Másnap korábban keltem, hogy időben el tudjam intézni a bevásárlást a vendégeknek, majd rutinosan bepakoltam a túrahátizsákomba. Tettem el egy nagy palack vizet is, illetve a tegnap gyűjtött áfonyát és még almát is találtam. Én és Rosie feleltünk a vacsoráért, ezért egy külön vászonzsákba pakoltam zöldségeket, fűszereket. A túrazsákomhoz volt erősítve két karabiner, amikre két oldalról rá tudtam akasztani az összecsomagolt, vízálló függőágyamat, ami egyben a hálózsákom is volt. Mivel mára már tényleg hidegebb időt mondott, aláöltözetet is vettem fel, és persze az esőkabátom sem maradt otthon, aminek zsebébe még belesüllyesztettem a mászókesztyűmet.
– Már indulsz is? – kérdezte anyu a tűzhely előtt állva, ahogy végül kiléptem a konyhába. – Csináltam neked is omlettet, ülj le, szedek neked. – Nem ellenkeztem, kellett az energia, ezért egy gőzölgő kávé társaságában helyet is foglaltam. – Telefont is tedd el, hátha szükséged lesz rá. Érted megyek, ha nagyon zuhogna az eső.
Megráztam a fejem. – Nem kell, tudod, hogy mióta itt élek ezen a napon csináljuk a túrát. Különben is, megvan hozzá minden felszereltségünk.
– Tudom, persze, csupán aggódom – tette le elém a tányért. – Nem egy olyan történetről hallani az országban, hogy csak úgy eltűnnek a fiatalok… főleg lányok.
Sóhajtottam. – Anya, te is tudod, ebben a városban sosem történik semmi. Nem gondolnám, ez valaha megváltozna. És ne nézz annyi tévét.
– De biztos el akarsz így menni, hogy itt vannak Ginnyék? – tette fel a kérdést reménykedve.
Hunyorogva néztem rá. – Így főleg.
Miután megettem, gyalog elindultam az út mentén Glenridge felé. Egész végig csöpögött az eső, szerencsére a szél nem jutott el hozzám a sűrű erdő miatt. Sötét felhők gyülekeztek és a messzeségben a légáramlat csóválta a fák tetejét. Amikor megláttam a város szélén Rosiet, integettünk egymásnak, mellette állt Ken, aki csak később vett észre. Mindkettőjükön esőkabát volt, hasonló túrahátizsákot cipeltek ők is. A város szélén álló, félig leomlott ház előtt várakoztak.
– Dan még nem ért ide? – kérdeztem őket, csak a fejüket rázták.
Mindig négyen jártuk be már évek óta az erdőt, egy tapasztaltabb túraútvonalat követve a hegy tetején lévő, túrázóknak fenntartott pihenőhely felé. Jól összeszokott barátok lettünk az évek alatt, minden pénteken találkozunk a helyi kocsmában megbeszélve és kibeszélve a történéseket, és egymás életét. Terv szerint ott fent vacsorázunk, majd nem sokkal messzebb, ahol sűrűbbek a fenyők, felállítjuk a táborunkat. Illetve mi lányok amíg elkészítjük a kijelölt tűzrakóhelynél a vacsorát, addig a fiúk rögzítik a függőágyakat.
– Remélem estére eláll az eső – szorította a táskája pántját a gesztenyebarna hajú barátnőm.
– Azt mondták, estére kitisztulhat az ég – szólt Ken, majd a távolba nézve biccentett a fejével. – Na, megjött az álomszuszék.
– Sziasztok, bocsi a késésért – lépett oda hozzánk Dan. – Csak beugrottam a boltba, vettem még mályvacukrot sütéshez.
Ő is hasonló szerelésben volt, mint mi, de valahogy más hatást keltett bennem a sötétkék farmerja a piros kapucnis pulcsijával és fekete vízálló dzsekijével, amit nem húzott össze siettében. Világosbarna haját rövidre nyírta, egészen jól állt neki a párnapos borosta is. Elkaptam a tekintetem, mert észrevettem, ő is megnézett magának.
– Azt hiszem, indulhatunk – szóltam kínosan.
– Dan, ugye nem fognak ránk vadászni farkasok vagy medvék? – kérdezte Rosie felfele menetelve az ösvényen.
Dan főállásban a környék tájvédelmi körzeténél dolgozott, de önkéntes tűzoltó is volt Glenridgeben, ezért általában őt fogtuk be túravezetőnek még akkor is, ha már valamennyire ismertek voltunk a környéken.
