Svennek igaza volt abban, hogy völgyből már nehezebb a tájékozódás. Amint beértek az erdőbe, Vika hamar elbizonytalanodott, hogy pontosan merre is látták a romokat. A fiú azonban, annak ellenére, hogy Irina folyamatosan körülötte legyeskedett, magabiztosan vezette őket.
Amint elérték a domb lábát, egy kövezett útra bukkantak, legalábbis annak a repedezett, növényektől benőtt maradványaira. Felvezetett a dombra, Vika úgy gondolta, talán egészen a romig.
– A tündék munkája – állapította meg Aliya letisztítva a mohát az egyik jelzőkőről. – A faragásokból látszik.
– És ez mit jelent? – érdeklődött Sven.
– Nem sokat. Csak azt, hogy a rom odafent is a tündéké lehetett. Talán még a fajok háborúja előtti időkben épült.
– Talán a szörnyet is ők hagyták itt – vetette fel Irina. – Búcsúajándékként.
– Kétlem – rázta meg a fejét a tünde lány. – Évszázadokról beszélünk. Semmi nem élné túl ilyen sokáig. Csak a sárkányok.
– Vagy valami mágikus – tette hozzá az apró lány.
Az ősi út, habár elhanyagolt és romos volt, megkönnyítette a domb megmászását. A csúcshoz közeledve Vika egyre jobban érezte a növekvő feszültséget a többiekben, ami őt is nyugtalanította. Sven a kezébe vette az íját, ráhelyezett egy nyílvesszőt az idegre, és folyamatosan a lombokat fürkészte. Aliya arca egy komor maszkba merevedett, ahogyan minden neszre odakapta a fejét. Még a mindig cserfes Irina is elcsendesedett.
Óvatosan léptek ki a fák takarásából a fűvel borított tisztásra; az építmény ott magasodott előttük. Nagyobb volt, mint amilyennek Vika a távolból látottak alapján gondolta volna. A leomlott falrészekből a lány úgy vélte, hogy az egész még nagyobb lehetett. A megmaradt torony alsó része kőből épült; repedezett és megkopott kövein még mindig felfedezhetők voltak a tünde jegyek. A felső rész és a tetőszerkezet fából volt és a nagy része még állt.
– Nem arról volt szó, hogy madarak fognak megtámadni minket? – kérdezte Irina a torony tetejére vetve a tekintetét, ahol tucatszám ücsörögtek a madarak a gerendákon és a kőperemeken.
– Általában elég agresszívek, de ide elég könnyen feljutottunk – jegyezte meg Sven meglepetten, és összehúzott szemekkel körbekémlelt.
Aliya elgondolkodva a romra meredt.
– Támadnak, mert a szörny azt mondja nekik – közölte Irina. – Lehet nincs itthon.
– Erre nem vennék mérget – mondta Aliya. – Addig is, ha már úgy döntöttek, békén hagynak, ne várjuk meg, ameddig meggondolják magukat.
Azzal a tünde lány a torony felé indult a magas fűtől alig látszó kis úton. A többiek követték.
Félúton jártak, amikor Aliya váratlanul megtorpant, és kicsapta oldalra a karját megálljt jelezve a többieknek. Vika kinézett mögüle; egy nagy, fekete mocorgó tömeget pillantott meg, ami részben a fűben feküdt. Aztán rájött, hogy egy csapat varjú az; valamit nagyon turkáltak. Egyikük észrevette őket, és mérgesen károgott.
– Ez egy holttest – jegyezte meg halkan Aliya.
Vika ekkor vette észre a madarak alól kikandikáló ruhafoszlányokat, a hajcsomót, ahol a fej lehetett, és egy sebekkel teli kezet, amiről hiányzott pár ujj. A lány gyomra összeszorult.
Sven előre sietett, hogy lássa, amire a varjak a szárnyaikkal dühösen csapkodva, károgva ugrándozni kezdtek. A fiú hátrált, és készítette az íját. Fölöttük a romos védműveken és az ablakokban is mocorogni és rikoltozni kezdtek a madarak.
