A kétszer temetett ember
6/4.
A szigeten élni biztonságos volt, annyira kevesen laknak errefelé, hogy az ember egy kezén meg tudta a szigeten lévő összes ismerősét számolni, az öreg Yannis pedig jóformán ki se mozdult a házból, nem látták, csak tudták, hogy megvan, mert mindig kellett neki dohányt venni. Én ugyan cigarettapapírba sodortam urasan, de csak azért, mert válogatós lettem. Ami igaz is, jól éltünk.
Az asszony abban is kedves volt hozzám, hogy megígérte, ha inkább mennék, akkor elvihetem az igazolványait, hogy a múltamtól végleg elszabaduljak. És hogy van idő gondolkozni, amíg akarom. Eleinte csak a ház körül, de később a parton is elmászkáltam, ő meg elmesélte a kikötői boltban, hogy gyógyulok valamitől, mert nem halhat meg mindenki.
Direkt jó volt, hogy nem látta az öreget senki évek óta, csak a szakállamat kellett rövidre vágni és annyi.
Na, így volt ez, most van négy éve éppen. Ilyen hosszú időt még sosem voltam egy helyben.
Havonta egyszer áttoltuk a bicikliket a kikötőbe, bevásárláshoz, az asszony fölvette a kicsi pénzünket a bankban, én elszámoltam a vendéglőssel a polipjaimmal, ismert már mindenki, hogy frisseket hozok hetenként, aztán megvártam az asszonyt a boltban.
Idén megvolt a népszámlálás is, akkora a sziget, hogy csak körbejárt egy biciklis, aki jól megszámolta az embereket, elfogyott fél üveg pálinka, és láthatta, hogy ketten vagyunk.
Rendbejöttek a dolgok.
Egyszer Aninak hívtam az ágyban, azzal mondjuk, megbántottam, mert Szithonia volt a neve, de sejthette, akárhogy hívják, ez a dolog csak átmeneti, egyszer le fogok lépni tőle. Csak nem beszéltünk róla fölöslegesen.
Az Ani pedig, egy éjszakára való alkalmi volt, még Pireuszban, és nem én voltam neki az egyetlen, finoman szólva. Nem is volt illendő, hogy hozzá hasonlítottam.
Hogy mi történt az életemben, mielőtt bezörögtem a házukba, azt még mindig nem meséltem el neki, csak nagyjából annyit, hogy dohányt adtam, vettem.
Aztán egy unatkozós éjszaka ő fogott hozzá, helyettem, vett egy nagy levegőt és reggelig elmondta, ami vele történt.
Előbb mesélte el a múltját, mint én.
Hogy hiába város Korinthosz, a családjának sem volt benne parádés menet az élete.
Szithonia a hetvennyolcas nagy földrengéskor született, az anyja szerint a legrosszabb időben, mert az emberek egymást mentették, aztán tovább kutattak a romok között, hogy ki maradt életben, ilyenkor nem volt érdekes egy születés.
A kórházban alig fértek el a sebesültek, a szülés után már nemigen törődtek vele, hamar kitették.
Az utcákon elvadult kutyák kóboroltak, óvatosan kellett hazamenni, mert megtámadták az embert, de áldás volt, hogy a kis házukra nem dőlt rá semmi, az ajtaja ugyan kiszakadt, de belülről zárható maradt, volt vizük, az anyja pedig hamar lábra állt, innen indult az életbe.
Azt mondja, gyerekkorában mindig vadulós volt, az iskolát is csak azért engedték befejezni, hogy megszabaduljanak tőle, de szabad maradt, ha megpofozták, akkor is.
Olvasni elég jól megtanult, volt egy görög hősökről szóló könyve, azt majdnem fejből tudta. Furcsa, hogy amikor beléptem az életébe, akkor is pont arra gondolt.
Csak feküdtünk a sötét melegben, behallatszott ahogy motoszkál a kuvik a kamra teteje alatt, amíg ő elmondott mindent, az én megérkezésemig, hogy nagylány lett és hogy került az öreghez.
– Tudod – mondta -, nekem volt a leghosszabb lábam és alakra is jó voltam, anyám nagyravágyóan mindig valami gazdag nőnek képzelt el engem, ha már neki nem sikerült, mert csak takarítónő lett a postánál, és ott se állandó, csak egyéves bejelentésekkel, hogy majd a lányával más lesz.
Az majd többre viszi. Engem viszont nem érdekelt az egész, fejben már odaképzeltem mellém az én görög istenemet, kitéptem egy tankönyvből a képét és a tükör szegélyére tettem, hogy mindig láthassam, néha még vele is aludtam.
Na, gondoltam, most már tudom, miért cibálta folyton a szakállamat, mert azon a képen is szakállas volt valamelyik tengeri félisten, aki lovaskocsival száguldozik a vízen és Zeusz rokona amúgy, mellesleg.
– Aztán – folytatta a meséjét – pont úgy néztél ki te is, amikor ide vert a vihar. Jöhettek nekem az izzadtságszagú, izompólós srácok, akik sárgát köptek a cigarettától, hát nekem nem kellett egyik sem. Még anyám sem tudta, miről álmodom, csak neked mondom, hogy elsőre olyant akartam, aki csak felkap és elvisz. Aztán az olajfák alatt majd véresre karmolom a hátát.
Olyan férfit vártam, aki szeretőm, de az apám is legyen, mert az igazit sose láttam. Erre ott találom magam a postánál és hordom a vödröket, anyám keze alá, ez lett az álom helyett, hiába próbáltam még szebb lenni, azért, akinek nincs pénze, azon meglátszik a szegénység. Anyám pedig meghalt, én meg ott álltam a semmiben.
Az egyetlen reménység az irodafőnök volt, épp akkor ment korai nyugdíjba biztos pénzzel, és már régen kerülgetett engem.