– Nem – szólalt meg mögülünk. –, ritkán járnak a túraösvényeken, és most nem is volt kiadva riasztás. Este kell résen lennünk majd a vacsoránál és figyelni a tűzre.
– Jó magasra kell feltennünk a függőágyakat – szólt Ken.
– Így van, de képzeljétek, nyáron közvetlen a táborhely mellett kiépítettünk egy részt, ahonnan könnyebb feltenni magasra a függőágyakat – mesélte Dan. – Majd úgyis látni fogjátok.
Túra közben áthaladtunk kisebb patakokon, amik a völgybe csordogáltak. Ha lent nem tartották volna kordában, teljesen elöntötték volna a vasutat. De a szakemberek már kiástak egy medret az összegyűjtött víznek, ami már tavasszal is hatalmas problémákat szült a hó olvadásával. Voltak olyan évek, amikor teljesen szünetelt a vonatközlekedés ezen a szakaszon. A nagypapa kutatásaiból megtudtam, hogy ez már akkoriban is probléma volt, a tervek szerint a vonatutat megemelték volna, alatta pedig egy csatorna futott volna tovább a völgyben. Ám mint sok más ambiciózus ötlet, ez sem valósult meg, a helyiek pedig szenvednek tőle.
Elnéztem a távolba, és hunyorogva megláttam egy fakunyhót. Ezt eddig még sosem fedeztem fel. – Abban lakik még valaki? – mutattam a viskó felé, mire mindenki odakapta a tekintetét.
– Egy vén erdei favágóé – szólt Ken. – Még apám mesélte, hogy a mi családunk is így élt régebben, amikor még nem volt a bizniszünk. Apámék heten voltak testvérek, a szüleik pedig szintén egy ilyen házban éltek, ezért hamar elkezdték építeni a többiek a sajátjukat, nem túl messze egymásétól.
Rosieval csak összenéztünk, Ken már megint átvette Larry beszédstílusát és magáról kezdett dumálni. Könyörögve néztünk Danre, hogy állítsa meg a beszédfolyamot.
– A város másik oldalán találtunk még nagyon régen több ilyen faház maradványt, lehet, hogy azok lehettek? – töprengett Dan, mint aki észre sem vette a szuggerálást. – Sajnos az egyik évben a tűz elvitte a nagy részüket.
– Ja, tudom. Isten nyugasztalja Arnold bácsikát – rázta meg a fejét. – Csak egy kis szikra kell a házban, és benne ég az ember, utána meg az erdő – sóhajtott, majd visszaterelte a témát magára. – Elfelejtettem megkérdezni apámat a faházakról, de már mindegy – sóhajtott. – Pihenünk egyet? – állt meg egy rakás kivágott fa csonkjainál.
Mindenkinek jutott kényelmesen egy tuskó, amire leültünk. Sőt, még asztalnak is használtunk egyet, amire mindenki kitette a hozott nasiját, szendvicsét és elosztoztunk rajta. Én megettem egy isteni gesztenyepürét, amit Rosie hozott és egy paprikás szendvicset is elsajátítottam. Cserébe mindenki kapott az almákból, plusz az útra jutott pár marék vad áfonya mind a négyünknek.
– És egyedül él itt az öreg? – biccentettem a fejemmel a faház irányába, ami már nem is látszódott.
Dan bólintott. – Afféle nomád. Soha nem látjuk a városban, így mi sem zargatjuk.
– De mit eszik? – kérdezte Rosie.
– Valszeg kisállat csapdákat tesz ki az erdőben – vonta meg a vállát Ken. – Meg ő is biztos gyűjt ilyen vad gyümölcsöket, mint a mi Theánk – nézett rám, mire mosolyogva megforgattam a szemem.
Tovább indultunk, lábunk alatt sercegtek a színesebbnél színesebb levelek, rengeteg vadgesztenyét láttunk. Aztán elérkeztünk egy meredekebb részhez, de segítettünk egymásnak, akin láttuk, hogy nem találja az egyensúlyt. Az eső is csillapodni kezdett, ahogy egyre feljebb értünk, a sokszínű avart is felváltotta a barna tűleveles talaj. A sűrű fenyőerdőben viszonylag sokáig el lehetett látni, csak egy-egy kőszikla jelentett akadályt. Egy ponton már a Nap is kisütött, néhány sugara az ösvényig is eljutott, ott aztán tartottunk megint egy pihenőt, olyan melegünk lett. Mindenki maga köré tekerte a dzsekijét, széthúzott pulcsiban értük el délutánra a táborhelyet. Egy fél óráig csak járkáltunk, csekkoltuk a környéket, hogy tényleg állatmentes-e, majd mindenki nekikezdett a dolgának. Kivettük a tábor egyik zárt helyiségéből a bográcsot, amit használni terveztünk a raguhoz, és mi Rosieval leültünk a padokhoz.
