(Ezt a történetet Neil Gaiman – Baglyoknak lánya című novellája ihlette.)
Vika a fa mellett guggolva a ruháit hajtogatta. Amikor végzett, a közelben legelésző két ló egyszerre prüszkölt és rázta meg a fejét. A lány úgy érezte, mintha kritizálnák a hajtogatási technikáját, ám Aliya tökéletes rendbe rakott ruháira pillantva egyet kellett értenie velük. A szél újból megrázta a tó körüli fák lombját; érintésére a lány meztelen testét kirázta a hideg. Megdörgölte a karjait, aztán megigazította a fa mellé állított, bőrtokba csomagolt hárfát; nem akarta, hogy a szél esetleg felborítsa, és baja essen.
Diddora időjárása érezhetően hűvösebb volt, mint amihez Vika hozzászokott. Időnként azon kapta magát, hogy visszavágyik Virador és Dol Seleria kellemes meleg éghajlatába. Ez mindig megmosolyogtatta, ugyanis az északi Vestmárból származott, aminél hidegebb ország nem sok létezett, igaz már hosszú évek óta nem járt ott.
Lassan a tó felé lépdelt, aminek a partján Aliya álldogált és a vizet fürkészte. Fekete haját egy szalaggal kötötte fel, sápadt bőre szinte egybeolvadt a finoman hullámzó tó vizével, ami visszatükrözte a felhős eget. Vika akaratlanul is megbámulta a magas, tünde lány karcsú alakját; az egyetlen dolog, amit viselt az a tőle kapott medvefog nyaklánc volt. Aliya észrevette, és rámosolygott, amitől melegség öntötte el.
– Gyere – lépett közelebb, és kinyújtott a lány fel a kezét. – Itt be tudunk menni.
Vika megfogta a kezét, és szinte azonnal egy újabb szellő vágtatott keresztül a tóparton, amitől a lány teste dideregve rándult össze. A következő pillanatban Aliya magához ölelte, és kezeivel dörgölni kezdte Vika karjait és hátát. A lány hirtelen már nem fázott annyira, de csak részben a tünde lány igyekezetének köszönhetően.
– Így már jobb? – kérdezte Aliya.
Vika kipirosodott arcát a magas lányra emelte, és mosolyogva bólintott.
– Még mindig nem bírsz hozzászokni a hideghez, mi? – Aliya az égre pillantott. – A szél és felhők sem segítenek. Lehet jobb, ha kint maradsz. Nem akarom, hogy megfázz.
Vika az egyik kezével jeleket formázott, majd megérintette Aliya halántékát, és már érezte is a telepatikus kapcsolatot vele.
– Nem, rendben leszek – küldte Vika a mentális üzenetet; a fejét ráhajtotta Aliya mellkasára. – Nemsokára kisüt a nap, és akkor majd felmelegszek.
Meg már közel egy hete nem igazán volt lehetőségük rendesen tisztálkodni. Vika nem akarta feladni ezt a lehetőséget még akkor sem, ha hideg vízben kell áztatnia az érzékenyebb testrészeit.
Aliya megsimogatta a lány fejét.
– Vagy maradj a közelemben és én majd melegen tartalak – mondta.
Vika felnézett a tünde lány világos szemeibe. Aliya megcirógatta a lány kipirult arcát, és közelebb hajolt hozzá. Vika lehunyta a szemét.
Ekkor egy izgatott kurjantás verte fel a tó csendjét.
Mindketten azonnal az apró, pucér lány felé kapták a fejüket, aki olyan lendülettel szaladt el mellettük, hogy hosszú, derékig érő szőke haja palástként lobogott mögötte. A tó partjánál szökkent egyet, majd nagy csobbanással landolt a vízben. Egy pillanatra eltűnt a szem elől, majd hirtelen előbukkant, és jajgatni kezdett.
– Hideg!
Aliya egy sóhajjal nyugtázta a történteket, amiben érezhető volt némi frusztráció, de inkább a beletörődés.
– Mégis mire számított ez a gyagyás? – szólt, és visszafordult Vikához. – Kezdem tényleg azt hinni, hogy Irina számára nincs remény.
