A padlásszoba ablakán túl már sötétedett; a nap már eltűnt a hegyek mögött, és árnyék borult a völgyre. Vika nem olyan régen tért magához, egészen eddig eszméletlenül feküdt. Akármi is történt a romban, nagyon megterhelte. Miután felébredt, Aliya hozott neki enni, és közben elmesélte, amit látott.
– Szóval, akkor mégis tudsz gondolatokat olvasni? – szólalt meg először Irina, aki a szemben lévő ágyon ült.
– Nem szándékosan – válaszolta Vika.
– Gondolom. Hiszen nem csak a felszínes gondolatit láttad, hanem az emlékeit is. Ez már mester szintű mágia. – Irina elvigyorodott. – Hogyan fogja a hercegnő kiheverni, ha lekörözöd?
– Nem az a lényeg, hogy hogyan látta – mordult fel Aliya mellette; egészen komorrá vált Vika beszámolója után. – Hanem az, hogy mit látott.
– Nagyon furcsa az a lány – mondta Vika. – Még soha nem láttam ilyesmit.
– Úgy érzem Ofric nem mondott el nekünk mindent. – A tünde lány Vikához fordult. – Remélem lesz magyarázata erre. Akármilyen pragmatikus is legyen, nem szeretem, ha hazudnak nekem.
Irina egyetértően bólogatott.
Meghallották, hogy az alsó szinten nyikorogva kitárult ajtó, és emberek csörtetnek be.
– Megesküdtem a Kiolthatatlan Láng előtt, hogy megvédem ezt a falut és a lakóit, Ofric. Nem fogom engedni, hogy holmi boszorkányok kedvükre kihasználják a helyzetet – magyarázta Petrus nagy átéléssel.
– Már csak ő kellett – sóhajtotta frusztráltan Aliya.
– Nekem megfelel – pattant fel Irina. – Úgyis van hozzá egy-két szavam.
Ahogyan az apró lány az ajtó felé indult, Aliya és Vika is felállt, hogy kövessék.
– Nem szeretnél inkább tovább pihenni? – kérdezte a tünde lány; az arcát uraló komorság felbomlott, és aggodalom bukkant elő mögüle. – Irinával elintézzük ezt.
– Nem, jól vagyok – mosolyogta Vika. – És én is hallani szeretném, mit mond Ofric, mert… – A lány elgondolkodott, mielőtt újra megszólalt. – Gondolod, hogy átok lehet?
– Előbb hallgassuk meg Ofricot – válaszolta Aliya. – Utána el fogjuk tudni dönteni. Feltéve, ha ezúttal az igazat mondja.
Követték Irinát a földszintre. Mire leértek, már zengett a közösségi ház.
– Ne merészeljen, így beszélni róluk. Nélkülük nem úszták volna meg néhány karmolással, maga idióta – fakadt ki Sven; nem viselt inget és a jobb felkarját kötés borította, amit már megszínezett a vér.
A keze ökölbe szorult az indulattól, és úgy tűnt csak az tartja vissza, hogy nekiugorjon a papnak, hogy ott állt mellette Aban és Ragan.
– Vigyázz a szádra, fiú – mordult rá Petrus, és karjával a feléjük siető Irinára mutatott. – A boszorkány bűbája alatt állsz. Ő támadott ránk, hogy meg ne zavarjuk a gonosz mágiájukat.
– Ti támadtatok ránk! – fortyant fel az apró lány, és Sven sebére mutatott.
– A Kiolthatatlan Láng mindentudó és igazságot – prédikálta a pap. – Elpusztítja a gonoszt, és megóvja az ártatlant és utat mutat az eltévelyedettnek.
– Te olyan hülye vagy, mint egy pár lyukas csizma – csattant fel Irina egyáltalán nem fogva vissza magát. – Majd én mutatok neked igazságot.
Irina nagyot toppantott, és Petrusra meredt. Vika érezte, ahogyan a mágia megtölti a levegőt. A pap állta az apró lány tekintetét. Aban és Ragan azonban elsápadt, és idegesen mocorogni kezdett.
– Irina, elég! – szólt rá Aliya.
Az apró lány elengedte az energiákat, de továbbra is úgy bámult a papra, mintha a tekintetével próbálná átdöfni.
– Mi is azért vagyunk itt, hogy segítsünk. És próbáltunk is segíteni, és jól is ment, de maga majdnem megöletett mindenkit – szólt a tünde lány higgadtan, de határozottan.
– Minden szavad csöpög a hazugság mérgétől – húzta ki magát a pap. – Az Első Láng akaratából és hatalmával meghiúsítottam a terveteket, és ezért vagy most dühös, tündefattyú.
Aliya ajkai egy lapos csíkká feszültek.
