46
Az utolsó prédikáció helyére tért vissza Diégo Walraf. Ha megfordult, látta tükörként csillogni a Pacific vizét. Egyes mozdulatlanságba dermedt Los Angelesi városrészt is láthatott. Egyetlen a városban szétszórva élő lakossal sem találkozott, de Nemesen kívül senkit nem akart látni.
A prédikáció helyét könnyen felismerte. A füvet letaposták a lábak és Nemes lábnyomát egy magaslaton megtalálta. Követni tudta mert szerencsére nem használta a lévitációt sem az azonnali helyváltozást. Egy úton veszítette el nyomait. Merre menjen? Tétovázva keresgélt. Hallgatott. Belső hallása megpróbált egy távoli gondolatot találni, de semmi mást nem hallott csak a szellőt keringőzni az útszéli fák levelei között.
Az ösztönére hallgatva balra indult. Az út mielőtt keletre fordult lassan felfelé emelkedett és csak a kanyar után látta meg a házat. Egy másodrangú ut vezetett a ház felé. A fő úttól eltávolodott, ahol azelőtt ezernyi gépkocsi gurult. Egy pillanatig mintha hallaná a forgalom zaját. Fejét rázta, hogy megszabaduljon az emlékektől és nagy léptekkel közeledett a Csipkerózsika ház felé.
Az elvadult pázsiton keresztül a lépcsőkhöz ért. Kicsinyített formában a Washingtoni Fehér Házhoz hasonlított. A fehér oszlopok mögött egy zárt faajtót és néhány ablakot talált. Minden az elhanyagoltság pecsétjét hordta magán.
— Van itt valaki? Diégo kiáltozott és dörömbölt a kapun.
Semmi válasz.
Hogy megnyugtassa lelkiismeretét, lenyomta a kilincset és az ajtó nesztelen kitárult. Szégyelte önmagát, hogy nem a legegyszerűbb dologgal kezdte.
A homályba borult hatalmas hallt csak a poros ablakokon és a nyitott ajtón keresztül beszűrődő fény világította meg. Kétszárnyas lépcső találkozott az emeleten. Néhány porfedte bútor fantomja a kőlapokon és csak léptei voltak az élet jelei.
A véletlenre bízva kinyitotta az egyik ajtót és keresése végetért. Ott ült Nemes egy karosszékben és elötte a piszkos parketten láthatóan két épp olyan rongyokba burkolt férfi mint a proféta.
Belső fülével Diégo hallotta szótlan beszélgetésüket. Jelenlétét nem vették észre s mintha nem létezne, folytatták az eszmecserét. Brutálisan megszakította a fúziót.
— Takarodjanak! és a nyitott ajtóra mutatott.
Lehajtott fejjel szótlanul kimentek.
Egyedül, az ülve maradt Nemes törte meg a csendet. Tétovázva beszélt angolul, a szavakat keresve.
—Miért kergeti az Istenhez jövő embereket?
— Magával akarok beszélni. Walraf nem vette le tekintetét róla amig egy széket keresett, hogy leüljön. A profétát nézte. A rosszagu rongyokban csontváznak tűnt és a haj és szakáll erdőben csak lázban égő szemei éltek.
„Magával akarok beszélni, ismételte és előre hajolt.
„Miért akarja megakadályozni, hogy az emberek dolgozzanak?
— Isten parancsolta, hogy összetereljem eltévedt gyermekeit és királyságába vezessem őket.
— Értem. Egy szép napon mindnyájan a paradicsomba, vagy ha úgy akarja a királyságába megyünk, de ha nem dolgozunk, ha nem próbáljuk újra építeni a romokon eltűnt civilizációnkat, akkor rövidesen meghalunk.
— Az Úr nem akar új civilizációt! A régit lerombolta…
— Mert Isten tüntetett el mindent?
— Igen, ki más?
— És mi? Mi miért maradtunk életben? Maga, én és a többiek?
— A kiválasztottak vagyunk, válaszolt Nemes. Dicsérni könyörületét, ez a feladatunk.
— Értem én, fintorgott Diégo. Hódolókra van szüksége mert amig emberek vannak, addig Isten is van. Ha eltűnünk, Isten is eltűnik.
— Istenkáromló, ordított Nemes és felugrott. Rongyokba burkolt csontváza fenyegetően magaslott Diégo elött, de a régi FBI ügynök nem mozdult.
— Nem biztos, hogy én vagyok és nem maga, barátom, válaszolt Diégo halkan.
„Mondja csak, maga szerint miért semmisült meg civilizációnk?
— Mert romlottak voltunk. Elfordultunk tőle. Az arany borjút imádtuk. Csak a pénzt, a sikert és a hatalmat kerestük. Szívünk csak az irigységet és a féltékenységet ismerte. Nem volt hely a szeretetre és a megbocsájtásra. Nem tiszteltük szüleinket és az öregeket. Életünk csak a sex körül forgott. Az öröm szerszáma lett. A férfiak, nők és gyermekek teste az öröm szerszámává változott. Ezért semmisültünk meg!