– Ő csak ilyen – küldte telepatikusan a lány, aztán elmosolyodott. – Szereti rögtön belevetni magát a dolgok közepébe.
Aliya felkacagott.
– Túl kedves vagy, mint mindig.
A magas lány megérintette Vika arcát, és folytatta azt, amit Irina megzavart. Amikor az ajkaik összeértek, Vika teste egy pillanatra megfeszült, majd finom melegség áradt szét az alhasában.
– Nem tudnátok ezt egy bokorban csinálni? – horkant fel Irina, és közelebb siklott a parthoz.
– Mit zavar ez téged? – kiáltotta vissza Aliya.
Az apró lány válaszul csak kiöltötte a nyelvét, és vizet fröcskölve odébb úszott.
A tünde lány kézen fogva vezette Vikát a meredek, síkos parton; a lábukkal óvatosan tapogatták ki, hogy hova tudnak biztonságosan lépni. Vika összeszorította a fogait és kirázta a hideg, amikor a vízbe beledugta a lábát.
– Ez tényleg hideg – szólt Aliya, akinek mindig kimért vonásai szintén görcsösen összerándultak.
Vika végül összeszedte a bátorságát, és elindult be a tóba. Ezt azonban hamar megbánta. A tó hirtelen mélyült, így egy lépés után derékig elmerült. Az egész teste befeszült; sikított volna, ha tudott volna. Sikítást azonban megtette helyette Aliya, aki szintén így járt. A hangja olyan éles volt, hogy felzavarta a környező fákon pihenő madarakat, amik felröppenve fekete pöttyöket rajzoltak a tó vizére.
Irina a vizet csapkodva hangosan vihogott.
– Ezt vártam, és nem kellett csalódnom! – visította vidáman. – Az arcot, amikor a hercegnő rádöbben, hogy ez nem egy viradori tünde fürdőház!
– Nagyon dolgozol rajta, hogy ez legyen az a tó, amibe végül belefojtalak – préselte ki a fogai között Aliya a hideg víztől és az indulattól reszkető hangján.
Miután megszokta a testük a hideget, Aliya és Vika beljebb úsztak Irinához. Vika felnézett a felhőkre, amik között itt-ott már áttetszett az ég kékje. A lány remélte, hogy a nap is hamarosan előbukkan, és ad nekik egy kis meleget.
– Jaj, Virador hercegnőjének intim részei fagyoskodnak – gúnyolódott tovább Irina, de elővigyázatosságból távolabb siklott Aliyától.
– Azért otthon te is órákat bírtad áztatni magad a meleg vizes fürdőben – vágott vissza a tünde lány. – Mondjuk volt is mit lemosni rólad.
– Mert, hercegnő, veled ellentétben én tudom értékelni a luxust – magyarázta az apró lány, miközben körbeúszta kettejüket. – Én fürödtem olyan helyeken, amitől téged kiverne a ragya.
Vika vágyakozva gondolt vissza Aliya családjának a birtokára, ahova Loc Gossia után mentek. Még soha nem aludt olyan hatalmas, puha és meleg ágyban. És ő is még sokáig el tudta volna viselni a meleg fürdőket.
– Az már igaz – helyeselt Aliya; kiemelkedett a vízből, a karjait összefonta fázós mellei előtt és az arcára pimasz mosoly kúszott. – Színes szalagokkal befont haj, drága, hímzett ruha, parfümmel felhő és smink. Úgy néztél ki, mint egy kis nemes hölgy.
– Azt az unokahúgaid csinálták vagy kik – csattant fel Irina olyan hevesen, hogy kipattant a vízből. – Tetszett nekik a hajam.
– Azért nem nagyon ellenkeztél – cukkolta tovább a tünde lány.
– Mert nem akartam udvariatlan lenni – védekezett az apró lány. – Megígértem, hogy viselkedni fogok, és viselkedtem is.
– Azt láttam is. Egészen belejöttél – nevetett Aliya. – Nem gondoltam volna, hogy látni foglak téged a tükör előtt tollászkodni.
