Reggel viszonylag mindenki hamar ébredt, szerencsére nem volt meglepetés vendégünk az éjszaka, és a cuccainkat sem vitte el senki. Volt még pár gyümölcsünk, azt megettük reggelire, majd el is indultunk lefelé. Kerülőúton vezetett minket Dan, mert említette, hogy most érdemes gombászni a környéken. A tegnapi esti dolgokról semmit sem mondtunk, nem éreztem kínosnak a kapcsolatunkat, és őszintén örültem, amiért őt is ugyanúgy hidegen hagyta, mint engem.
Amikor hazaértem, anyu sürgetett, hogy készüljek el, mert Ginnyék terveztek elvinni minket a város egyik éttermébe. Fáradtan belépve a szobámba egy kis ajándékdoboz várt az ágyamon, amit ki is nyitottam. Egy pár értékesnek tűnő fülbevaló volt az, de inkább letettem az egészet a szekrényemre kinyitva. Lezuhanyoztam, és a tükörbe nézve kisodortam az arcomba hulló hullámos hajam, próbáltam megfejteni zöldesbarna szemeim mögött rejlő érzéseimet. Éreztem, most lesz a nagy bejelentés, amire nem tudott semmi sem felkészíteni, de a túrának köszönhetően talán tisztább fejjel tudtam hozzáállni. Megfésülködtem majd felvettem egy átlagos ruhaszettem; fehér póló és kék bő farmer. Tökéletes.
Egyszerűen elutasítottam, hogy az ő kocsijukkal menjek le én is Glenridgebe, így a kis rozoga autónkkal gurultam le utánuk. Beültünk a kisváros legjobb éttermébe, amit anyu ajánlott, majd a vendégeink hatására rendeltünk előételt is.
– Anyu, a vendégekkel mi a helyzet? – jutott eszembe.
Legyintett. – Reggel kicsekkoltak és nagyon megköszönték a túrát.
– Többször el kellett volna jöjjek – vallotta be Ginny hirtelen. – Csak azt hittem, nem is akartok látni többet, amiért elhúztam.
Magamban bőszen bólogattam, de anyu máshogy reagált: – Dehogy is, kislányom. Ne mondd ezt. Úgy érezted, ezt kell tenned, és sikeres lettél. Közben persze nagyon hiányoztatok, hiszen Thea is elment egyetemre, sokáig egyedül voltam. Thea korai tervei alapján újítottam fel az első pár lakást, miután idejöttem. Teljesen beleszerelmesedtem a tájba – sóhajtott. – Miután nagypapa meghalt és a végrendeletében írt erről a helyről, tudtam, nekem itt a helyem.
– Miért akarjátok megvenni a lakásokat? Miért akarok elzavarni minket innen? – vettem át a szót higgadtan.
– Thea, nem akarunk elzavarni innen senkit. Csak miután megtudtam, milyen különleges helyen laktok, milyen fantasztikus dolgot csináltok itt…
– És az egyik kapcsolatomtól megtudtam az autópálya terveit – vette át tőle a szót a férje. –, rájöttünk, remek lehetőség lenne egy hotel befektetésére a barlanglakások helyén. Ehhez szeretnénk a segítségedet kérni.
– Hogy tessék? – kerekedett el a szemem, gyomrom felszökött a torkomba, hidegvéremet pedig elhagytam.
– Természetesen először ki kellene költöznötök, hiszen sokáig eltartana az építkezés, először egy autós parkolót szeretnénk a hotel alatt – folytatta a férfi. – A gyümölcsös fák és kis kert helyén terasz lenne vagy pagoda, ahonnan remekül lehet élvezni a kilátást. A hotel pedig nagyjából addig érne, mint a hegy is.
Hevesen dobogó szívvel elgondolkoztam. – Az legalább nyolc emelet lenne. Annyi kereslet nincs a vendégházakra.
Nővérem vette át a szót. – Csakhogy az autópálya által nagyobb forgalom fog áthaladni ezen a környéken, és azért sokan bele fognak még szerelmesedni a tájba, biztos vagyok benne, hogy fellendül a turizmus.
Nyeltem egy nagyot. – És azt akarjátok, hogy én tervezzem meg az egészet?
Bólintottak. Elvitték az üres előételes tálakat, majd hozták is a főfogást.