Nekiálltunk megpucolni a zöldségeket, hagymát aprítottunk, majd a húst is felkockáztuk, amit barátnőm hozott. Kipakoltuk Ken ételes táskáját, előkerültek a sörök és még több nassolni való, na meg kenyér. A fiúk hoztak nekünk fát a tábortűzhöz, aztán el is mentek felállítani az ágyakat a fenyvesek közé. Miután sikeresen tüzet csiholtunk a megfelelő helyen, feltettük rá a zöldségeket pirulni, majd a húst és felöntöttük vízzel. Felvágtuk a házi kenyeret is szeletekre, aztán a tűz mellett söröztünk.
– Csak szerintem hajt rád Dan? – kérdezte kissé felém hajolva Rosie, miután belekortyolt az italba.
– Nem igazán vagyok rá kíváncsi – vontam meg a vállam. – Vonzónak vonzó, de valahogy nem.
Megforgatta a szemét. – Adnál neki legalább egy esélyt. Valamelyikünknek jöjjön már össze valami – sóhajtotta– Ezen a két srácon kívül jobb nincs az egész városban. És ez nagy szó.
– Tényleg az – mosolyodtam el. – Te nem gondolkodtál rajta mostanában, hogy lelépj?
Beleittam a sörömbe, míg kevert egyet a ragun. – Nyáron sokat gondolkoztam rajta, akár elmenni a legközelebbi nagyvárosba, csak visszatart, hogy nem lenne lakhelyem, munkám és barátaim sem. És mivel félek a kihívásoktól, ezért azt hiszem egyedül fogom leélni az életem – töprengett el.
– Dehogy is – ráztam meg a fejem. – Én bízom abban, hogy a fesztivál hatására feltámad a környék, és sok jóképű pasi jön látogatóba. – Erre Rosie felnevetett.
Nem sokkal később visszatértek a férfiúk, leültek a mellettünk lévő asztalhoz és szinte követelték az ételt. Csajkába mertünk ki magunknak. Utána nem hagytuk, hogy leégjen a tűz, mert mindenki keresett magának egy botot, amire feltűzhette a mályvacukrát.
– Hát, akkor egy újabb szép évre – emelte fel sörösüvegét Ken a bottal a másik kezében.
Összekoccintottuk az italainkat, aztán eszembe jutott, ami tegnap történt.
– Srácok… – kezdtem bele, mire érdeklődően figyeltek felém. – …tegnap érkezett a nővérem a városba a férjével.
– Nahát, nem is említetted! – szólt Rosie.
Bólogattam. – Nos igen, az egész nekem olyan furcsa volt, mert vagy tíz éve nem találkoztunk, mióta apu… meghalt. Aztán anyutól kiderítettem, hogy meg akarják venni a flancos férjével a barlanglakásainkat.
Erre felszaladtak a szemöldökök, barátnőm hú-zott egyet. – És most mi lesz?
– Azt is mondták, hogy nemsokára a vasút helyén megkezdik az építkezést, lesz egy új autópálya erre – meséltem a tüzet nézve.
– Erről én is hallottam – szólt Dan. –, de a tájvédelmi vezetőségtől úgy tudtam ez csak pletyka, meg ilyet nem is lehet. Vagy nekik van valami belsős infójuk?
– Úgy tűnik – sóhajtottam. –, mert hotelt akarnak építeni a vendégházak helyére. – Erre egy újabb kör hitetlenkedés volt a reakció.
– És ezt anyukád csak úgy engedi? – kérdezte Ken, mire csak megvontam a vállam. – Na szép, a végén még elüldöznek titeket innen.
Egy kis ideig magunkba roskadtunk, gondoltam ők is próbálták feldolgozni a döbbentő információt. Megettem a mályvacukromat, ami egyrészt leégette a nyelvem, másrészt kellemesen teljesen szétolvadt a számban.
– Tényleg, Thea te hogyhogy itt maradtál a városban? – nézett rám Dan hirtelen, próbálta visszahozni a megfagyott hangulatot. – Nem elég unalmas Glenridge?
– Egyáltalán nem – mosolyodtam el halványan. – Szeretek itt lenni, olyan nyugalmas, pont amire szükségem van. Az egyetem alatt megtanultam, hogy nem nekem való a nyüzsgés. – És nem is volt más választásom, tettem hozzá magamban.
