Sven a domb oldalán egy keskeny ösvényen vezette fel a három lányt. Időről-időre hátrapillantott a lovakat vezető Aliyára és a hárfával a hátán bandukoló Vikára, majd visszafordult a mellette vidáman csacsogó Irinához. Az apró lánynak az indulásuk óta be nem állt a szája.
– Tehát nem vagyunk száz éves vén banyák. – Irina vidáman széttárta a karját. – Mi tényleg ilyen szépek vagyunk fiatallá tevő mágikus álcák nélkül.
– Azt látom. – Sven hosszan nézte a szőke lányt, majd hirtelen zavarában elkapta a tekintetét. Irinának láthatóan ez nagyon tetszett.
– Egyedül Aliya egy banya, de csak belül.
Egy gonosz mosollyal hátrapillantott a tündevérű lányra, és kiöltötte rá a nyelvét. Aliya bosszúsan összehúzta a szemeit, de nem válaszolt.
– Hagyd csak – szólt telepatikusan Vika. – Megérdemli, hogy egy kicsit ő is szórakozzon.
– Engem nem érdekel, kivel akarja enyhíteni a viszketést a lábai között – válaszolta Aliya halkan, a fogai közt préselve ki a szavakat. – De az nem tetszik, hogy mindenfélét összelocsog a mágusnőkről.
Vika az előttük haladó párosra nézett. Irina sokkal közelebb húzódott a fiúhoz, mint amit az ösvény szélessége indokolt volna. Hozzá-hozzáért a könyökéhez, és szándékosan meg is botlott, hogy megkapaszkodhasson benne. Utána nem is eresztette el. Sven nem úgy tűnt, hogy bánta.
– Te mondtad, hogy itt félnek a mágusoktól. Mert nem tudnak róluk semmit. Talán éppen arra van szükség, hogy valaki beszéljen nekik róla – érvelt Vika.
– És gondolod pont Irina lenne erre a legjobb? – vonta fel a szemöldökét a tünde lány.
– Nem biztos – mosolyodott el a vörös hajú lány. – De Sven nem úgy tűnik, mintha félne tőle.
– Ennek kevés köze van ahhoz, amit Irina magyaráz.
– És nem kell félned Aliyától. Ő mindig ilyen morcos és folyton egy alabárd van a valagában – fecsegte vigyorogva Irina. – Elátkozni sem tud, mert nem is ismer átkokat. Különben már mindenkit elátkozott volna.
– Arra azért ne vegyél mérget! – jelentette ki fennhangon Aliya. – Az, hogy nem átkoztalak még el nem a tudásom hiányának a bizonyítéka, hanem az önuralmamé.
– Na, persze – horkant fel Irina.
Sven óvatosan pillantott hátra a magas máguslányra; az átkok terén láthatóan annyira nem volt biztos az apró lány szavaiban.
A domb a tetejéhez közeledve hirtelen meredekebbé vált; az ösvény letért oldalra, és úgy vezetett tovább. Felérve egy enyhén lejtő völgy tárult eléjük. Széles, aranyló búzatáblák borították a domb ezen oldalát, amiket kőrakásokkal és deszkakerítésekkel határolt utak szabdaltak fel. A földek egy fasornál értek véget a völgyben, ami mögül házak látszódtak ki. Mindezek fölött pedig a Szürke-hegység égig érő ormai nyújtóztak.
– Az ott Cadun – mutatott előre Sven. – Innen már nincsen messze.
A mászás után a kitaposott úton való ereszkedés könnyebb volt, de Irina továbbra sem eresztette el a fiú karját.
A földeken több sötét, kifeszített alak magasodott. Vika úgy látta a madárijesztők nem végezték valami jól a feladatukat, mert széttárt karjaikon és kalapos fejükön ránézésre akár egy tucat sötét madár is gubbasztott mozdulatlanul.
– Hát, ezek is előkerültek – kezdett integetni Sven a szabadon hagyott karjával a jobbról érkező utat határoló kőrakás mögül előbukkanó két alaknak.
A kereszteződésnél bevárták a két vadászt; Svennel egykorúnak tűntek. Az egyikük egy tollkupacot fogott a rajta átdöfött nyílvesszőnél fogva. Megilletődve néztek végig a három lányon.
– Te hol jártál, Sven? – kérdezte azt egyikük szinte számonkérően. A homlokán és az orrán apró, friss sebek vöröslöttek némi elkent vérrel. Hosszú, zsíros hajában Vika egy apró ágacskát fedezett fel.
– A tónál, ahonnan a hangok jöttek, és…
Sven lepillantott a rajta csüngő Irinára.
– És a bátrak elnyerik a jutalmukat – vigyorogta a lány.