— Sok igazság van abban, amit mond, kénytelen volt elismerni Diégo.
„Még sem gondolom és hiszem, hogy az események egy isteni közbelépés következményei voltak, válaszolt és felállt. Szemtől-szembe sokkal kisebb volt, mint Nemes.
„Higgye el, hogy az életben maradottak szükségszerűen nem jobbak mint az eltűntek. Ne menjünk nálam messzebb. Voltak szerelmeim és kapcsolatok csak az élvezetért, minden érzelem nélkül. Én is mint mindenki kerestem a pénzt, és valljuk be őszintén, nem nagy sikerrel. A hatalom, amivel rendelkeztem elégedettséggel és örömmel töltött el. Hozzá tehetem azt is, hogy soha egy pillanatig sem hittem Isten létezésében, és vasárnap csak illemből mentem templomba mert a társadalom megkövetelte valamilyen egyházhoz való tartozást és a vallás gyakorlását. És mégis itt vagyok. Életben. Valahol hiba van az okoskodásában. Elhallgatott egy pillanatra majd hirtelen feltette a kérdést.
„Szűz volt maga? Csak az örömökért nem ismert nőket? Válaszoljon?
— Igen, igen. Igaza van. Fejét lehajtva és szemeit lezárva Nemes visszarogyant a karosszékbe.
— Amit mond annak semmi értelme nincs, folytatta Diégo. Tudja, hogy miért tudunk egymással beszélni hihetetlen távolságból? Vagy hogyan és miként repülünk a föld felett és helyet változtatunk egy pillanat alatt? Hogyan és miért nem vagyunk betegek? És miért gyógyulnak be a sebek néhány óra alatt?
Egy hirtelen mozdulattal hóna alól kihúzta fegyverét és tétovázás nélkül a saját lábába lőtt. Fájdalom kiáltása és a durranás egybefolyt és a székre rogyott. Sápadtan, kezeit lógatva kinyújtotta megsebzett lábát. Egyre erősebb volt a fájdalom.
— Megbolondult, kiáltotta Nemes guvadt szemekkel és felugrott.
— Meglehet, de nem annyira, mint maga, válaszolt fintorogva Diégo Walraf.
— Ápolni fogom, és Nemes letérdelt elötte.
— Ne nyúljon hozzám! Üljön le, ne mondjon semmit és hagyjon békén! Csak idő kérdése, vagy akkor valóban tévedek.
Nem tévedett. Hat óra múlva mikor a nap nyugodni készült a láthatár mögött, majdnem teljesen eltűnt a seb. Hosszú, néma és kellemetlen órák Diégo számára. Kezdetben elég hosszú ideig lüktetett a fájdalom, majd gyengülni kezdett. Különösképp egy pillanatig sem kételkedett a sikerben. Régóta meggyőződött arról, hogy a betegségek és sebesüléseknek nem volt olyan következménye, mint a múltban.
Nemes nem vette le rémült tekintetét lábáról, ahol néhány vérfolton kívül más nyoma nem maradt a sebesülésnek
— Maga Isten!
— Maga meg kötözni való bolond, Nemes! Sebeink, a magáé vagy az enyém begyógyulnak és emberek maradunk! Isten mindenütt vagy sehol sincs. Nem tudom és nem érdekel! Senki nem tud semmit. Sem maga, sem én! Megért engem Nemes?
Izmos kezével megrázta a jóval magasabb, de nélkülözéstől legyengült férfit.
„Csak a képzelete dolgozik. Az atavisztikus félelem az ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól. Bizonyíték nélkül kieszel és feltalál egy isteni hatalmat. Ez a maga dolga, ebben igazat adok magának. Higgyen abban amiben akar feltéve, hogy békén hagyja a többieket. Nem kíván mást csinálni mint a semmit szemlélni? Ez jogában áll. Ezt választotta. De a többiek, akik dolgozni akarnak, túlélni, új civilizációt alapozni az új képességekkel, hagyja békén őket! Ígéri nekem?
Hogy szemébe nézhessen Diégo kénytelen volt néhány centiméterrel a föld fölött lebegni.
„Válaszoljon!
Nemes torzonborz szakállából meredő szemeit nem vette le róla.
— Nem…Isten akarja ezt, dadogta. Hozzá kell menni…mindnyájan…kegyelmét találni. Tekintetében az őrület tüze égett.
Diégo Walraf ma másodszor vette kézbe fegyverét és Nemes szemei közé lőtt. Formátlan halom volt a parketten.
Valóban azonnal meghalt. Diégonak hányingere volt s egy pillanatig öngyilkosságra gondolt, de elhessegette magától. Mélyen lélegzett. Az éj árnyai ellepték a szobát és a csend nyomasztó volt.
Belső hallása nem észlelt emberi gondolatot. Különböző zajokat hallott, éjjeli állatok gondolatait. Primitív gondolatok. Életében először értette meg, hogy mindenki gondolkozik. Érthetetlen, zavart gondolatok, képtelen volt felismerni, megnevezni őket, hogy egy egér félt és egy bagoly éhes volt. Egy láthatatlan világ élt körülötte, de ő egyedül volt az éjszakában egy szerencsétlen ember hullájával, egy őrült profétával aki nem tudta elfogadni az életet.
