Valami mégis nyomasztotta a szívét. Talán a reggeli, démoni találkozás utóhatása volt, talán csak az az érzelmi hullámvasút, amely egész nap rángatta. Bárki más számára ez csupán egy lett volna a megszokott, szürke hétköznapok közül, Jayden lelkében azonban viharos hullámokat vetett az idő.
Ahogy elmerült emlékei nehéz, sötét tengerében, fojtogató bizonyosság tört rá: múltjának árnyai között egy súlyos, eltemetett titok lappang. Minél görcsösebben próbált visszaemlékezni a korábbi életére, annál jobban érezte, hogy valami létfontosságú részlet elcsúszik a figyelme elől, s ez a hiány fájdalmasan sötét tónusúra színezte a múltját. Egy láthatatlan, áttörhetetlen fal állta útját, valahányszor megpróbált közelebb férkőzni a válaszokhoz.
Megremegett a gondolattól, hogy talán örökre vakvágányon marad, és a valóság rejtve marad előle. Mégis tudta, nem adhatja fel a kutatást; szembe kellett néznie a saját történetével. Csakis az igazság hozhatott belső békét és feloldozást. Újra és újra átpörgette a fejében a régi képeket, s minden egyes próbálkozással egy karnyújtásnyival közelebb érezte magát a labirintus középpontjához. Bármilyen fojtogató és kínzó legyen is a végkifejlet, fel kell törnie a zárat. Mert a lélek legmélyebb rejtekhelyén a csend a kulcs, amely ajtót nyit a válaszoknak – még akkor is, ha azok a sötétben gubóznak.
Amikor az éjszaka borús leple végleg rátelepedett a városra, Jaydent fojtogató, kísérteties jelenlét kerítette hatalmába. A szél sikoltva fúrta be magát az ablakréseken, mintha egy túlvilági lény küldene baljós üzenetet a sötétségből. Megpróbált elmosolyodni, elütni a dolgot egy laza mozdulattal, de a nevetés megakadt a torkán. A veszély túl kézzelfogható, túl közeli volt.
Végül elnyomta az álom, de nem lelt benne nyugodalmat: a lidérces látomások birodalmába zuhant. Árnyak és torz hangok lepték el a tudatát. Megmerevedett, tehetetlen fogolyként vergődött egy láthatatlan erő szorításában, miközben a sötét alakok fenyegető gyűrűbe fogták. Az álomvilágban elszabadult a pokol.
Amikor felsíró tüdővel felriadt, a rettegés a valóságot is jéggé dermesztette. A szoba sarkában, a sűrű homályban valami hideg, kézzelfoghatóan idegen jelenlét lebegett, mintha egy másik dimenzió kapuja nyílt volna meg. A függönyök redői nehéz, mozdulatlan szemekként figyelték minden egyes lélegzetvételét. Az éjszaka csendjét a falak közül szűrődő, kísérteties susogás törte meg, amely monoton, őrjítő dallammá állt össze. Jayden teste teljesen lebénult; a láthatatlan kéz a matrachoz láncolta. Megértette: nincs hová menekülni. A sötétség rémei az őrült elme legmélyebb bugyraiból szabadultak rá. A szíve vadul kalapált a bordái mögött, a bénító horror az utolsó sejtjéig áthatotta.
Aztán hirtelen, mint az éjszaka szárnyas védelmezői, hatalmas, fekete szárnyak borították el a testét.
A tollak sűrű homályként fonódták körül, de ahelyett, hogy megfojtották volna, pajzsot vontak köré a külvilág fenyegetéseivel szemben. A sötétség mélyén egy eddig ismeretlen, ősi és monumentális erő éledt fel a vérében. Ahogy a fekete szárnyak megfeszültek és megerősödtek, a rettegést hirtelen felváltotta a felismerés: ez a sötét hatalom nem a pusztulását akarja. Nem az ellensége volt, hanem a patrónusa.
Amikor a szárnyak megmozdultak, Jayden tagjaiba visszatért az élet, de már a megalkuvást nem ismerő elszántság és nyers erő fűtötte. Készen állt arra, hogy szembeszálljon a betolakodó árnyakkal, és megvédjen mindent, ami értékes volt számára.
Az éjszaka csendjében a hatalmas, fekete tollak baljós, mégis fenséges árnyékot vetettek a szobára, s azon túl a város utcáira. Jayden Reed, a sötétség lelkével felvértezve, készen állt a harcra. Most már tudta, hogy a szárnyak nem a rémálom részei, hanem a valóság új, félelmetes fegyverei.
Ezzel a hatalommal azonban valami más is megérkezett. A jelleme, az emberi mivolta is visszavonhatatlanul megváltozott.