– Mázlista – morogta a másik fiú, és átvette a másik kezébe nyilat tollakat szórva a földre. Ő nagydarab volt, magas és láthatóan izmos a kelleténél kisebb ing alatt.
– És mit keresett három leány ott? – intett feléjük a hosszú hajú. Az arcáról leplezetlenül sugárzott az irigység, miközben Irinát nézte. – Valami bordélyt is emeltek ott?
Aliya felmordult; az ujjai ráfeszültek a kantárakra.
– Ők nem holmi szajhák, Aban, hanem boszorkányok – közölte Sven magabiztosan, majd hátrapillantva a tekintete találkozott Aliya szigorú szemeivel.
– Mágusnők vagyunk – javította ki a tünde lány.
– Igen, bocsánat. Mágusnők – hadarta a fiú. – Átutaznak a hegyeken. Segítséget kértek.
A két vadász arcán az irigységet meglepettség váltotta, majd gyanakvás.
– Boszorkányok – motyogta az orra alatt a tollcsomót szorongató, és a porba köpött. Vika karmos lábakat vett észre a potyogó tollak között.
– A pap nem fog örülni – csóválta a fejét az Abannak nevezett.
– Kit érdekel, mit gondol az a bolond – csattant fel Sven. – A segítségemet kérték, és ezt nem utasíthatjuk vissza. Te is tudod. Meg különben is, mással sincs elfoglalva, mint hogy döglött madarakat szögel a falu köré.
A nyílvesszőn lógó tollas tetemre mutatott.
– Legalább ő próbál valamit csinálni – mondta a hosszú hajú; az arcán lévő sebekre mutatott. – Ez a bagoly majdnem kiszedte a szememet, ameddig te boszorkányokat hajkurásztál. Lehet sikerült is volna neki, ha Ragan nem lövi ki.
– Több is lehetett ott – rázta meg a Ragannak nevezett nagydarab a döglött madarat. – Lehet a dög is a közelben volt.
– Lehet. És jó lett volna, ha ott vagy te is – tette hozzá Aban. – Megkereshettük volna, és elbánhattunk volna vele.
– Tudjátok jól, nem bírtatok volna vele akár ott vagyok, akár nem – csóválta a fejét Sven.
– Megtámadott titeket a bagoly? – kérdezte Irina kihasználva a pillanatra beállt csendet.
A hosszú hajú fiú végignézett a lányokon, mielőtt válaszolt volna.
– Amióta az a bestia megjelent, a madarak furcsák lettek. Nem csak a baglyok – magyarázta. – Ülnek a fákon, figyelik az embert. Nem úgy csinálnak, mint a rendes madarak. Meg is támadnak. Valamiféle rontás van rajtuk.
Aban elhallgatott, és úgy nézett a három lányra, mintha valami választ várna tőlük. Nem kapott. Aliya hümmögve elgondolkodott. Vika oldalra nézett a madárijesztőkre, amiken ott gubbasztottak a mozdulatlan fekete madarak.
– Jobb, ha megyünk – javasolta Sven; először Irinára, majd a másik két lányra pillantott. – Elviszlek titeket az elöljáróhoz.
Igaz volt, amit a madártetemekről mondtak. A falu határában karókba húzott varjak és baglyok rothadó maradványai sorakoztak; még a fákra is felszögeltek néhányat. Egyeseknek a házain is lógott egy-kettő. Az orrfacsaró bűztől mindannyian elfintorodtak.
Sven a másik két vadásszal a közösségi házhoz vezették a három lányt; a mellette lévő pajtába lerakták a lovakat. Bentről nagy nyüzsgés és kiabálás hallatszott. Odabent úgy tűnt, mintha az egész falu összezsúfolódott volna.
– …mert próbára tesz minket a hitünkben! És azok, akik belé vetik bizalmukat, elnyerik a jutalmukat! – prédikált nagy átéléssel egy férfi. – Így mondom nektek…
Svent követve átfurakodtak a tömegen; Vika bocsánatkérően nézett azokra, akiket akaratlanul is megütött a hárfája kemény éleivel. Végül elértek a sokadalom másik végébe, ahol meglátták a prédikátort, aki egy asztal mögött állt díszes, lila köpenyben, amit Vika azonnal felismert, mert sok ilyet láttak a diddorai utazásaik során; a Kiolthatatlan Láng papja volt. Mellette egy idősebb férfi vakargatta ősz fejét a félrebillent süvege alatt; a tekintete összeakadt a lányéval. Vika félszegen rámosolygott és intett neki. Az öreg elvigyorodott a bajsza alatt és játékosan a lányra kacsintott.
