Másnap reggel keltek útra. Sven a falu melletti meredek dombra vezette fel a három lányt. Vika nem emlékezett mikor csinált bármi ennyire kimerítőt, ami nem mágia volt. A kezdeti lendület után már a fákba és kövekbe kapaszkodva mászott meg-megállva egy rövid pihenőre; úgy érzete, mintha órák óta másznának.
Aliya is, aki úgy tűnt sokkal jobban bírja nála, a térdein támaszkodva szuszogott, miután felhúzta Vikát az egyik sziklára, hogy fújjanak egyet.
– Ott vagyunk már? – nyögte Irina, és kezét lábát szétvetve elterült a sziklán.
– Itt lesz a domb mögött! – kiabálta Sven. Ő feljebb mászott, és megkapaszkodott egy fában. Nem látszott rajta a fáradtság; láthatóan hozzászokott a hegyvidékén való utazáshoz – Fent tartunk egy hosszabb pihenőt.
Vika fújt egyet, felnézett a fák között a domb tetejére; nem tűnt messzinek, de nem volt kedve tovább menni. Aliyára pillantott, aki kinyújtóztatta magát, vett egy mély levegőt, kifújta, és finoman belerúgott Irinába.
– Gyere, te törpe, induljunk.
– Nem tudok – nyöszörögte az apró lány, és kinyújtotta a karját. – Nem érzem a lábam. Segíts fel.
– Akkor itt maradsz madáreledelnek – tudta le a tünde lány, és átlépte a magát produkáló Irinát.
Vika megfogta a lány pici kezét, és megpróbálta felsegíteni, de csak ahhoz volt ereje, hogy ülőhelyzetbe húzza.
– Nem lehetne mégis, hogy inkább megvárjuk, ameddig a szörny jön hozzánk? – kérdezte az apró lány, miközben másztak tovább.
A domb tetejére érve Sven segítette fel a lányokat. Vika elgyengülten botladozva sétált a keskeny fennsík szélére, és a fáradtság ellenére elámult a látványtól. Belátta az egész völgyet. Az égbetörő hegyek lábánál tavak és patakok csillogtak, és vesztek el a völgy sűrű erdőségeiben, amikből szigetekként itt-ott gyéren benőtt dombok bújtak ki. Visszapillantva látszott a falu a fák között, a körülötte lévő sárgálló földek, és Vika még azt a tavat is látni vélte, ahol fürödtek.
– Nem jöhettünk volna a könnyebb úton? – nyögte Irina, és egy hangos nyögéssel elfeküdt a fűben.
– Azt mondtátok a rövidebb úton jöjjünk – válaszolta Sven. – És ez a rövidebb út. A hosszabb megkerüli ezt a dombot, és bevezet az erdőbe arra, a dombok közé.
Vika a szemével végigkövette az utat, amit a fiú mutatott; tényleg hosszabbnak tűnt, de azt nem tudta megállapítani, hogy az is ilyen fárasztó lett-e volna. Végül a földre roskadt. Neki is kedve lett volna elfeküdni, ahogyan Irina tette.
– És ki volt az a megátalkodott, aki ilyet mondott – csattant fel erőtlenül Irina, majd Aliyára mutatott. – Te! Te és a rövidebb útjaid.
– Javasolhattál volna mást, de megint nem szóltál semmit – förmedt rá Aliya, és a ruhája ujjával megtörölte a homlokát; a bosszúság azonnal elűzte az arcáról a fáradtságot. – Annyira indulni akartál. Most hol az a sok energiád?
– Valahol félúton az egyik sziklán hagytam – sóhajtotta az apró lány, és lehunyta a szemét.
Aliya előrelépett, és komoly tekintettel fürkészte a völgyet.
– Arra van az út Ledinába – magyarázta neki a fiú. – Abban a völgyben van egy ösvény. Csak követnetek kell és ügyelni rá, hogy a hegy végig a balotokon legyen. A völgy oldalában egy-két táborhelyet is találtok, amit utazók szoktak használni.