Nem hagyhatta maga mögött Nemes holtestét. A két tanítvány bármikor visszajöhet és testét megtalálva folytatja romboló munkáját.
Karjában hordta Nemest az éjben láthatatlanná vált part felé, majd nyugatra fordult az óceán fölött. Egyre sebesebben és magasabban repült. A hidegtől gémberedve fulladozott mikor a halottat leejtette.
47
— Miért beszélünk erről?
Carnavon és Diégo Walraf egyedül voltak a francia atlanti tengerparton. Beton gáton ülve nézték a tengerbe nyúló még láthatóan jó állapotban lévő fa hidat s az örökre kialudt világitó tornyot. Apály volt és az óceán elhúzódott a homokról. Végtelen láthatár nyílt elöttük, a kék ég és a napsütés, hajótlan üres térség.
— Magán kívül senkit nem akarok látni, mondta Walraf Carnavonnak háza elött. Szerencsére, Judith a házban Dáviddal foglalkozott s nem tudott váratlan érkezéséről.
— Jöjjön, majd elvezetem! Carnavon Diégo kezét tartotta és a gyerekkora óta jól ismert Capbretoni tengerparton találták magukat. Diégo itt mesélte el találkozását Nemessel.
— Miért beszélünk erről, ismételte Carnavon.
— Beszélnem kell mert nehéz egyedül elviselni.
— Igazolni akarja magát?
— Nem, válaszolt tétovázás nélkül Diégo. Tudom, hogy igazam volt, hogy nem volt más megoldás, ha életben akarunk maradni! De meg kell osztanom. Mások véleményét és ítéletét ismerni.
— Ez érthető, de miért éppen én?
— Mert maga a legidősebb közöttünk és meggyőződésem, hogy senkinek nem beszél róla, még az asszonyának sem!
— Megbízom benne!
— Ez nem bizalom kérdése. Nem akarom, hogy gyilkosként nézzen rám. Diégo Walraf felállt és néhány lépéssel eltávolodott. Felvett egy kavicsot és a fodrozó hullámokba dobta, majd újra visszajött és leült.
„A vízben van.
— A Csendes óceánban.
— Lényegtelen.
„Nem volt rossz ember, Carnavon. A változás után bolondult meg, gondolom. Vallásos érzelmei a végletek felé kényszeritették. Magának is ez a véleménye, kérdezte tekintetét Carnavonra szegezve.
— Igaza van. Normális helyzetben, mint például azelőtt, bolondságának nem sok jelentősége volt, lényegtelen következményekkel. Egy szektával több vagy kevesebb, nem volt lényeges hatással az emberiség jövőjére. Csák néhány hozzá hasonló elveszett egyénre hathatott. Most pedig annyira kevesen vagyunk, hogy létezése nem csak veszélyes, hanem számunkra végzetes.
— Köszönöm. Gondolataimat és érzelmeimet szentesiti. Hangjában érezhető volt a megkönnyebbülés.
„Mindentől függetlenül jó ember volt.
— Valószínűleg.
— Ne higgye, hogy gyilkos vagyok! Munkám közben már lőttek rám és én is lőttem másokra önvédelemből. Soha sem hidegvérrel és fegyvertelen emberre! De félelmetes volt! Hite és meggyőző ereje az abszurditások ellenére olyan erős volt, hogy kételkedtem magamban és én is majdnem követtem a szakadékba ahová vezetett. Magukra gondoltam néhány percig. A nehézségekre mikor még egyedül voltak. Juditra, Shannon, Lily, Stockwell és önmagamra. Az egyénileg és párosan megoldott problémákra nem beszélve az ismeretlen többiekről. Képtelenség volt elhinni, hogy eltünésre ítélt bennünket egy meghülyült emberként gondolkodó Isten. Nem hihetem, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló és végleg el kell tűnni. Csak ezért öltem meg. Elhiszi nekem?
— Hiszek magának Diégo.
Carnavon szomorú volt Nemesért, Diegoért, önmagáért mert nem oszthatta meg szomorúságát.
— Köszönöm, maga egy jóbarát.
Fölöttük nevető sirályok kiáltoztak keringve a légben majd kissé messzebb leszálltak.
„Mit mondunk majd, kérdezte Diégo.
— Miről?
— Nemesről.
— Egyáltalán semmit. Nem beszélünk róla. Elfelejtjük létezését. Ha egyszer valaki kérdezősködik, mi semmiről nem tudunk. Eltűnt, meghalt talán, vagy máshová ment remete életét élni.
— Ha igy gondolja?…
— Igen, nem beszélünk róla. Carnavon kategorikus volt.
— Gondolom jobb lesz megszabadulni a fegyveremtől.
— Miért?
— Nem akarom, hogy szükségem legyen rá.
— Tartsa meg Diégo. Nem ismerjük a jövőt. Az élet mindég tartogat meglepetéseket, tette hozzá Carnavon némi tétovázás után.