– …és a Kiolthatatlan Láng igaz, és kiszabadítja népét a rabságból, és megszabadítja őket ettől a rémségtől is és annak szolgáitól! – folytatta a pap. – Megszabadít minket, ha tiszta szívvel és igaz szándékkal fordultok hozzá, belé vetitek bizalmatokat, és buzgón imádkoztok, és…
– És hol volt az istened, amikor a férjemet elragadta a bestia? – kiabálta be egy nő valahonnan.
Rövid csönd következett, amiben egy pillanatra csak padló nyikorgása hallatszott. Aztán újabb bekiabálások következtek, az emberek egymás szavába vágtak; Vika egy szót sem értett az egészből. Az öregember csak összefont karokkal ült és hallgatott.
– Lőttünk még egyet, atyám – szólt oda Aban, amire Ragan felmutatta a döglött madarat.
A pap kikapta a kezéből a dögöt.
– Lássátok! – kiabálta túl a nyüzsgést. – Ez a szörnyeteg fenyeget minket, de a Kiolthatatlan Láng megerősíti az igazhitűeket, hogy győzedelmeskedjenek. – A magasba emelte a halott állatot teleszórva tollakkal az asztalt. – A gonosz szolgái elpusztíthatóak, és a gonosz maga sem állhat ellen az Első Lángnak. Bízzatok a Lángban, és ő megmutatja az utat és megadja az erőt. Én, Petrus, bizonyosságot teszek nektek arról, hogy ez igaz, és amikor eljön az idő, győzedelmeskedni fogunk a gonosz felett a Kiolthatatlan Láng akaratából.
A tömeg egyik feléről egyetértő bekiabálások és hálálkodás hallatszott, a másik felén csak sutyorogtak és némán csóválták a fejüket, ahogyan Sven is. Vika ekkor vette észre, hogy a két csoportosulás között állnak.
– Miért vannak ennyire oda egy döglött madártól? – szólt hátra Irina. – Az csak egy egyszerű bagoly.
Vika számára is annak tűnt. Nem látszott rajta semmi különös mágikus hatás vagy annak a maradványa, ami az elmondott furcsa viselkedést megmagyarázta volna.
– Több dolog van itt, mint pár agresszív madár – válaszolta Aliya. – Valaminek okoznia kell.
– Ti! – mutatott Petrus, a pap váratlanul a magas lányra, és gyanakodva összehúzta sötét szemeit. – Nem a faluból valók vagytok. Kik vagytok? Honnan jöttetek?
– Őket Sven lőtte, atyám – szólt Aban. Felnevetett, de amikor senki más nem nevetett, hamar elhallgatott.
– Utazók, akikkel a nyugatra lévő tónál találkoztam – magyarázta Sven. – A segítségemet kérték, hogy folytathassák az útjukat némi pihenés után. És én a segítségemet ígértem nekik.
– Csakugyan? – morogta a pap, és jól megnézte mindhármójukat. Mogorva tekintete végül ismét Aliyán állapodott meg. – Mi a neved, leány?
Vika látta, hogy Aliyának nagyon nem tetszik ez a hangnem, de ismét megmutatta azt az lenyűgöző képességét, amivel egy pillanat alatt el tudott fojtani magában minden bosszúságot.
– A nevem Aliya de Dormaris – húzta ki magát. – És mindhárman utazó mágusnők vagyunk Loc Gossiából. Sven szállást és ételt ígért nekünk, és segítséget az utunk folytatásához.
A tündevérű lány utolsó szavait elnyelte a körülöttük kitörő nyüzsgés.
– Boszorkányok! – szólt fennhangon a pap; a felemelte a döglött madarat, mintha le akarna sújtani vele, de végül csak Aliyára mutatott. – A gonosz erők szolgái, emberek megrontói, mások szenvedésein élősködő dögevők. Azonnal takarodjatok innen, vagy a Kiolthatatlan Láng lesújt rátok az emberek és az Első Láng ellen elkövetett árulásotokért!
A zúgolódás felerősödött körülöttük, ahogy az emberek eltávolodtál tőlük. Vika nyugtalanul nézett körbe, ahogyan mindenki őket bámulta.
– Imádom a diddorai vendégszeretetet – sóhajtotta Irina. – Úgy néz ki, mégis ehetünk fakérget.
– Nem mennek sehová! – szólt határozottan Sven. – Segítséget kértek, és én ígéretet tettem a hagyományaink szerint. És talán a segítségünkre is lehetnek.
– Ostoba voltál, fiú, hogy hagytad magad elcsábítania mérgező szavaiktól – vágott vissza a pap. – Így rontanak meg, szép szavakkal és hazugságokkal. Aztán tovább terjesztik a mérgüket és a gonosz fertőt.