– Tényleg, most lesz majd télen négy éve, hogy megismertünk – gondolkozott el Ken.
Bólintottam, aztán Rosie szólalt meg a másik oldalamról. – Az a csúnya lavina – csóválta a fejét.
– Meg kellett menteni téged, mert valaki nem olvasta el a kihirdetményt – rázta a fejét Dan is, miközben mélyen a szemembe nézett. Szívem mintha kihagyott volna egy ütemet.
– Hogy is volt… – emlékezett vissza Ken. – …Dan kimentett téged, aztán bevittek az ápolóba Rosiékhoz.
Elég szerencsétlen körülmények között találkoztunk először a többiekkel. Dan kimentett és elvitt Rosiékhoz, Ken pedig hozott ellátmányt és fát is.
– Legalább emlékezetes belépőm volt – hajtottam meg a fejem. – Szívesen. És ti, fiúk? Hogyhogy itt maradtatok?
– Ezt úgy veszem Dantől kérdezed, mert belőle kinézed, hogy elhúz – forgatta az édességét Ken a botján.
– Miért? – néztem rá, kék szeme felém villant.
Sóhajtott. – Nekem ott a családi biznisz, mégis ki szolgáltatná a fát az egész városnak? Mindenki megfagyna télen.
Igaz, a legtöbben kandallóval fűtöttek a városban, az volt a legolcsóbb az erdészet miatt. Mondjuk nálunk fent a hegyen villanyos és kandallós megoldás is létezett.
– Nekem miért jobb kérdés? – mondta Dan, miután megette ő is a mályvacukrát. – Sosem akartam igazán elmenni.
– Hogyhogy? – emelte fel sörét Rosie, mire én is észbe kaptam és ittam egy-két kortyot.
Vállat vont. – Nem vettek fel ösztöndíjjal az egyetemre, a szüleim meg nem akarták fizetni a rohadt drága tandíjat, diákhitelt meg nem akartam felvenni, mert itthon várt egy B terv is.
Ezért Dan elment, és részt vett a tájvédelmis kurzuson. Azóta pedig tovább képezte magát, már egy megbecsült tagja a társaságnak. Ő már valószínűleg soha nem fog innen elmenni. Ahogy egyikünk sem. Itt fogunk megöregedni, egyedül.
– Na, és várjátok már az őszi fesztivált? – kérdezte izgatottan Rosie.
A fiúk bólintottak. – Igen – válaszolt Ken először. –, már edzek a favágó és fafaragó versenyekre.
– Én pedig már elkezdtem előkészíteni a bejárható, könnyű túraösvényeket – mondta utána Dan. – És szervezünk állatsimogatót is a gyerekeknek.
Elmosolyodtam. – Én pedig várom, mert ilyenkor kicsit felpezseg a város.
– Pedig nem pont a nyugalmat szereted itt? – nézett rám Dan.
– De, csak néha jól esik a nem megszokott kerékvágásban lenni – vallottam be. – Meg különben is, készülök a pitesütő versenyre.
– Ó! – kapta fel a fejét Rosie. – Elárulod, hogy ebben az évben milyen különleges ízzel készülsz?
– Hát, többre is gondoltam – próbáltam titokzatos maradni. – De nem árulhatom el.
Kiittuk a maradék sörünket, majd Dan szólalt meg: – Na, én azt hiszem megyek aludni. Hulla vagyok.
Felállt, kinyújtózott, mire mi is csatlakoztunk. Ken eloltotta a tüzet, összepakoltunk, majd elindultunk az alvóhelyünk felé. Egy kisebb rámpa vezetett fel a létrákhoz, ahonnan trükkösen kellett beszállnunk a függőágyakba, de nagyszerű megoldás volt itt. Jó közel álltak egymáshoz a fák, a fiúknak nem lehetett nehéz dolguk felállítani őket. Viszont mielőtt elnyomott volna az álom, muszáj volt még elvégeznem a dolgom és lent észrevettem, hogy Dan ült az egyik padon. Miután végeztem, odamentem mellé, együtt néztük a kitisztult eget, a csillagokat.
– Ezért szeretek itt élni – mondta halkan, felfelé nézve. – Ezekért a pillanatokért.
– Én is – néztem végig arcán, éles járomcsontján, vonzó borostáján, majd mire a szemébe néztem, addigra már ő is engem figyelt.
Közelebb ültem hozzá, mire rátette kezét az enyémre. Azt gondoltam, talán most az egyszer jó lehet valami, amiért nem kell megküzdeni, ami jön magától. Ezért amikor odahajolt hozzám, viszonoztam a közeledést, és megcsókoltuk egymást.