– Köszönjük – bólintott a lány, majd előre mutatott. – Az az ott? Annak dombnak a tetején?
Sven és Vika a szemükkel követték, amerre mutatott. A fák között egy kopasz domb emelkedett ki, innen nézve a legmagasabb, a tetején valami építmény látszott. Kivehetőek voltak a már leomlott falai, hogy hogyan nézhetett ki eredetileg, de nem lehetett megállapítani, hogy mi lehetett az eredeti rendeltetése.
– Igen – bólintott Sven. – Ennél közelebb már nem nagyon megy senki hozzá.
– Itt maradhatsz – közölte Aliya egy pillanatnyi hallgatás után. – Nem kell velünk jönnöd. Innen már odajutunk magunktól is.
Sven nem válaszolt egyből; lepillantott a fűben nyögdécselve nyújtózkodó Irinára.
– Nem, veletek megyek – jelentette ki a fiú. – A hegyek közt nem könnyű megtalálni a megfelelő utat. Lehet innen látjátok, de odalent könnyen le lehet tévedni.
– Köszönjük – biccentett Aliya, és leült a földre Vika mellé.
Egy percig csak hallgattak, és a völgyet figyelték. Vika nekidőlt Aliya vállának, és arra gondolt, a kilátás miatt egy kicsit mégiscsak megérte erre jönni.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Sven, és Vikára bökött, aztán el is hallgatott. A három lány kíváncsian nézett az őrlődő fiúra, mire végül folytatta. – A barátotokat nem hallottam megszólalni mióta itt vagytok. Minden rendben van vele?
– Vikának hívják – szólalt meg Aliya elsőnek. – És ő nem beszél.
– Mert nem tud – tette hozzá Irina ásítva.
Sven meglepetten, és némi értetlenséggel, nézett a vörös hajú lányra. Vika rámosolygott és intett neki.
– Amiatt, amit csináltok? – kérdezte lassan a fiú. – A mágia miatt?
– Nem, Sven – nevetett Irina. – Ő csak így született. Nem minden a mágia miatt van.
– És tud beszélni, csak nem úgy ahogyan mi – magyarázta Aliya. – De tartok tőle, ha beszélne hozzád, megijesztene, amit nem akarunk.
Sven újból Vikára meredt; az arcára ezúttal kiült az ijedtség, aminek a lány nem túlzottan örült. Nem akart az ijesztő, néma mágusnő lenni, aki valami rémisztő módon kommunikál, akármit is képzelt el róla a fiú.
Irina az oldalára fordult, felkönyökölt, és megtámasztotta a fejét a tenyerén.
– De ha szeretnéd, és megkéred, akkor beszél hozzád – vigyorogta.
– Inkább nem – mondta zavartan Sven, és lopva Vikára pillantott. A lány egyre rosszabbul érezte magát; el nem tudta képzelni, mit gondol most róla.
– Kérlek, mondjátok el neki, hogy beszélek hozzátok – szólt Vika mentálisan Aliyának. – Nem szeretném, ha félne tőlem vagy bármi rosszat gondoljon.
– Szerintem akármit mondunk neki, akkor is ijesztőnek fogja találni – fordult hozzá a tünde lány. – Ez még a mágusok között sem teljesen normális.
Sven furcsállóan nézett Aliyára. Habozva szólásra nyitotta a száját, de Irina megelőzte.
– A fejünkben halljuk őt – sóhajtotta az apró lány, és megkocogtatta a halántékát. – A hangját itt bent halljuk. Az elején furcsa, de meg lehet szokni.
Sven még zavarodottabban nézett Vikára.
– Belemegy a fejetekbe? – mondta lassan. – A gondolatokat is tudja olvasni?
Irina felvihogott. Aliya a fejét csóválta.