– Várjatok! – küldte az üzenetet Vika, és a kezét is lóbálta, hogy megállítsa Svent.
– Mi az? – kérdezte Aliya, miután letolta a fiú kezét.
– Eddig nem bántottak minket. Ez lehet jelent valamit – magyarázta Vika.
– Mire gondolsz? – Aliya felnézett a romokon ülő madárseregre.
Vika elgondolkodott.
– Az íj zavarja őket. – A fegyverre mutatott. – Azt hiszem tudják mi az. Talán mutassuk meg, hogy nem akarjuk őket bántani – javasolta. Félszegen elmosolyodott, majd egy pillanattal később el is bizonytalanodott a saját ötletében.
Irina összepréselte az ajkait.
– Nem tudom. Lehet csak azt akarják, hogy szépen besétáljunk a fészkükbe, hogy úgy végezzük, mint az a fickó. – A tetemre bökött. – Simán el is égethetném őket.
– Mert neked ez a megoldásod mindenre – mordult rá Aliya csípőre tett kézzel.
– Ami működik, azon nem kell változtatni – vigyorogta büszkén az apró, szőke lány.
– Megpróbálok valamit – közölte Vika.
Vett egy mély levegőt, és lassan elindult a tetem felé; a kezeit maga előtt tartotta, hogy gyorsan tudjon varázsolni, ha mégis szükség lenne rá. Közben a tekintetét kapkodta a romon trónoló madarak és az őt vizslató varjak között.
– Most mi történik? – szólalt meg végül Sven, aki eddig csak zavarodottan pislogva figyelte a lányok csak részben szóban folyó beszélgetését.
– Mágus dolog – súgta oda neki Irina, és játékos oldalba bökte. – Ne aggódj miatta.
Vikának hevesen vert a szíve, ahogyan közeledett a varjak felé, amik először heves károgásba kezdtek, majd hátraugrándoztak előle felfedve a testet. Már egy ideje ott heverhetett, a madarak nem kímélték, de a lány még meg tudta állapítani, hogy férfi volt. A hátán feküdt, hiányoztak a szemei, az orra, az ajkai, és még a füleit is lecsipkedték. A halálát azonban a nyakán tátongó hosszú, mély, tépett seb okozhatta.
A varjak váratlanul vadul károgni is ugrándozni kezdtek a fűben; a lány megugrott ijedtében, és nekiütközött, a mögötte érkező Aliyának. Sven felemelte az íját, amire még nagyobb ricsaj támadt.
– Tedd azt le, kérlek – intett le Aliya. – Csak idegesíted őket.
Ahogyan Sven leengedte az íjat, a madarak is elhalkultak. Vika azonban úgy látta, hogy a varjak még ezután is a fiúra meredtek fekete szemeikkel.
– Érdekes – jegyezte meg Sven; visszacsúsztatta a nyílvesszőt a tegezébe.
– Csodálkozol? – horkant fel Irina. – A papotok halomra öli őket, és kidíszítette a maradványaikkal a falu határát. A helyükben én is ideges lennék.
– Ismered? – bökött a test felé Aliya.
Sven óvatosan odalépett, és lenézett a holttestre.
– Nehéz megmondani – válaszolta fintorogva. – Az első áldozatok egyike lehet. Biztos sikerült kimenekülnie, de nem jutott messzire. Viszont nem az apám, őt biztosan felismerném.
– És ők? – Irina beljebb mutatott a magas fűben, ahol még több test hevert.
Az apró lány követte Svent, hogy megnézzék a holttesteket. Vika nem látta, de biztos volt benne, hogy azok is elég rossz állapotban lehetnek. A madarak nem mozdultak, csak figyelték őket.
– Nem itt haltak meg – szólalt meg Aliya, és egy sávra mutatott a főben, ami rom bejáratához vezető ösvénytől a testekhez vezetett. – Idevonszolták őket. Talán bentről. És vérnek sincs semmi nyoma, pedig egy ilyen sebből sok folyik ki.