– Nem akarunk ártani senkinek – szólt közbe Aliya még mindig uralkodva magán; a pap azonnal rászegezte vészjósló tekintetét. – Ha nem kívánjátok a segítségünket, akkor csak ételt kérünk és egy helyet, ahol pihenhetünk. Másnap reggel pedig távozunk is.
A pap lecsapta a döglött madarat az asztalra, amire a mellette ücsörgő, időközben elszundított öregnek felpattantak a szemei.
– Nem segíteni jöttek, hanem élősködni és kihasználni a szenvedést, amit Cadun kénytelen elviselni. Mert ilyen utálatos a fajtájuk. – Egy pillanatra elhallgatott, majd diadalittasan Aliyára mutatott. – Hacsak egyenesen nem ők, ez a tündefattyú és a társai küldték ránk a rémséges fenevadat, hogy aztán így terjesszék gonosz hatalmukat. Az ilyeneknek a Kiolthatatlan Láng akaratából tűz által kell elvesszenek!
A tömegen újabb zúgolódás szaladt végig. Aliya szótlanul meredt a papra; már nem tudta tovább rejteni a dühét.
– Marhaság! – kiáltotta Irina, és indulatosan toppantott port verve fel a deszkákról. – A mai napig azt sem tudtuk, hogy ez a falu létezik, nem hogy ez a szörny!
Vika aggódva nézett végig a mozgolódó falusiakon. Megijesztette a gondolat, hogy esetleg tényleg megpróbálnák őket megégetni. Az asztalnál karba tett kézzel ülő, ásítozó ősz öregre pillantott, akire láthatóan nem hatott a felhevült hangulat. Vika segítségkérően nézett rá; az öreg morogva biccentett, és az asztalra támaszkodva, nagyot nyögve felállt.
– Elég! – A hangja végigdübörgött a helyiségen mindenkibe belefojtva a szót. – Azt hiszem eleget hallottunk. Petrus – fordult a paphoz. – Azt mondtad, hogy a nehéz időkben össze kell tartanunk, igaz? Teljesen egyetértek veled. Mert régen is így vészeltük át a kemény időket, amikből volt elég. Én már csak tudom. Átéltem párat. – Rövid szünetet tartott; a falusiak bólogattak és halkan helyeseltek. Az öreg Vikára nézett; ráncos arcára egy apró mosoly kúszott. – Akkor is csak egymásra számíthattunk. De nem utasítottuk el mások segítségét, ahogyan azokat sem, akik szükségben voltak. Ezért ez a három leány addig maradhat a vendégünk, ameddig tiszteletben tartják a hagyományainkat, mert Cadun is így maradt fenn ilyen sokági.
A tömegben összesúgtak az emberek.
– Elment az eszed, Ofric? – hitetlenkedett a pap. – Beengednéd ezeket a faluba? Etetnéd és itatnád őket, miközben sötét praktikáikat űzik?
– Úgy rémlik, Petrus, hogy a te istened valami olyasmit mondott, hogy az elesettek segítése erény – válaszolta Ofric nyugodtan.
– Igen, de ezek boszorkányok! – intett indulatosan Petrus a három lány felé.
– És azt is mondtad, ugye – folytatta az öreg –, hogy az istened küld majd erőt és megsegíti az igaz híveit, vagy valami ilyesmi. Mi van, ha az istened e leányokat küldte, hogy segítsenek rajtunk?
– A Kiolthatatlan Láng soha nem küldene tündefattyakat és boszorkányokat – húzta fel görbe orrát a pap.
– Nagyon szeret téged tündefattyúnak hívni – súgta oda Irina vigyorogva Aliyának.
– Dugulj el – mérgelődött a tünde lány.
– Honnan tudod, Petrus? – kérdezte az öreg Ofric megigazítva a süvegét. – Mondtál valami olyasmit is, hogy az istened szándékai olykor kifürkészhetetlenek. Honnan tudhatnánk?
Petrus szóra nyitotta a száját, aztán inkább becsukta. A falusiak gyülekezetére nézett, akik kíváncsian figyelték a helyzet alakulását.
– Hibát követsz el, Ofric – szólt végül a pap. – Nagy hibát, tudd meg.
– Úgy hiszem, meg fogom – bólogatott az öregember. – De kérlek tartsd tiszteletben a vendégszeretet hagyományát, ahogyan én is tiszteletben tartom az istened akaratát, hogy madártetemekkel díszítsed ki a falu határát.
Irina hangosan felhorkant erre, mire Aliya oldalba könyökölte. Petrus nem felelt, csak mogorva tekintete ugrált a máguslányok és Ofric között.
– Akkor úgy hiszem, végeztünk – csapta össze a tenyerét vidáman az öreg. – Mindenki mehet a dolgára. Majd én gondoskodom a vendégeinkről. Ennek a madárnak pedig, Petrus, úgy hiszem odakint van a helye valahol.