Irina megfeszítette az ajkait, és indulatosan vizet fröcskölt Aliyára, aki ettől csak még inkább nevetett. Vika nem értette, miért bosszantja ez ennyire a szőke lányt. Csinos volt a szép ruhákban, ápolt hajjal, még ha egy picit szokatlan is.
– Inkább azt mondd meg, hogy mikor érünk már Ledinába? – váltott témát durcásan Irina. – Már unom, hogy egy hete nem ettem semmi normálisat, a szabad ég alatt kell aludnom és minden éjjel a ti üzekedéseteket kell hallgatnom.
Vika arcát elöntötte a forróság.
– Még pár nap biztosan – mondta Aliya ügyet sem vetve Irina utolsó megjegyzésére. – Addig viszont ki kell bírnunk, mert nem hiszem, hogy belefutnánk egy településbe, ameddig át nem jutunk a Szürke-hegység túloldalára. De ha mégis, úgyse kapnánk szállást.
Megtapasztalták már rövid diddorai tartózkodásuk alatt, hogy a helyiek nem kedvelik a mágusokat. Vika felidézte, amikor bekopogtattak házakba szállást remélve, és elmondták, hogy utazó mágusnők, az emberek arcára azonnal a rémület vagy a gyűlölet ült ki, és szinte minden alkalommal vagy szó nélkül rájuk csapták az ajtót, vagy átkokat szórva küldték el őket. Csak párszor engedték, hogy a pajtában aludjanak és néhol kaptak csak némi élelmet útravalónak. A többség azonban kifejezetten barátságtalan volt.
– Használhattuk volna azt az ősi módszert, hogy szállást kapjunk – mondta Irina. Nyakig elmerült a vízben, és úgy úszott közelebb hozzájuk; hosszú haja hínárként lebegett körülötte a víz felszínén. – Ahelyett, hogy mindig bejelented, hogy mágusok vagyunk.
– Milyen ősi módszert?
– A hazudozást – bugyborékolta az apró lány. – Mondhattuk volna, hogy egyszerű utazók vagyunk.
– Három, egyedül utazó fiatal lány? Senki nem hinné el – csóválta a fejét Aliya. – Ha meg mégis, az is csak bajt hozna ránk. Emlékezz mi volt Nargilában. Viszont, ha tudják, hogy mágusnők vagyunk, legalább elkerül minket a szélhámosok és az erőszaktevők többsége.
A fekete hajú lány Vikára pillantott, aki egyetértően bólogatott.
– Azok a fickók nem is voltak annyira vészesek. Csak fel kellett gyújtanom az egyikük gatyáját – vigyorogta Irina.
– Ne fogadj arra, hogy mindig így lesz – kezdte Aliya felvéve a jellegzetes kioktató hanglejtését. – Jobb ha kerüljük inkább a bajt. És különben sem kellene mágiát használnunk így, csak a legvégsőbb esetbe, mert ezzel is csak még több gondot fogunk okozni magunknak. Az emberek félnek a mágusoktól, ne adjunk nekik még több okot rá.
– Ezt nekik mondjad – nyögte Irina. – Úgy beszélsz megint, mintha én kezdtem volna.
– Ne játszd az áldozatot – szólt szigorúan Aliya, és összefonta a karjait. – Nem mondtam, hogy a te hibád volt.
A szőke lány csak horkantott, majd hanyatt feküdt a víz felszínén; kis mellein csillogtak a vízcseppek.
– Legalább jobban bevásárolhattunk volna – folytatta Irina az eget bámulva. – Krumplit, hagymát meg ilyeneket, hogy Vika tudjon főzni. Az nagyon hiányzik.
Vika szívesen főzött rájuk, de már nem volt miből. Régen voltak már nagyobb városban, a falvakkal pedig nem volt szerencséjük. A lány kicsit aggódott is, hogy az a kevesük, ami maradt talán nem tart ki az út végéig.