Vika nem bírt a holttestre nézni; elfordította a fejét Sven felé, aki a testek között lépkedett, néha leguggolt, és megvizsgált egyet. Irina csak állt és figyelte a fiút.
– Nem ette meg a testeket – állapította meg Vika. – És kihozta őket a fészkéből, ahelyett, hogy bevitte volna őket. Miféle szörny csinál ilyet?
A tünde lány Vikára nézett, de nem válaszolt.
– Ő az – hallatszott Sven hangja; halk volt, szinte mint egy sóhaj.
Felállt, a kezében egy bőrszíjat fogott, amin egy faragott fa medál lógott.
– Biztos? – Irina mellé sétált.
– Bárhol felismerem ezt. – Sven benyúlt az inge alá, és előhúzott egy másik faragott medált. – Nálam van a párja.
Csend lett. A szél süvöltve rázta a füvet, a madarak halkan fészkelődtek. Aliya a rom irányába nézett.
– Jobb lesz, ha megyünk – szólt.
– Csak adj neki egy kis időt – csattant fel Irina olyan hirtelen indulattal, hogy még a varjak is megugrottak a meglepettségükben.
Aliya elkomorodott, és már szólásra nyitotta a száját, de Sven megelőzte.
– Nem. Igaza van – mondta komolyan; a nyakába vette a másik medált is, és a párjával együtt az inge alá rejtette.
Irinával a nyomában kikerülve a holtesteket kikászálódtak a magas fűből, és folytatták az útjukat a rom felé.
Közelebbről Vika már ki tudott venni többféle madarat is a magasban a tető maradványain és a falak romjain. A rengeteg varjú között számos bagoly is kuporgott nagy szemekkel rájuk meredve. Több héját és sólymot is látott a romos tetőszerkezet gerendáin, és a lány úgy vélte, hogy a legfelül magasztosan feszítő nagy madár egy sas lehetett.
Azonban egyikükből sem érzett bűbájt sugározni, nem voltak mágia eredményei és nem is álltak a hatása alatt. Legalábbis közvetlenül nem. Valami történt itt, ami idevonzotta őket, és a különös viselkedésüket okozta, tűnődött a lány.
Egy rövid kőlépcső vezetett a rom tornyának a bejáratához, amit egy rozoga, összetákolt ajtó takart, ami láthatóan nem az eredeti épület része volt.
– Megyek előre – jelentette ki Sven, és el is indult.
– Nem – állította meg Aliya. – Én megyek és Vika. Ha szükséges lesz, nekünk jobbak az esélyeink, hogy visszatartsuk azt a valamit.
Irina felpillantott az épület faszerkezetére.
– Rá is gyújthatnánk az egészet.
– Irina – szólt rá mérgesen Aliya. – Nem gyújtunk fel semmit.
– Nem akartam, csak mondom – fonta össze a karjait durcásan a szőke lány. – Mit kell felhúzni magad mindenen?
A tünde lány csak a szemét forgatta, majd Vikára pillantott. A vörös hajú lány felidézte a védőmágia mantráját és kézjeleit; bólintott, hogy készen áll. Fellépkedtek a lépcsőn; Aliya egy pillanatig habozott az ajtónál, majd betolta, és óvatosan beléptek.
Odabent homály uralkodott, amit az ablakokon és a rozoga tetőszerkezet résein beszűrődő fénycsíkok szeleteltek fel. Por és madárürülék szaga terjengett. Vika ügyes ujjmozdulatokkal varázsolt; a védőmágia derengve körülölelte őket felverve a port és a tollakat és megzavarva néhány bent tanyázó madarat, akik hevesen csapkodva röppentek odébb. Nem úgy tűnt, mintha bárki lett volna bent.
Miután a szemük hozzászokott a fényviszonyokhoz, szorosan egymás közelében maradva beljebb mentek.
A széles helyiség padlóját furcsa foltok, tollak, madárürülék és kisebb állatok csontjai borították, amiket a nagyobb madarak ejthettek el. Beljebb a sarokban, egy emelt kőpadlón Vika rozoga bútorokat pillantott meg, pokrócot, párnát, egy tűzrakóhelyet, még tányérokat és étkészletet is.