A pap csak morgott, és követte a kivonuló tömeget hátrahagyva a bagolytetemet, amit végül Ragan kapott fel, és vitt utána. Miután a helyiség kiürült, egyszerre sokkal nagyobbnak tűnt.
– Nagyon hálásak vagyunk, Ofric uram – hajolt meg finoman Aliya, miután az ajtó az utolsó távozó után zörögve becsukódott. – Nem akarunk bajt okozni, csak némi ételt kérünk az útra, és holnap indulunk is.
– Ne butáskodj – legyintett az öreg, és visszaült a székébe. – Üljetek le. Gida, kérlek, hozz nekik valamit a kamrából. Bizonyára éhesek. Sven, segíts neki, kérlek.
Gida, egy testes asszony, az emeltre vezető lépcső melletti ajtónál állt; a nő bólintott és Svennel a nyomában eltűnt az ajtó mögött.
– Hogy éhes vagyok-e? – Irina vágyakozással teli tekintettel elhelyezkedett az asztalnál. – Meg tudnám enni ezt az asztalt, mint egy hód.
– Azért próbálj meg ember módjára viselkedni – szólt rá Aliya, miközben segítette Vikának levenni a hárfát, és az asztal mellé támasztották.
– Sokat hallottam mágusokról – kezdte Ofric; előkotorta a pipáját, és nekilátott megtömni. – De soha nem találkoztam még eggyel sem. Nem egészen három fiatal leánynak képzeltem őket.
– Úgy gondolom a látszat mágusok esetén sokkal megtévesztőbb tud lenni – válaszolta Aliya. Ofric a szájába vette a pipáját; egyetértően bólogatott. – De biztosíthatom, hogy mágusnők vagyunk. Nemrég végeztünk Loc Gossia akadémiáján Dol Seleriában.
Ofric meggyújtotta a pipáját, beleszívott, és füstöt fújt az asztal fölé. Úgy tűnt elgondolkodott, de Vika úgy érezte, hogy az akadémia és Dol Seleria nem sokat jelenthetett az öregnek.
– Akárhogy is – szólalt meg újra –, az a gyanúm hármótoknak valószínűleg több sütnivalója van, mint az egész falunak együtt.
– Ennél a seggdugasz papnál biztosan – vetette oda Irina.
– Irina, viselkedj – förmedt rá Aliya.
– Dehát az! – erősködött az apró lány. – Tündefattyúnak nevezett téged. Soha nem hallottam még, hogy bárki így nevezett volna.
– Mert még soha senki nem hívott így – mondta a tünde lány.
– A kis hölgynek igaza van. Petrus egy verni való kurafi – erősítette meg Ofric. A három lány meglepetten nézett az öregre. – Öt nyárral ezelőtt érkezett ide, hogy az istene igazát terjessze. Beszélni tud, azt megadom neki és azt sem kétlem, hogy hisz ebben az istenében. De rendkívül ellenszenves egy fickó.
Gida és Sven közben visszaérkezett fatálcákkal, poharakkal és agyagkancsókkal, amiket leraktak az asztalra. Sven helyet foglalt Irina mellett, amit az apró szőke lány nagy vigyorgással fogadott.
– Köszönjük, Gida. Kérlek, készítsd elő a vendégeinknek a felső szobát – mondta az öreg, és beleszívott a pipájába. Az asszony bólintott, és felmászott a nyikorgó lépcsőkön. – Nem tudom, a mágusnők milyen kényelemhez szoktak, de remélem ez is megfelelő lesz.
– Ez is több, mint amit reméltünk. Nagyon köszönjük – szólt Aliya, majd rávert Irina kezére, aki mohón nyúlt a szál kolbász felé. Egy kést adott a kezébe. – Ne az egészet, hanem ezzel vágj belőle.
Ofric egy újabb adag füstöt fújt ki. Vika szemét csípte a füst, köhögés tört rá, miközben szelni próbált a friss kenyérből.
– Petrus viselkedése miatt mást gondolhattok – folytatta az öreg –, de mi vendégszeretőek vagyunk. És… hogyan is mondják? Pragmatikusak. Ez az, amit Petrus és a hozzá hasonlók nem értenek meg. Britiában nem szokás csak hinni, hogy történni fognak dolgok.
– Mi tenni is szoktunk értük – tette hozzá Sven, miközben töltött Irina poharába. – És nem csak döglött madarak fákra szögelésével, vagy várva valami égi jelre.
– Szóval azt szeretné, ha megnéznénk a szörnyüket? – tért a lényegre Aliya, miközben nagy precizitással szelte a sajtot magának és Vikának.
