hagyatékai között. Sajnos ő már nem láthatta, mit készítettünk a helyből.
– Ó, sajnáljuk – szólt Dorothy, mire csak legyintettem.
– És idevonzott titeket az ismeretlen, nem tévedek? – szólt Jones, a férje.
Megálltunk egy kicsit szusszanni. Amíg ők ittak, addig folytattam. – Így van, édesanyám a saját vízióját valósította meg.
– Gyönyörű munkát végeztek – dicsért meg minket a hölgy.
Tovább indultunk, és felmásztunk egy meredekebb szakaszon. Segítettem nekik, ahol tudtam, és megnyugtattam őket, hogy ez az egyetlen nehéz rész a túránkon. Amikor felértünk egy elágazáshoz, ismét megálltunk pihenni.
– És önök, hogyhogy erre a vidékre jöttek pihenni? – kérdeztem.
– Hát – kezdte Dorothy. –, nyugdíjasként szeretünk felfedezni eldugott, ismeretlen helyeket. Már korábban kinéztük ezt a tájvédelmi területet, és nagyon megörültünk, hogy ennek felfedezéséhez egy különleges helyen szállhatunk meg. Köszönjük – simított végig a karomon.
– Egyébként műkincstárgyakat gyűjtünk, illetve szervezünk adománygyűjtéseket a köreinkben – tette hozzá férje. – Dorothy igazi festmény fanatikus. Nagyon tetszenek neki az édesanyja konstrukciói.
– Ó, köszönjük! – szóltam és tovább indultunk.
Végigmentünk egy hegyes kiállás mellett a füvön, emlékeztettem őket, hogy az eső miatt csúszhat a talaj. Óvatosan megközelítettük a kis tisztást, ahonnan még messzebbre lehetett ellátni.
– Eszméletlen – nyögte ki az idős hölgy.
Jones lefotózta egy újabb modellű telefonjával a tájat, de hamar eltette. Ő is inkább saját szemével fogadta be a végtelenséget, ami kitárulkozott elénk. Ezen az oldalon a hegyvonulatok már kezdtek alacsonyabbak lenni, így a fenyőerdő, akár egyre kisebb hullámok vetültek el előttünk. A völgyek mélyét színes, őszi fák díszítették. Egy pillanatra eszembe jutott, mi lenne, ha ez mind odaveszne egy tűzvész esetén és nem tetszett a gondolat. Az egész otthonom odaveszne.
Lassan elindultunk visszafele, ekkor már nem a meredek részen vezettem őket, hanem továbbmentünk az elágazás másik irányába. Ez sokáig kanyargott lefelé, és a helyes irányokban tértem le velük. Itt már feloldódott a hangulat, szívesen meséltek az unokáikról.
– És akkor van Mandy, Lacy, Tracy és Jugo – mutatta az ujjain Dorothy. – Már mindenki a saját útját járja, a világ különböző részein telepedtek le.
– Sajnos kevés idejük van már az időseket meglátogatni – vallotta be Jones kissé szomorúan.
– Nálunk sem volt mindig felhőtlen a hangulat – érintette meg a vállam a hölgy. – Hallottam a veszekedést korábban.
– Sajnálom! – szabadkoztam.
Megrázta a fejét. – Mindketten tudjuk, nem egyszerű, főleg, ha sok idő után kerül össze a család. Nálunk is a gyermekeink sokszor hibát hibára halmoztak, de a végén mindig megtalálták a megfelelő utat. Ezért ne aggódjon.
– Köszönöm – néztem rá bizakodóan, mire bólintott egy meleg mosoly keretében. Elhaladtunk a magas szikla mellett, ahonnan már az út is látszódott, én pedig megtorpantam. – Én még kelek egyet a környéken, nyugodtan menjenek vissza, a vacsorát készítjük, ahogy tegnap is.
– Rendben, köszönjük a túravezetést! Itt csak egyenesen és át az úton, igaz? – kérdezte Jones.
Bólintottam, és intettem nekik ahogy tovább indultak. Felléptem a lépcsőzetesen induló sziklára, a széles kiállásokban pedig már rutinosan megkapaszkodva felhúztam magam. Vizes volt a kőzet teteje, ezért nem ültem le ahogy szoktam, inkább leereszkedtem a túloldalon. Itt egy zártabb, ösvénynek aligha nevezhető kitaposott csapás vezetett tovább. Már jócskán elszabadult a természet, kevesebb fa nőtt, inkább somos, szamócás és áfonyás bokrok vették birtokba a szakadékhoz vezető részt. Annyi áfonyát szedtem, amennyi belefért a maradék két zsebembe, majd megláttam a nemrég felfedezett lepusztult táborhelyet. Felnéztem a mögötte magasodó sziklára, amin egy szélesebb, fekete repedést vettem észre, de inkább megfordultam. Közelebb merészkedtem a szakadékhoz és lenéztem, egészen közelről lehetett látni a síneket, amiken mára már csak naponta négyszer járt a vonat. Dédpapa idejében, miután megépült a vasútvonal, sűrűn jártak a vonatok és a kisvárost is sokkal többen lakták még akkor. Viszont ahogy vége lett a háborúnak, sokan el is mentek. Dédpapa volt az utolsó a társai közül, őt is a dédmama rángatta el magával a keleti partra, ahol több lehetőségük volt saját életet kialakítani maguknak.