– Ez nem úgy néz ki, mint egy szörnyeteg rejtekhelye – állapította meg Aliya; halkan beszélt, mintha attól tartana, felzavarja a hely lakóját.
– Mert talán nem is az – mondta Vika. – A lakrészét tisztán tartja, úgy eszik és alszik, mint egy ember. Ruhái vannak. Ez nem egy szörny fészke.
– Aliya!
Mindkét lány megugrott ijedtében Irina kiabálására. Aliya az orra alatt szitkozódva visszasietett az ajtóhoz.
– Még élünk, ha ez a kérdésed? – mondta fojtott hangon az ajtón kihajolva.
– Az nagyszerű! De látogatók jönnek a dombon fel! – Hallgatás következett; Vika hallotta, ahogyan Sven beszél, de nem értette, hogy mit. Aztán újra Irina harsant fel: – A faluból! A pap az!
– Remek – sóhajtott Aliya. – Tartsátok távol őket, ameddig nem végzünk. És ha lehet, halkan.
– Könnyű azt mondani! Legalább egy tucatnyian vannak!
Aliya hitetlenkedő tekintettel sétált vissza Vikához.
– Sosem egyszerű, ugye? – mondta. – Jobb lesz, ha sietünk, és közben reménykedünk, hogy nem fajul el a dolog odakint.
Egyszerre kapták fel a fejüket, amikor meghallották, ahogyan a madarak megmozdultak fölöttük. Vika a tekintetével végigkövette a mennyezeti gerendákat a helyiség túlsó végében, ahol egy rozoga lépcső vezetett az emeletre. A tetején egy különös sötét foltra lett figyelmes. Ahogyan figyelte, és próbált formát adni neki, egy sárga szempárt pillantott meg rajta, ami egyenesen őt nézte.
Vika riadtan karon ragadta Aliyát, és a lépcső irányába mutatott; a sötét folt felsuhant a lépcsőn. A mennyezet gerendái kopogtak és nyikorogtak; a rések közül por hullott alá.
A két lány lassan a lépcsőhöz ment.
– Csak óvatosan – suttogta Aliya, miközben Vika elindult felfelé.
A felső emelet láthatóan az itt tanyázó madarak törzshelye volt; még fészkek is voltak a sarkokban, az ablakok párkányain és a félig leomlott tető gerendáin. A fény jobban betöltötte ezt a szintet, de akármi is jött fel ide, nem volt semmi nyoma.
– Megmondtam, emberek, hogy itt lesznek! – hallatszott a pap kiabálása kintről. – Hol a másik két boszorkányfajzat? Már bent űzik gonosz praktikáikat?
– Ajánlom, hogy forduljatok vissza, mielőtt bajotok esik! – harsogta Irina.
– Nem félünk, mert az Első Láng velünk van! És megvéd minket a gonosz bűbájaitoktól!
– Igazán? Ha még közelebb jöttök, akkor meglátjuk kinek a lángja erősebb.
Aliya átvágott a helyiségen, és kinézett az ablakon.
– Tényleg itt vannak. A madarak még nem támadtak, és azt az akármit sem látom. Egyáltalán mit keresnek ezek itt? Nem félnek a szörnytől? – A fejét csóválta. – Furcsa, hogy az egyik felem azt kívánja, hogy Irina legyen egy kicsit agresszív velük, hogy egy kis nyugtunk legyen?
Vika nem tudott válaszolni, mert mögöttük valami nagy puffanással a padlónak csapódott. A két lány megpördült, és megpillantották a kuporgó alakot, amint nagy sárga szemeit rájuk meresztette.
Elsőre egy hatalmas madárnak tűnt a hátából kinövő széles szárnyaktól, amiket összehúzott, ahogyan óvatosan felegyenesedett. Vika ekkor látta meg, hogy kezei és lábai vannak, akár egy embernek; az ujjai éles, görbe karmokban végződtek. Foltos, szakadt ruhát viselt, ami valaha talán zöld lehetett.