– És megöljük – csámcsogta Irina, és egy újabbat harapott a kolbászból, majd mellé a kenyérből, amitől annyira tele lett az arca, mint egy mókusnak. Sven nagyokat mosolygott ezen, amire a lány még produkálta is magát neki.
– Szeretnélek megkérni titeket, hogy segítsetek megszabadulni tőle, igen – bólogatott Ofric. A szájába vette a pipáját, és töltött magának a kecsketejből. – Nem tudunk sokat fizetni, de megadjuk, ami tőlünk telik.
A tünde lány Vikához fordult.
– Ha már segítenek nekünk, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy megnézzük, mi történik itt – küldte a mentális üzenetet a vörös hajú lány. Bizonytalan volt abban, hogy képesek lennének egy szörnyet elintézni, de legalább megpróbálhatják. – Meg Irina is megérdemeli, hogy egy kicsit jól érezze magát.
Aliya a Svennel incselkedő Irinára pillantott, bólintott, majd visszafordult a pöfékelő öreghez.
– Meglátjuk, mit tehetünk – mondta. – De nem szeretnék olyat ígérni, amit nem tudunk esetleg megtartani.
– Elintézzük azt a valamit, nem kell aggódnotok – kiáltotta Irina, miután leküzdötte a szájába tömködött falatokat; aztán újra teletömte magát, mintha valaki elenné előle.
Sven felnevetett. Az öreg Ofric ráncos arcára némi megkönnyebbülés ült, ahogyan lassan fújta ki a füstöt.
– De tudnunk kell annyit, amennyit csak lehet erről a szörnyről – tette hozzá Aliya. – Mikor jelent meg? Hol látták? Hogyan néz ki?
– Természetesen, természetesen. – Ofric kinyújtóztatta magát, majd előredőlt, és az asztalra támaszkodott; a tekintete megkomolyodott. – Három holddal ezelőtt…
– Kettővel – javította ki Sven gyorsan.
– Igazán? – pislogott az öreg; egy pillanatig gondolkodott, majd folytatta: – Kettő holddal ezelőtt jelent meg. – A pipájával a helyiség sarkába mutatott. – Fent a dombon van egy rom. Egy torony, talán templom. Fene se tudja már. Mindig is ott állt elhagyatva és üresen. Akörül vadászik, ott a tanyája. Hogy mikor került oda? Nem tudni. Csak akkor tudtuk meg a létezését, amikor nyolcat a faluból megölt.
Ofric elhallgatott, beleivott a kecsketejbe, majd harákolni kezdett.
– Amikor nem kerültek elő – folytatta, miután levegőhöz jutott – egy csapat férfi ment utánuk. Ekkor látták meg a fenevadat. Az egyiküket széttépte. A többiek fejvesztve menekültek, de ők sem úszták meg sértetlenül. Az a dög és a madarai összekarmolászták őket. Az egyiküknek kivájta a szemét.
Az öreg megcsóválta a fejét, és mélyet szívott a pipájából. Irina szájában megállt a falat, pislogott, majd lenyelte.
– És hogy néz ki ez a dolog? – kérdezte; az öregre és Svenre pillantott.
– Akik látták, azt mondták olyan, mint egy madár – kezdte Sven. – Nagy, tollas, éles karmokkal, és vijjog, mint egy sólyom. De két lábon jár, és akkora, mint egy ember. Mintha ember és madár keveréke lenne. És a többi madár hallgat rá.
– És azóta viselkednek furcsán a madarak – szólt Aliya.
Sven és Ofric egyszerre bólogattak.
– Úgy van, kisasszony – mondta az öreg. – Mintha megbűvölték volna őket. Nem félnek az embertől. Összegyűlnek és bámulják a népeket, és meg is támadják őket, ha elég messzire merészkednek.
– De nem úgy tűnt, mintha bejönnének a faluba – jegyezte meg elgondolkodva Aliya. – Támadtak meg bárkit a faluban, vagy annak a közelében? A szörny lejött valaha a romtól idáig?
– Nem, eddig nem – csóvált a fejét Ofric. – Úgy tűnik egyelőre megelégszik, hogy csak a madaraival zaklat minket, ameddig elkerüljük a fészkét. De tartok tőle, és ebben kénytelen vagyok osztani Petrus meglátását, ez nem fog örökre így maradni, de nem azért, mert az ő istene esetleg megment minket.
– Az isteneknek nem szokása segíteni – szólalt meg Irina. – De mi majd elintézzük ezt a valamit seperc alatt.
Aliyához fordult, aki mogorván nézett a túl lelkes lányra.
– Holnap megnézzük, mivel is van dolgunk – mondta a tünde lány az öregembernek. – Aztán megtesszük, ami tőlünk telik.