– Ezzel akkor ketten vagyunk – mondta mosolyogva Aliya. Vika önkéntelenül elvigyorodott; közelebb bújt a magas lányhoz, és az arcát a vállához nyomta, ugyanis csak eddig ért fel hozzá. – De most sajnos ez van. Ez az út a legrövidebb a Szürke-hegység túloldalára. Onnan már könnyebb lesz, meglátjátok.
– Jól van – sóhajtotta Irina. – Reméljük addig nem kell fakérget ennünk. Vagy a lovakat. Vagy egymást. Aztán majd Ledinában kipihenem az út fáradalmait egy nagy evéssel, és egy nagy alvással rendes ágyban. Meg ha már ott vagyok, megnézem, hogyan mulatnak arrafelé.
– Nem szórakozni megyünk oda. Diplomamunkát kell írnunk, ha elfelejtetted volna – mordult az apró lányra Aliya. – El kellene most már kezdened komolyan venni ezt, mert különben nem… – Aliya elhallgatott, amikor Irina az orráig elmerült, és bugyborékolni kezdett mellette. – Nem is értem, miért próbálkozok még egyáltalán intelligenciát erőszakolni ebbe a szőrtelen törpemajomba.
Vika vigasztalóan megsimogatta Aliya nedves karját, és megpaskolta Irina vízből kikandikáló szőke fejét.
– Akkor majd mi ketten elmegyünk a Ledinai Egyetemre – fordult Vikához a tünde lány. – Meg keresünk valakit a Bárd Kollégiumban, aki hajlandó megtanítani hárfázni.
Vika ösztönösen elnézett a part felé, ahol a fának támasztva ott feküdt a tünde hárfa. Már éppen elképzelte, hogy Ena Elherin műveket fog játszani rajta, amikor éles sikolyt hallott maga mellett, majd egy csobbanást; víz fröcskölt az arcára.
Mire odakapta a fejét, Aliya eltűnt mellőle, aztán a következő pillanatban előbukkant a vízből levegő után kapkodva; hollófekete haja kibomlott és nedvesen tapadt az arcára és a vállaira. Némileg odébb Irina vihogó nevetése azt sugallta, hogy nem csak a tettét nem bánta meg, de előre eltervezetten követte el.
– Elég volt – morogta vizet köpködve Aliya, majd hátracsapta nedves haját az arcából. – Ezt megkeserülöd, te hálátlan törpe!
– Ó, jaj, a hercegnő haja vizes lett! Hogyan fogjuk ezt túlélni? – gúnyolódott Irina, és kacarászva teátrálisan hanyatt feküdt a vízen.
Aliya arca kivörösödött az indulattól. Mire Vika megpróbálhatta volna lenyugtatni, a tünde lány kilőtt; olyan kecsességgel és sebességgel siklott a vízben, ami még Irinát is váratlanul érte. A szőke lány ijedten kalimpálva fogta menekülőre.
– Segítség! Vika! – sikongatott Irina, miközben alig bírta lerázni a dühös tünde lányt.
Vika magában nevetgélve figyelte a zajos kergetőzését. A fák susogtak, ahogyan szél keresztülvágtatott köztük. A víz fodrozódott, és Vikát kirázta a hideg, ahogyan a nedves bőrét végigsimította. Aztán hirtelen fény ölelte körül a lányt, amit kellemes melegség követett. Felpillantott, és egy mosollyal üdvözölte a felszakadozó felhők közül kisütő napot.
– Megvagy! – hallatszott Aliya kiáltása.
– A hajam! – sikoltotta Irina, majd a hangja bugyborékolásba váltott.
Vika visszaúszott a part felé, miközben hallgatta a tünde lány bosszújának zajos kiteljesedését. Amikor talált egy sekélyebb részt, ott derékig kiemelkedett a vízből, az ég felé emelte az arcát, behunyta a szemét, és széttárt karokkal élvezte a napsütést.
Aliya és Irina civakodása és a viaskodásuk által keltett csobbanások zaját hirtelen egy közeli ág reccsenése törte meg, amit egy csobbanás, majd fojtott káromkodás követett. Vika azonnal odakapta a fejét, és egy fiút pillantott meg, amint egy letört ágba kapaszkodva kászálódik vissza a partra.