– Grace mesélte, hogy felajánlottak neki egy remek lehetőséget a festményeivel – szólt Lorenzo újra, mire majdnem megakadt a torkomon az első falat. Anyu ezt nem is említette. – Gondoltuk, addig vennénk neked egy kisebb kuckót itt a városban, hiszen tudjuk, nagyon szeretsz itt lenni. Már találtam is egy megfelelő házikót, annyi kell, hogy beköltözz és elkezdj dolgozni a terveken.
– Szükség lesz még wellness részlegre is…
Amit ezek után mondtak, valahogy már nem jutott el a fülemig. Amilyen ínycsiklandó volt az étel, annyira rosszul lettem a szavaktól, amik elhagyták a szájukat. Nem tudtam, mit gondoljak róluk. Egyáltalán nem hallják, amit mondanak? Abszolút nem ismerik ezt a világot, amiben mi éltünk eddig anyuval. Az ebéd többi részében inkább nem szólaltam meg, az utazásaikról beszéltek, anyu pedig a különböző vendégekről, és a tapasztalatainkról a barlanglakások felújításánál.
Ebéd után még odajött hozzám anyu, mielőtt beült volna az autóba. – Egy ideig lemondtam a vendégeket.
– Hogy mi? – szaladt fel a szemöldököm. – Még azt sem mondtad, hogy ajánlatot kaptál a festményeidre! Anyu, mi történik itt?
– Az idős házaspár – magyarázta türelmesen. – Meglátták pár festményem és felajánlották, hogy kiállíthatom őket az egyik galériájukban. Thea, nagyon sok pénzt ajánlottak… – akadt el a hangja.
Nyeltem egyet. A világon már csak a pénz számít?
– És? Csak így igent mondtál?
– Nem tudod, de az eddig itt járt összes vendég mind adott nekem egy olyan ajánlatot, amiért megvenné az egészet… volt, hogy nagyon nehezen utasítottam vissza. Ezért szeretném, ha családi kézben maradna, Ginnyéket sem én hívtam ide, maguktól jöttek.
Ezután rájött, hogy nem fogok tudni válaszolni neki, így beült az autóba és elhajtottak. Én is beültem a kormány mögé, de egy jó darabig nem indultam el. Mellkasomra tettem a tenyerem, hogy ezzel is enyhítsem a fájdalmat, ami végigkísérte az ebédet. Megvártam, míg ők visszamennek a hegyre, esetleg anyu megmutassa nekik a festményeit, én viszont egyáltalán látni sem akartam senkit. Nagy nehezen beindítottam a kocsit, felfurikáztam a hajtűkanyarokon, de nem hajtottam fel a tisztásunkra. Tovább mentem, és a legközelebbi, alig látható csapáson lekanyarodtam, felvittem az autót a kiálló szikla másik oldalába. Teljesen beleolvadt a környezetbe zöld festése miatt.
Most a másik oldalról mászhattam meg a kedvenc sziklámat, egy darabig csak ültem a lapos tetején. Belegondoltam, hogy ilyenkor általában elő szoktam készülni a következő vendég érkezésére, de ezután megváltozott az egész életem. Vissza kellett térnem a tervezőasztalhoz, amihez vegyes érzések kötöttek. Valóban szerettem a kreatív projekteket, de sajnos hamar beleuntam, amikor monoton dolgon kellett munkálkodni.
Gyomromban még mindig éreztem a csomót, úgy ereszkedtem le az elhagyatott táborhoz. Az örökségünk, amit a dédpapa ránk hagyott… csak úgy odavetnék a pénzéhes embereknek. Persze, miután megépítik a hotelt, a mostani barlanglakások már csak egy emlék lesz, ami a falon fog lógni. Az előtte készült kép. Az eredeti, a hagyományunk, amit bemocskolunk.
Torkomba gombóc költözött, fogaimat összeszorítva néztem fel a tegnapelőtt észrevett repedésre, amiből világosság áradt. Döbbenten lépkedtem felé, és passzíroztam át magam rajta, a vájatból egy barlang szélesedett ki. Követtem a fényforrást, térdre kellett ereszkednem, mert amit láttam, az nem evilági volt. A világosság olyan volt, akár egy kijelző, egy másik helyet mutatott. A fénylő, csillogó burok egy dzsungelt láttatott, hatalmas fák, amik törzsén indák tekeregtek. Majd erősen hullámzani kezdett a buborékra emlékeztető látványkép, a következő pillanatban pedig megláttam, ahogy a túloldalán az égből leesett egy ember a puhának tűnő, zöld mohás földre. Kikerekedett a szemem, úgy tűnt, nem kel fel többé. Azt sem tudtam, mit gondoljak, de úgy éreztem, segítenem kell rajta. Közelebb hajoltam a fénylő burokhoz, ami a dzsungelt mutatta nekem, majd amikor hozzáértem, egy hatalmas villanás keletkezett a szemem előtt. Ezt követte a világ teljes elsötétedése, a fejembe pedig erős fájdalom nyilallt.