– Én is csak ennyit kérek – szólt Ofric. Kiitta a poharát, aztán nagyot nyögve felállt. Gida éppen lemászott az emeletről. – Úgy látom a szobátok készen van. Ha a romot néznétek meg, Sven tudja az utat. Könnyű eltévedni a hegyen vezető nélkül. Ha segíthetek bármiben, keressetek bátran. Viszont most lepihenek, ha nincs más. Gida, kérlek. Elgémberedett a lábam.
Az asszony odasietett, és Ofricet támogatva az ajtó felé indultak.
– Ofric uram – szólt utánuk Aliya; az öreg visszafordult. – Kell attól tartanunk, hogy bántódásunk esik, ha itt maradunk?
– A pap égetést ígért nekünk – tette hozzá csámcsogva Irina.
– Nem kell aggódnotok az égetés miatt – legyintett Ofric szórakozottan. – Nálunk akasztani szoktak. Egyszerűbb és kevésbé büdös.
Vika érezte, ahogyan az arcából kiszalad a vér. Aggódva pillantott Aliyára és Irinára, akik szintén kérdően pislogva néztek össze. Aztán meghallották az öreg nevetését.
– Legyen további szép napja a kisasszonyoknak – intett Ofric vigyorogva, és Gidával távoztak.
– Nem kell félnetek, csak viccelt – mosolyogta Sven, miután az ajtó nyikorogva becsapódott utánuk.
– Ebben reménykedtem én is – sóhajtotta Aliya, és Vikára pillantott, aki szintén megkönnyebbült egy kicsit. – Nem az a fajta vicc, amit én szeretek.
– Ha láttad volna, ahogyan elsápadtatok, te is viccesnek találtad volna – nevetett Irina. Aliya bosszúsan nézett az apró lányra, de az ügyet sem vetett rá, csak kiitta a poharát, és lecsapta az asztalra. – Na, én végeztem – jelentette ki vidáman, és felpattant. – Ti még nyugodtan maradjatok, nem kell sietnetek. Sven, megmutatod a szobánkat, ha megkérlek?
A fiú arcára egy pillanatnyi megilletődés ült ki, aztán engedelmesen felállt, és a lépcső felé vezette az apró lányt, aki elégedett, sokat sejtető vigyorral nézett hátra Aliyára és Vikára.
– Irina, eszedbe ne jusson – szólt utána szigorúan a tünde lány.
– Micsoda? – fordult vissza Irina, és morcosan csípőre tette a kezét.
– Tudod jól, hogy micsoda. Hamarosan mi is megyünk.
Az szőke lány nem felelt, csak bosszankodva forgatta a szemét, aztán Sven után eltűnt a nyikorgó lépcső tetején. Aliya a szájába vett pár szem aszalt áfonyát és a mennyezetet figyelte, mintha a deszkákon keresztül látná, mi történik odafent.
– Maradhatunk egy kicsit tovább – javasolta Vika.
– Édes vagy – mosolygott rá a tünde lány. – De inkább nem kockáztatnám meg, hogy kiderüljön, Irina olthatatlan kéjvágya miatt idelent kell aludnunk. Ha össze akar feküdni valakivel, akit alig egy napja ismer, akkor keressenek maguknak egy helyet valami pajtában.
– Szerintem fognak is.
– Persze, hogy fognak. Hiszen Irináról van szó – nevetett Aliya, és szedett még áfonyát magának. – És erről a szörnyről mit gondolsz?
– Lehet, hogy hárpia – szólt Vika óvatosan. – Azok a hegyek közt jellemzőek. Magas helyeken fészkelnek, akár romokban is. És úgy néznek ki, mint a tollas emberek.
– Lehet – nézett Aliya maga elé elgondolkodva; minden szem áfonyát hosszan ízlelgetett. – De a hárpiák csapatokban fészkelnek. Ez meg elvileg egyedül van. És a hárpiák nem tudnak irányítani madarakat. Ez valami más.
– Meg fogjuk ölni?
– Ha nincs más mód. És meg tudjuk. – Aliya a lányhoz fordult. – Félsz?
– Egy kicsit – vallotta be Vika. – A síklény után talán nem kéne. De az az akadémián volt. Most meg csak mi vagyunk.
Miután kimondta, a gyomrát hirtelen összeszorította a bizonytalanság. Nem ez volt az első alkalom, hogy így érzett, mióta elhagyták Loc Gossiát. Időről-időre felerősödött benne az érzés, hogy mennyire egyedül vannak. Nincs itt a rektorasszony, hogy kisegítse őket, még ha utána leszidást is kapnak. Mindenben csak saját magukra számíthattak.
Vika félt, hogy nem lesz elég, amit tud, hogy helytálljon. És most különösen erősen érezte ezt a bizonytalanságot, hogy a segítségüket kérték, számítanak rájuk, és emberek élete múlhat rajtuk.