– Nem, Vika nem tud gondolatokat olvasni – közölte a tünde lány. – Nem kell félned. És ahhoz hogy halld őt, előbb meg kell érintsen.
Ez láthatóan egy kicsit megnyugtatta a fiút. Vika örült, hogy Aliya nem említette meg, hogy a gondolatolvasás nagyon is lehetséges, csak ő még nem képes rá. Igaz, nem is próbálta soha. Svent így is már eléggé megijesztették.
– Nem is kell gondolatolvasás ide. Én nagyon is jól tudom, mik járnak a fejedben, Sven. – Irina arcára egy sokat sejtető mosoly ült ki.
Sven gyorsan a völgy felé fordult, hogy elrejtse a zavarát. Aliya csak a fejét csóválta.
– Mit tudsz erről a romról, Sven? – váltott témát a tünde lány.
– Nem sokat – mondta a fiú, közben a távoli építményre meredt. – Gyerekkorunktól mindenkitől azt hallottam, hogy gonosz szellemek lakják. Azt gondoltam, azért mondták, hogy ne bóklásszunk el oda, és törjük ki a nyakunkat.
– Jogos – helyeselt Irina; közben felült, és a térdeit átölelve előre-hátra billegett. – Én biztosan megmásznám a tornyot, ha nem ijesztenének el tőle.
– Te akkor is megmásznád, ha megpróbálnának eltántorítani – fűzte hozzá Aliya szemrehányóan.
– Igaz – értett egyet az apró lány.
– És a nyakadat is kitörnéd.
– Valószínűleg igen.
Vika elmosolyodott. Látta, hogy Sven arcra is kiült egy félmosoly, de a következő pillanatban el is tűnt, ahogyan újra a romok felé fordult.
– Viszont lehetett benne valami igazság, mert nem tudok senkiről, aki járt volna ott – mondta a fiú. – Legalábbis két holddal ezelőttig nem tudtam senkiről.
– Az első áldozatok miért mentek akkor oda? – kérdezte Aliya.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Sven. – Azt remélem, hogy ha odajutunk, akkor megtudjuk a választ. – Váratlanul elhallgatott. A tekintete megkeményedett, mint azoké, akik próbálnak visszatartani valamit. – Ugyanis az apám is köztük volt. Nem tudom, miért ment oda akkor és a testét sem sikerült visszerezni.
Hallgatás telepedett rájuk. A három lány összenézett. Aliya bólintott, és felállt.
– Segítünk, az apád és a többiek megtalálásában – mondta.
– És bosszút állunk értük – jelentette ki Irina komolyan. – Az a dög nem ússza meg.
Sven hálásan nézett a három lányra, és enyhén meghajolt.
– Köszönöm – mondta, majd felnézett az égre. – Amikor készen álltok, indulhatunk tovább.
– Én még nem állok készen – nyújtózkodott ki Irina, és újra elfeküdt.
– Nem fogunk ám rád várni – közölte szigorúan Aliya. – Amikor szólok, feltápászkodsz, és indulunk, vagy itt hagyunk. Képes lennél itt fetrengeni egész nap.
– Hova sietsz? Az a valami nem megy sehova. És szörnyre vadászni kipihenten érdemes. – Az apró lány szétvetette a karjait; szőke haja szőnyegként terült szét a füvön. – Különben is én pici vagyok, ezért hamar kifáradok ám. Rövid távon vagyok veszélyes, ezért kell a pihenő.
– Hosszútávon viszont az agyamra mész – morogta Aliya összefont karokkal.
Vika nem figyelt a szóváltásra; a romot fürkészte, és a körülötte feltűnő apró fekete pöttyöket, amiket madaraknak gondolt. Az járt a fejében, hogy vajon a szörnyeteg ott volt-e végig a romban, és a falusiak valahogyan felébresztették rászabadítva a környékre. Vagy esetleg odavonzották. És ha igen, honnan, és legfőképp, hogyan?