N N
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, a levegő sokkal melegebbnek és nehezebbnek tűnt. Orromba beleszökött egy új illat, mint a kellemes jázmin és marcipán kavalkádja. A színek intenzívebben vetültek előttem, a zöldek és sárgák vibrálóbbnak hatottak, minden olyan… vidámabbnak tűnt. A puha mohán találtam magam, de amint sikerült felülnöm, szememmel meg akartam keresni mögöttem a barlang száját. Helyén mészkőfalat pillantottam meg, a nyílás helyén indák tekeregtek, így tudtam, ott kellett volna lennie. Ez nem lehet… egy pillanattal korábban még a barlang túloldalán voltam! Hevesebben kezdtem venni a levegőt.
A kis tisztást mészkőhegység vette körül, két út vezethetett ki innen. Pár vastag törzsű fa nyújtózkodott a magasba, terebélyesen szétágazó ágaik összekapcsolódtak az indák segítségével. Fentebb kisebb, majmokhoz hasonlító élőlényeket pillantottam meg ugrálni vagy kíváncsiskodni utánam. Néhányójuknak mintha négy karjuk lett volna, és érdekes, talán tigrismintázatuk volt. Megdörzsöltem a szemem, hátha csak rosszul látok. Nem messze tőlem merészebb, piros-sárga és kék-lila tollú, pávaszerű madarak figyeltek engem. A fák tövében világos gombák tobzódtak, pár zöldellő, már-már világító bokor mellett olyan virágokat láttam meg, amikről még sosem hallottam. Mégis mi ez a hely?
Ahogy jobban körülnéztem, szememmel az indákat követtem, amik bebarangolták és összekötötték az egész helyet, az egyik sarok felől meghallottam egy vízesés csobogását az állatok különféle hangja mellett. Észbe kaptam, és a pár méterrel előttem fekvő testre kaptam a figyelmem. Négykézláb lassan odakúsztam hozzá. Előttem egy nálam jóval nagyobb termetű férfi feküdt, sötét haja úgy a válláig ért, lehunyt szeme arról árulkodott, hogy még mindig nem volt magánál. Különféle mintákkal tetovált mellkasa egyenletesen emelkedett a lazán keresztbe szabott, mélyen kivágott fehér felsője alatt. Nyakában egy medál lógott, amit nagy bátran megpróbáltam a kezembe venni, de ahogy hozzáértem, az illető kezdett ébredezni, így ijedtemben eldobtam.
Lehet, hogy érzékelte, ahogy véletlenül az arcán landolt a medálja, mert kipattant a mélybarna szeme. Tekintetével egyből megragadta az enyémet, egyetlen pislogás után a keze a torkomon termett. Az eddig gyenge, nyugodt arcán most kőkemény harag játszott.
– Mit keresel itt, ember?
Kellemesen mély hangjára válaszolni nem tudtam, mert szorítása egyre erősebb lett, hogy fuldokolni akartam. Elengedett, én pedig köhögve ijedtemben hátrébb húzódtam a torkomat masszírozva. Szememben könnyek gyűltek a fájdalomtól, megszólalni pedig még mindig nem tudtam a szorítás utóhatásától.
– Hová valósi vagy? – nézett végig rajtam értetlenül. – Még sosem láttalak.
Rákaptam a tekintetem, hullámos haja az arcába hullott, és tekintete ezúttal kíváncsian, nyugodtabban figyelt engem.
– É-én csak… – dadogtam halkan, majd nagyot nyeltem. – …megláttam, ahogy leestél a barlang túloldaláról, és…
– Milyen barlang?
Válasz helyett csak felmutattam az indák által kör alakban befutott falra.
– Ott nincs semmiféle barlang – rázta meg a fejét.
– Tessék?
Nem, nem, nem. Az nem lehet!
Felvonta a szemöldökét. – Honnan származol valójában?
– A barlang túlfeléről… – emeltem fel a hangom idegességemben.