Vikát azonban az arca lepte meg, ugyanis az egyszerre kíváncsi és ijedt sárga szempár egy lány arcról nézett vissza rá.
Aliya varázslatra emelte a kezét, de Vika leintette.
– Nem hiszem, hogy bántani akar. Mondd meg neki, hogy mi sem akarjuk bántani – küldte az üzenetet a tünde lánynak azt kívánva ismét, bárcsak ő is tudna beszélni.
– Nem akarunk bántani – mondta neki Aliya kis habozás után. – Csak beszélni.
Vika felemelte a kezeit, a madárlányra mosolygott, és óvatosan felé lépdelt a recsegő padlón. A madárlány bizonytalanul kapkodta a tekintetét két lány között. Az egyik gerenda nagyot nyikordult Aliya alatt, mitől a madárlány odakapta kócos fejét, hátrébb csusszant, megrázta a szárnyait és vijjogó hangot adott ki.
– Nem akarunk bántani – ismételte a tünde lány, majd a fejét az ablak felé kapta a kintről jövő egyre hevesebb kiabálásra.
– Állj félre, fiú! Nem engedhetjük, hogy ezeknek a boszorkányoknak a rontása ránk szálljon! – mondta fennhangon Petrus.
– Nem megyek én sehova sem! – válaszolta Sven.
– Állj félre, és a Kiolthatatlan Láng megbocsát neked az eltévelyedésedért!
– Ott maradjatok, vagy megbánjátok! – kiáltotta Irina.
– Ez nem hangzik jól – jegyezte meg Aliya, és feszülten fordult vissza Vikához, aki minden figyelmét a madárlányra fordította.
– Nem hiszem, hogy érti – mondta a vörös hajú lány. – Maradj ott. Megpróbálok valamit.
A sárga szempárba nézett, és lassan közelebb lépett. A madárlány hátracsúszott a piszkos padlón, majd kíváncsian félrebillentette a fejét. Vika kinyújtatta a kezeit, tenyerekkel felfelé, megállt egy karnyújtásnyira, és bátorítóan a madárlányra mosolygott. Némi habozás után az egyik karmos kéz kinyúlt, és megérintette a kezét. Vika ekkor látta, hogy a karját végig pihés tollak borítják és a kócos, gesztenyebarna haja is részben tollakból állt.
Aliya káromkodott a háttérben, de Vika csak a madárlányra figyelt. Finoman visszahúzta a kezét, jeleket formázott, majd újra kinyúlt, és megérintette a madárlány homlokát.
– Ne félj – küldte a mentális üzenetet neki.
A sárga szempár tágra nyílt.
– Nincs semmi baj. Csak segíteni szeretnék – folytatta, és újra kinyújtotta a kezét. – A nevem Vika. Téged hogy hívnak?
A madárlány megállt, és Vikára figyelt, úgy tűnt, megértette őt. A mentális kapcsolaton azonban különös benyomások és érzések nehezen értelmezhető kavalkádja érkezett, itt-ott egy két szóval, amit a lány ki tudott venni. Vika még soha nem tapasztalt ilyet.
Ez a varázslat emberi gondolatok értelmezhető beszéddé fordítására szolgált, de ebben az esetben alig működött. A lány úgy gondolta, hogy a madárlány nem tudott beszélni, emberi nyelven legalábbis, így a gondolatai nem rendelkeztek beszédre fordítható elemekkel.
De Vika egy különös mágiát is érzett, ami érintkezett a sajátjával. Nem akadályozta, de ott volt, körüllengte a madárlányt, rátapadt, akár egy gőzölgő, sűrű, nyálkás massza. Még soha nem látott ilyet, és el sem tudta képzelni, mi lehetett az.
Dühös visítássá rázta meg a romot. Irina volt az.