A fiú tekintet összeakadt a megilletődött Vikáéval, és egy pillanatra mindketten megfagytak. A lány eszmélt először, eltakarta magát, és nyakig lemerült a vízbe; sikoltott is volna, ha képes lett volna rá. A fiú sietve mászott vissza a partra, és eltűnt az egyik fa mögött.
Vika a nagy ijedtségben majdnem elveszítette az irányítást a telepatikus varázslata felett. Idegesen pásztázta a partot; meg is pillantotta a leskelődőt, aki a bokrok mögött próbált elosonni, de megbotlott, beleakadt az ágakba, és csak még nagyobb zajt csapott, ahogyan próbált szabadulni.
– Valami mozog ott! – küldte a telepatikus üzenetet Aliyának.
A tünde lány azonnal abbahagyta Irina fejének a víz alá nyomkodását, és Vika felé fordult egyenesen oda nézve, ahova a lány mutatott. Kiemelkedett a vízből, és jeleket formált a kezeivel; a víz körülötte örvényleni kezdett és a levegő furcsán derengett a kezei körül. Végül egy tünde varázsigét kiáltva kinyújtotta előre az egyik karját, és a körülötte összegyűlt derengés szélviharként szabadult el.
Vika arcába csapta vörös haját, ahogyan elsüvített mellette, és egyenesen a bokrok közé csapódott. Az ágak recsegtek, levelek repültek szerteszét és egy ijedt üvöltés is hallatszott.
Aztán csend.
– Mutasd magad! – kiáltotta Aliya és lassan Vika felé közeledett; a szemét nem vette le a partról. – Sokkal rosszabb dolgokat is tudok ennél!
– Igen, gyere elő, vagy elégetlek a bokrokkal együtt! – mondta izgatottan Irina, és sietett előre a vízben.
Erre azonban nem volt szükség, mert a fiú előmászott a bokrok közül.
– Megadom magam! Ne bántsatok! – kiabálta.
Feltápászkodott, és megadóan a feje fölé emelte az íját; rémülten kapkodta a tekintetét a három lány között. Vika számára úgy tűnt, nagyjából velük egy idős lehet. A haja világos színű volt, mint Irináé, és tele volt kis ágacskákkal és falevelekkel, ahogyan a vászoninge és a mellénye is.
Aliya az egyik karját gyorsan a melleire szorította az arca pedig sokkal komorabbá vált.
– Fürdőző lányok utáni leskelődés valamiféle szokás errefelé? – kiáltotta. – Egy okot mondj, hogy ne átkozzalak meg ezért.
A tünde lány kinyújtotta a karját a fiú felé, aki megdermedt az ijedtségtől, és csak tátogott. Irina nagyot kacagott ezen.
– Nincs szükség semmilyen átokra. – A fiú védekezően maga elé tartotta az íját. – A nevem Sven, Harrik fia. Csak hangokat hallottam. Úgy hangzott, mintha valaki bajban lenne, ezért jöttem, hogy segíthessek.
– Mintha valaki bajban lenne? – szólt Irina fennhangon, és Aliyára sandított. – Olyan hangja volt, mintha valakit éppen vízbe fojtanának?
Aliya nem reagált az apró lány szurkálódására; a tekintetét egy pillanatra sem vette le a Svenként bemutatkozó fiúról.
– Különös módja a segítségnek, hogy bemutatkozás helyett a bokrok között bujkálsz – közölte a magas lány, és a tekintete megkeményedett. – Ráadásul fegyverrel, mint valami haramia.
A fiú a kezében szorongatott íjra pillantott, majd gyorsan a földre dobta.
– Vadász vagyok, kisasszony – hadarta Sven. – Nincs bennem semmi rossz szándék.
– Hagyjad már – szólt Irina. – Csak segíteni jött. Aztán látott valami érdekeset.
Irina egy pajkos mosollyal kiemelkedett a vízből; egyedül a testére tapad hosszú haja takarta némileg a bájait. Svennek láthatóan nehezére esett nem rá néznie.