Aliya érintése kizökkentette, hosszú ujjait a lány kezére fonta, és finoman megszorította.
– Óvatosak leszünk – mondta a tünde lány bátorító mosollyal. – Megnézzük, mi az, aztán meglátjuk mit tehetünk. Hárman megoldjuk, meglátod.
Vika ettől megkönnyebbült. Aliyának igaza volt, hárman voltak. Sok mágusnő egyedül indult útnak az akadémiáról. Nem tudta elképzelni, milyen lehet nekik. Mi lenne vele, ha egyedül kellene boldogulnia? Úgy gondolta, sokkal nehezebb lenne, nagyon nehéz. Ezért hálás volt Aliyának és Irinának.
– Feltéve, ha Irina képes lesz odafigyelni – bosszankodott Aliya, és a lépcső felé pillantott; az utolsó áfonyaszemeket is a szájába vette. – Ha végeztél, akkor menjünk. Hátha még nem fogyott ki az önuralomból ez a begerjedt törpe.
A szobájukat nem volt nehéz megtalálni. Egyrészt nem volt sok helyiség a padláson. Másrészt csak egy ajtó volt, ami mögül Irina jellegzetes vihorászása hallatszott. Aliya csendre intette Vikát, és odalopakodott az ajtóhoz. Hallgatózott. Vika úgy gondolta egyszerre óvatosságból és kíváncsiságból. Nem lepődött volna meg, ha Irina teljesen figyelmen kívül hagyta volna Aliya kérését. Bár akkor összetéveszthetetlenül más hangokat hallottak volna a szobából.
A tündelány végül kiegyenesedett, és kopogás nélkül benyitott. A szoba kicsi volt, szegényesen bútorzott, kettő bevetett ággyal. Irina az egyik ágyon ült, mellette Sven. Mindketten a kinyíló ajtó felé kapták a fejüket.
– Megzavartunk valamit? – lépett be Aliya.
Vika mosolyogva követte oldalazva, hogy elférjen a hárfával, aminek azonnal helyet keresett az egyik ágy végében.
– Te mindig zavarsz – vetette oda Irina a padlót rugdosva.
Rövid csend telepedett a kis szobára.
– Akkor én azt hiszem megyek is – szólalt meg Sven láthatóan feszengve, és felállt. – Holnap reggel jövök, és megmutatom az utat a romhoz.
– Milyen messze van a rom? – kérdezte Aliya; felpillantott, és megtapogatta a mennyezetet, ami olyan alacsony volt, hogy majdnem elérte a feje tetejét.
– Nincs messze – válaszolta a fiú; kimutatott az ablakon. – Arra van a domb mögött. Több út is vezet arra. De gyalog kell mennünk. A lovaknak nehéz az a terep.
– Értettük – bólintott a tünde lány. – Akkor holnap várunk itt.
Sven bólintott, aztán némi zavarodottság után kioldalazott a két lány között az ajtóhoz. Ott még visszafordult, és tanácstalanul nézett vissza a szobába.
– Szia! – integetett neki Irina.
A fiú, mintha csak erre várt volna, elmosolyodott, visszaintett, és némi fészkelődés után lemászott a lépcsőn.
– Rendes fiú – szólalt meg Aliya, és Vikával együtt leültek az Irinával szembeni ágyra. – Látszik, hogy odáig van érted.
– Persze, hiszen imádni való vagyok – nyújtózkodott ki az apró lány, és elnyúlt az ágyon. – És mielőtt elkezdenél nekem az erényről és az erkölcsről papolni, ne fáraszd magad. Nem érdekel senki véleménye.
– Nem állt szándékomban – közölte Aliya, aztán pimaszul elvigyorodott. – Csak az ízlését kifogásolom.
Irina felemelte a fejét, és gyilkos pillantást vetett a tünde lányra. Vika a szája elé kapta a kezét, mert nem bírta magában tartani a kitörő néma nevetést. A következő pillanatban Aliya átkarolta, és adott egy puszit az arcára.
– Csak, hogy tisztázzuk – emelte fel a karját Irina, és Aliyára mutatott vele. – Ha én nem hancúrozhatok, akkor ti sem. Ha arra ébredek, hogy egymáson matattok megint, rátok gyújtom a takarót.
Vika a tünde lányra mosolygott.
– Irinának igaza van. Ma este fogjuk vissza magunkat.
Aliya elvigyorodott, és belefúrta az arcát Vika puha, vörös hajába.
– Megpróbálom – suttogta a fülébe.
Vika elvigyorodott, ahogyan a testén bizsergés szaladt végig. Irina rájuk sandított, majd morogva elfordult.