Felpattant. – Az igazságot mondd! Ne halandzsázz itt nekem! – jött közelebb, majd leguggolt előttem. – Azzal azért remélem tisztában vagy, hogy itt és most megölhetnélek – sziszegte rám hunyorogva.
Szívem az egyébként is fájó torkomba ugrott, gyorsan kezdtem venni a levegőt. Kikerekedett szemmel öleltem át saját magam, erősen lehunytam a szemem.
– A Földről származom, fogalmam sincs, mi ez a hely! – nyögtem ki, szemem sarkában könnyek sorakoztak.
Nem történt semmi, így lassan kinyitottam a szemem. A férfi már nem előttem volt, hanem egy fának dőlve, keresztbe tett karral nézett. Egy bő szabású, barna nadrágot viselt, ami a bokánál össze volt húzva, láthatóan könnyű anyagból készült. Derekát több bőrövből készült övrendszer fogta össze, amiken erszények lógtak, lábait pedig bőrszerű lábvédő takarta. Biztos nagyon bután pisloghattam az értetlenségtől, mert enyhén lehajtva a fejét elmosolyodott.
– Tehát ha jól értelmeztem, megláttál egy kapu túloldaláról, és átjöttél, viszont innen már nem lehet visszamenni a te világodba. Csak egy kérdésem van. Miért?
Végülis, így is meg lehet fogalmazni, gondoltam magamban.
– Mert segíteni akartam neked – motyogtam lehajtott fejjel.
Erre csak hümmögött, majd felkapta a fejét az egyik ösvény felé, a következő pillanatban pedig csak annyit láttam, hogy felém lendül. A következő pislogásnál felugrott velem együtt az erős karjaiban az egyik vastag fa ágára. Szorosan az indás törzshöz nyomultunk, a férfi az egyik kezével a számat fogta be, a másikkal pedig a hasamat fogta, nehogy leessek. Erősen fogott, a szemem sarkából láttam a lenti mozgolódást és neszezést, ami abból az irányból jött, amerre az előbb felfigyelt.
– Keressétek, itt kell valahol lennie! Ha nem lesz meg, visszamegyünk az előző tisztáshoz, hátha oda esett!
Hangos zúgolódásokat hallottam, ami még az állatokat is elnémította, a hat főből álló csapat felderített minden szegletet. Mindannyian világosbarna bőrruhát viseltek, kardokkal a kezükben. Még a fák ágait is átnézték, de minket valami csoda folytán minket nem vettek észre. Végül útnak indultak, és a tisztáson lévő állatok ismét felzizegtek, a majmok kiabálni kezdtek egymással. Ezután leugrott velem a földre, én pedig elhúzódtam tőle.
– Kik voltak ezek? Miért nem vettek észre minket? – ráncoltam a szemöldököm.
– Kicsit játszottam a természettel, hogy beleolvadjunk – vonta meg a vállát. – Na, induljunk meg, mielőtt visszajönnek.
– Mégis hova? Én itt maradok, vissza kell jutnom a barlang száján! – torpantam meg.
Vissza kellett mennem. Annyi mindent hagytam a hátam mögött! Meg kellett beszélnem anyuval a történeteket, ki kellett találnom valamit, amivel Ginnyéket elüldözhetném tőlünk. Nem volt időm kitérőket tenni, pláne eltévedni ezen az idegen helyen. Ki tudja mikor fog lemészárolni ez az ember engem.
Frusztráltan sóhajtott. – Emberlány, kérlek. Induljunk el, egyikünk sincs itt biztonságban – lépett felém, hogy megragadja a karom, de hátrébb szökkentem. – Csinálhatjuk a könnyebb úton, vagy akár választhatod a nehezebbet is.
– Hogyan juthatok vissza? – kérdeztem tőle a szemébe nézve. – Válaszolj!
Összehúzta a szemét, mire kirázott a hideg. – Ne feledd, hogy te csak egy ember vagy. Nekem nem diktálhatsz. Úgyhogy engedelmeskedj, vagy a vállamon viszlek.
Mit sem foglalkozva a szavaival, elindultam a falhoz, egyenesen a barlang szája alá. Legalábbis ahol lennie kellett volna. Megpróbáltam megkapaszkodni a kisebb mélyedésekben, de csak erőlködtem, nem tudtam feljebb jutni.
– Kár érted, pedig szép tájakon fogunk menni – hallottam távolabbról a sóhaját, majd a következő pillanatban egy szellő csapta meg a tarkóm, és újra elsötétedett minden.