Aliya oldalra pillantott Vikára, aztán sóhajtott.
– Jól van, Harrek fia, Sven – szólalt meg a tünde lány. A hangjára a fiú azonnal rászegezte a tekintetét. – Fordulj háttal, és vissza ne fordulj, ameddig azt nem mondom.
Aliya elindult a part felé. Vika követte, és közben figyelte Svent, aki engedelmesen háttal állt nekik, és egy fa törzsét bámulta a kezeivel még mindig a feje fölött. Vagy nagyon lovagias volt, vagy Aliya beígért átkától való félelem felülkerekedett a kíváncsiságán.
– Jaj, de szégyenlősek vagytok – csipkelődött Irina, amikor mellé értek. – Mitől féltek?
– Egyszerűen csak nekünk van önbecsülésünk – vágott vissza Aliya.
– Nekem is van – vágta rá az apró lány. – Ezért is nincs mit takargatnom.
Aliya erre csak morgott és megcsóválta a fejét.
Kimászva a tóból Vika azonnal Aliya után szaladt a fához a ruháiért. Előkotorták a vászon alsóruháikat, és sietve belebújtak. Vika a fürdőzés végét a napon való szárítkozással képzelte el, nem még mindig nedvesen a saját ruháiban. Miközben eligazgatta magán a ruháját oldalra pillantott, és meglepetten látta, hogy Irina még mindig meztelenül állt csípőre tett kézzel, és Svent figyelte.
– Irina, öltözz fel! – szólt neki Aliya, miközben kihúzta nedves haját a ruhája alól.
Az apró lány féloldalt fordult, és rájuk nézett. A napfény csillogott nedves testén; hosszú haja a bőréhez tapadt, eltakart a melleit és kis híján a fenekét is.
– Nem akarom, hogy vizesek legyenek a ruháim – mondta, és visszafordult a fiú felé.
Vika a tünde lányra nézett, aki csak feladóan legyintett Irina felé. Az apró szőke lánynak különös hozzáállása volt dolgokhoz, de Vika irigyelte, hogy milyen könnyedén állt az élethez. Néha azt kívánta, bárcsak ő is ilyen lehetne egy kicsit. Bár úgy érezte, Aliya nem örülne annyira ennek.
Csatlakoztak az apró lányhoz, aki büszkén rájuk vigyorgott. Aliya csak forgatta a szemét. Vika akaratlanul is viszonozta a mosolyt, és megnyugtatta, hogy Irina elképesztően hosszú haja lepelként is jól szolgált.
– Jól van, megfordulhatsz – sóhajtotta Aliya. – És leteheted a kezed.
Sven óvatosan hátrapillantott, lassan leengedte a kezét, és megfordult. Mogyoróbarna szemei azonnal a ruhátlan Irinán akadtak meg; a szőke lány széles mosollyal üdvözölte a fiú megilletődését.
– Szóval, Harrek fia, Sven – emelte meg a hangját Aliya, hogy magára vonja a fiú figyelmét. – Mit csináltál itt egyáltalán? A leskelődésen kívül.
– Nos, a társaimmal a faluból a szokásos körünket tettük – kezdte Sven. – Ekkor hallottuk meg a kiabálást.
– A faluból? – kérdezte Irina reménykedve.
– A társaid? – kérdezte Aliya gyanakodva.
Sven egy pillanatig zavartan kapkodta a tekintetét a két lány között; nem tudta eldönteni, kinek válaszoljon először.
– Talán nem abban a bajban vagyunk, amire számítottál, de így is segítségre szorulunk – segítette ki Irina felvéve a legkedvesebb mosolyát. – Utazunk és az utóbbi napok elég nehezek voltak. Lenne valaki a faludban, aki szívesen szállást nyújtana három lánynak egy rövid időre? És esetleg segítene feltölteni a készleteinket, hogy folytathassuk az utunkat. Nagyon hálásak lennénk.
– Fizetnénk is érte – tette hozzá Aliya. – És némi útba igazítást is megköszönnénk.