Később a nagypapa fejébe vette, hogy kutatást készít erről a helyről, először hitt a dédi feljegyzéseinek. Anyu szerint már-már megszállottan meg akarta találni azt a csodát, amiről olyan sokáig beszélt. Kutatásait a glenridgei könyvtárban fedeztem fel, de a könyvtáros szerint semmit sem talált, csak hozzájárult a város történelméhez. Nyomozása közben ismerkedett meg a mamámmal, aki egy operafellépése miatt érkezett a városba, hamar szerelembe estek, a papa pedig inkább itt hagyott mindent. Hozzáértem a zsebemben lapuló zöld füzetkéhez, amiben további hihetetlen feljegyzések vártak. Nagy eséllyel a papa soha nem találta meg ezt a naplót. Mennyire örült volna neki, ha legalább egyszer elolvashatta volna!
Amikor visszatértem, már jócskán besötétedett, a gyomrom is megkordult. Szerencsére anyu elintézte a vacsorát a vendégeknek, így közösen tudtunk enni mi is. A finom, fokhagyma és fehér szósz illatától összegyűlt a számban a nyál, amikor elém tett egy tállal. Lorenzo és Ginny átöltöztek, ugyanolyan színű, barna melegítőszettben ültek egymás mellett. Anyu mosolyogva mesélt nekik az egyik korábbi vendégünkről, aki egy éppen inkognitóba elvonuló híresség volt a barátnőjével. Még egy gyertyát is meggyújtottak az asztal közepén. Milyen édes.
– Ez isteni! – szólt a nővérem, miután megkóstolta.
– Meséljetek kicsit magatokról, hogyan találkoztatok? – kérdezte anyu izgatottan.
Egymásra néztek, majd Lorenzo válaszolt elmosolyodva, mély hangja dörmögve zengte be a levegőt. – Tobias mutatott be egymásnak, Gin divattervező társa volt akkoriban. Aztán szétváltak, az én drágám karrierje pedig felfutott. – Gin. Régen csak én hívhattam így. – Én akkoriban rendezvényekkel foglalkoztam, és az egyik divatbemutatón futottunk össze. Aztán muszáj volt rákérdeznem Tobiasnál, hogy mégis ki ez a gyönyörűség – mosolygott kedvesére. – A többi pedig már történelem.
– És bejártátok Európát? – kérdeztem unottan bekapva egy falatot.
Nővérem mosolyogva bólogatott. – Először Párizsban találkoztunk, majd Lorenzo bátorítására átköltöztem Milánóba. Először egyedül jártam be az északi részt, aztán később már csatlakozott hozzám. Hol motorozva, hol hajózva bejártuk az egész déli partot, Szicíliát és Szardíniát is!
– Aha, milyen szuper… – forgattam a szemem. – Egyébként boldog karácsonyt, szülinapot mindenkinek… – motyogtam, mire értetlenül néztek rám.
– Ezt meg… – kezdte Ginny felvont szemöldökkel, de anyu félbeszakította.
Mégis hogy nem értik, mire akarok kilyukadni? Semmi keresnivalójuk nincs itt. Miért nem maradtak ott, ahol eddig voltak? Eddig is tökéletesen elvoltunk anyuval ketten.
– Nem is kérdeztem, nehéz volt idetalálnotok?
– Igen, mivel ez a hely nincs rajta a térképen, sokszor kellett megállnunk és kérdezősködnünk – fejezte be az evést a nővérem. – Köszönjük szépen a vacsorát, szerintem most megyünk, lepihenünk.
Felálltak, pedig Lorenzo be sem fejezte teljesen az étkezést, anyu pedig felpattant és szinte utánuk rohant, ahogy eltűntek az éjszakában. Sóhajtva összeszedtem a tányérokat, beletettem őket a mosogatóba. A pultnak dőltem, majd az arcomba temettem a kezem, szívem őrjítően kezdett fájni, mintha berepedt volna. Hogy képzelik, amiért csak így berobbannak az életünkbe, mint akik mindent jobban tudnak nálunk, akik itt élnek már évek óta?
– Thea… – húzott magához anya a következő pillanatban. – Miért viselkedtél így?
Fújtatva felkaptam a fejem rá. – Csak úgy megjelennek, és azt gondolják, nem lesznek kérdéseink? Te miért viselkedsz így? – Elkapta a tekintetét, mire összeszűkült a szemem. – Te már tudtad. Miért nem szóltál? Mit akarnak itt? – vittem lejjebb a hangom, mire rám nézett.
– Meg akarják venni a lakásokat, mert egy autópálya lesz a sínek helyén. Hotelt szeretnének ide.
Nem tértem magamhoz, egy pillanatra elkezdett forogni velem a világ. Olyan értetlenül nézhettem anyura, hogy elkapta rólam a szemét. Kivett a hűtőből egy már megbontott bort és öntött magának, majd leült az asztalhoz. Mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam. Nem fogjuk eladni a barlanglakásokat, sem a vállalkozást, hiszen nem lenne hol laknunk! Hogy merészelik, hogy csak idejönnek, beleturkálnak az életünkbe, majd tennének egy ajánlatot arra, ami a mienk: a nyugalom, a hegyek és az, amihez ennyi történelem köt minket! Ezt nem hagyhatom csak úgy!