Aliya szitkozódva ugrott az ablakhoz. A madarak nagy ricsajjal a magasba röppentek a rozoga tetőről. A madárlány rémisztő rikoltással széttárta a szárnyait, Vikára vetette magát, és feldöntötte. A sárga bagolyszemek az arcába meredtek; nem düh volt bennük, hanem zavarodottság.
A lány érezte a mentális fonál remegését, ahogyan a különös mágia burka lüktetni kezdett, megfeszült. Valami volt mögötte, mintha a madárlány mondani akarna valamit. Vika óvatosan megérintette az elméjével.
Átszakadt.
– Vika! – Aliya kiáltása volt az utolsó, amit hallott, mielőtt a sötétségbe veszett.
*
Vika a rom alsó szintjén találta magát egyedül, fázott és félt. Egy percbe beletelt, mire rádöbbent, hogy nem a saját szemei, amikkel lát, és amit érez, azok valaki más érzései. A benyomások hirtelen változtak, új képek és új érzések követték egymást szédítő gyorsasággal.
A következő pillanatban a rom körüli mezőn állt, és egy idősebb, vörös hajú nőt figyelt, ahogyan közeledik az ösvényen. Boldogan szaladt elé. Az ölelése meleg volt; érezte az illatát. A nő mosolygott és beszélt hozzá, de nem értette, mit. Már nem félt. Boldog volt.
Hirtelen megint egyedül volt, de nem érezte a magányt. Madarak vették körül. Fekete és sárga szemeikkel figyelték. Csipogtak, károgtak és huhogtak; ő vissza csipogott, károgott és huhogott. Egy bagoly hosszan bámult rá, és félrebillentette a fejét. Ő is így tett. A bagoly huhogott, ő pedig nevetett.
Váratlanul félelem öntötte el. Emberek közeledtek az ösvényen, sok ember. Elbújt, de megtalálták. Körülállták, nézték és beszéltek, de nem értette őket. Aztán lefogták, leszaggatták a ruháját, és bántották. Kiabált és sírt, de nem hagyták abba. Rémület és fájdalom. Aztán madarak, tollak, rémült kiabálás, karmok és vér.
Aztán csend és félelem. Sárga bagolyszemek a sötétben.
*
– Fussatok, idióták!
Aliya kiabálására tért magához. Égett szagot érzett. Emberek ordibálása szűrődött át a madarak fülsiketítő ricsaján. A tünde lány átkarolta és rángatta magával. Látta, ahogyan emberek rohannak le a dombon a magas fűben botladozva; fölöttük a madarak sötét raja szinte eltakarta az eget.
Egy férfi visítva borult fel, amikor egy tucatnyi fekete madár károgva lecsapott rá.
– Irina, a madarak! – üvöltötte Aliya, amire egy lángcsóva csapott a madarak közé szétkergetve őket, és megperzselve a füvet.
Az apró szőke lány elszaladt mellettük, arcát az ég felé tartotta, és igéket kiabálva szórta a tüzet a károgó, vijjogó rajok felé.
Vika erőlködve felemelte a fejét, és meglátott egy óriási madarat. Nem is madár volt, hanem a madárlány. Egy fiatal férfi, akit a lány Ragannak vélt, megfordult, és az íjával rálőtt. A madárlány kecsesen röppent félre a nyílvessző elől, majd úgy csapott le, mint egy ragadozó madár. Felborította, és tépni és szaggatni kezdte.
– Sven, segíts!
Vika érezte, hogy Aliya elengedi; azonnal térdre esett. Nem volt ereje, hogy felálljon.
– Gyere – hallotta meg Sven hangját egészen közelről, miközben egy erős kar nyúlt a hóna alá, felemelte, és tovább vonszolta. – El kell mennünk innen.
Vika megpillantotta Sven vérben ázó ingujját. Látta, ahogyan Aliya egy varázslattal eltaszítja a madárlányt az ordító Raganról. Hallotta Irina káromkodását, a madarak rikácsolását. Érezte a füst szagát. Közeledtek az erdő széléhez.
Aztán minden elsötétedett és elnémult, ahogyan a kimerültség felülkerekedett rajta.