– Persze, a falumban szívesen vendégül látjuk a kisasszonyokat. Itt van nem messze a völgyben, a domb mögött – felelte Sven és a háta mögé bökött, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Szabad megkérdeznem, hova utaznak? Elég veszélyes ez a vidék most. Különösen az egyedül utazó hölgyeknek. Még akkor is, ha…
Elhallgatott, és Aliyára nézett.
– Nem csak egyedül utazó hölgyek vagyunk – mondta a tünde lány, és kihúzta magát. – Mágusnők vagyunk Loc Gossiából.
– Boszorkányok? – csodálkozott el Sven.
Aliya szeme összeszűkült.
– Mágusnők vagyunk, nem holmi kibukott, csontokból jósoló zugboszorkányok – javította ki olyan stílusban, ami Vikát a rektorasszonyra emlékeztette.
A hatása is hasonló volt, ugyanis Sven arcára ugyanaz az ijedtség ült ki, ami a loc gossiai adeptákéra szokott.
– Ne is figyelj rá. Mostanában nagyon érzékeny – legyintett Irina.
Aliya válaszul csak megfeszíttet az ajkait, és egy komor pillantást vetett az apró lányra.
– Ledinába tartunk – tette hozzá Irina; a haját egy mozdulattal a válla mögé lökte, amivel felfedte az egyik mellét. Vika nem tudta eldönteni, hogy akaratlanul vagy szándékosan.
– És miért a völgyön keresztül? – kérdezte Sven zavartan pislogva.
– Aliya csodálatos ötlete volt, hogy vágjunk át a hegyeken, mert arra rövidebb lesz – válaszolta Irina, és a vádló pillantást vetett a tünde lányra.
– Megkérdeztelek, hogy erre jöjjünk-e, és nyerjünk pár napot, vagy a főúton megkerülve a hegyeket – magyarázta felháborodottan a magas lány. – Beleszólhattál volna, de neked mindegy volt, szóval ne panaszkodj.
– Rövidebb, de nehezebb is – szólt Sven, miután kivárt egy kicsit, hogy a két lány szóváltása folytatódik-e. – Ezért kevesen választják. De szívesen útba igazítom a hölgyeket a völgyön keresztül.
– Hálásak lennénk érte – bólintott Aliya. – És a vendéglátásért is, ha még mágusnőként is szívesen látnak minket. Nincsenek ártó szándékaink, de tudjuk, hogy errefelé nem szívlelik a mágusokat.
– Az enyhe kifejezés – morogta Irina.
– Szívesen látjuk a kisasszonyokat – erősítette meg Sven. – Segítséget kértek, és nem helyes ezt elutasítani. Különösen ilyen veszélyes időben, amikor egy szörny ólálkodik a környéken.
Aliya érdeklődve előredőlt.
– Miféle szörny? – kérdezte.
– Magam sosem láttam – vallotta be a fiú. – Nemrég bukkant fel. A társaim azt hitték a hangokra, hogy a szörny adja ki, hogy idecsalja őket. Én azt gondoltam, hogy valakit megtámadott és segítségre szorul.
– Lovagias és bátor is – mosolyodott el az apró lány. – Egyre jobban kedvellek, Sven.
Sven zavartan a meztelen lányra mosolygott; világos hajába túrt kiszedve belőle néhány ágat.
– Vagy ostoba – jegyezte meg Aliya komoran. – Lehetett volna szörny is. Fojtólidérc vagy szirén vagy akármi más. Nem volt okos egyedül idejönnöd.
– Nem bírod megállni, hogy ne oktass ki valakit, mi? – vetette oda Irina, aztán Svenre mosolygott. – Én örülök, hogy eljöttél értünk, és segítesz.
Vika is hálásan a fiúra mosolygott. Sven barátságosnak tűnt és a lehetőség, hogy végre rendes helyen pihenhetnek és ehetnek reménnyel töltötte el a lányt.
– És mikor indulunk? – vigyorogta Irina. Hármójuk közül ő volt a legizgatottabb, és nem is rejtette véka alá.
Aliya szigorú pillantást vetett rá.
– Abban a pillanatban, hogy hajlandó vagy végre felöltözni.