– Merd még egyszer így nevezni, és akkor megtudod, mire képes az én akaratom és hatalmam! – mordult fel Irina.
Újból dobbantott a lábával, és a szájából gőz tört elő. Ez elegendő volt ahhoz, hogy Aban és Ragan rémülten hátráljon, és talán el is futottak volna, ha a pap nem tartotta volna magát makacsul.
– Ezt nekem nem kell hallgatnom – közölte Petrus, és elfordult. – Ofric, újra megpróbálok a lelkedre beszélni. Küldd el ezeket a boszorkányokat. Csak rosszat hoznak a falura, a szavaik mérgezőek, és a szándékaik gonoszak, ahogyan te is láthatod. A Kiolthatatlan Láng segít minket, nem pedig – Irinára és Aliyára sandított – ezek.
Ofric az asztalnál ült, és pipázott. Az egész vitát szinte unott nyugalommal szemlélte.
– Köszönöm a tanácsodat, Petrus – szólt Ofric halkan; az orrából és a szájából füst tört elő. – De ez egy komoly dolog. Szeretném meghallgatni a kisasszonyokat is. Ezt diktálja a hagyomány. Remélem nem bánod.
Petrus arca úgy rándult meg, hogy nem volt kétség arról, mennyire bánja.
– Tégy úgy, de hibát követsz el, Ofric.
– Ezt már mondtad.
– És úgy tűnik igazam volt. – Undorodva nézett végig a három lányon, majd a kijárat felé indult a nyomában a két kísérőjével. – Már a jelenlétük is sértő. Te pedig, fiú, jobb lesz, ha imádkozol, hogy a Kiolthatatlan Láng ne vágasson ki a színe elől.
– Szarok az istenére – vetette oda Sven.
– Akkor már elvesztél, fiú – közölte Petrus, szinte már szánakozva. – Megérdemeld, amit kapni fogsz,
– Csak próbáld meg – förmedt a papra Irina. – Amit tőlem kapsz, azt garantálom, nem teszed közszemlére.
Petrus a fejét csóválta, megfogta a kilincset, majd még egy pillanatra visszafordult.
– Vigyázz, leány. Rettenetes dolog a Kiolthatatlan Láng kezére jutni.
Irina pár cifra szót kiabált utánuk, aztán az ajtó zörögve becsukódott. Csend telepedett a helyiségre.
– Szeretném a kisasszonyok bocsánatát kérni amiatt, ami történt – szólalt meg végül Ofric.
– Bocsánatot? – csattant fel Irina. – Meg akart ölni minket!
– Igen, Ofric uram – értette egyet Aliya, bár jóval nyugodtabb hangon. – Ha tényleg azt szeretné, hogy segítsünk, akkor meg kell értetnie Petrussal. Különben kénytelenek leszünk megvédeni magunkat. Vagy tovább állni.
– Elhihetik nekem, próbáltam – válaszolta Ofric; kivette a pipát a szájából, és ránézett. – És tényleg szükségünk van a segítségükre, hogy megszabadítsanak attól a bestiától. De az átkozott Petrus feje keményebb, mint a tölgy.
– Akkor remélem nem vár tőlem bocsánatot, ha legközelebb leégetem azt a kemény fejét, mint egy tölgyet – közölte Irina, miközben Sven kötését igazgatta.
Aliya összefonta a karjait és a fejét csóválta, de Vika meglepetésére ezúttal nem próbálta eltántorítani Irinát.
– Remélem erre nem kerül sor – jegyezte meg az öregember, és ráharapott a pipa szárára.
Az apró szőke lány csak felhorkant, majd könyéken ragadta Svent.
– Elegem volt mára. Gyere, kicserélem a kötésedet.
A fiú kicsit megilletődve, de engedelmesen követte a lányt. Még visszanézett, talán abban a reményben, hogy maradásra szólítják. Vika biztos volt benne, hogy kíváncsi rá, mit tudtak meg, de abban is biztos volt, hogy Irina mindent elmond neki, amikor kettesben lesznek. Erre gondolatra elmosolyodott.
– Csúnya ügy – csóválta a fejét Ofric; füstöt lehet az asztallapra, aztán a két lányra emelte a tekintetét. – Tényleg nagyon sajnálom.
– Nem magának kell – mondta Aliya.
Az öreg egyetértően bólintott.
– Azért remélem sikerült haladást elérniük a szörnyeteggel kapcsolatban.
– Természetesen. – A tünde lány sokatmondóan Vikára pillantott. – Többet is, mint gondoltuk.
– Csakugyan?
– Igen – Aliya tekintete megkomolyodott, olyanná vált, mint amit Vika csak akkor látott tőle, amikor nagyon biztos volt magában. – Tudjuk, hogy ez a lány nem kettő hónapja jelent meg a romban, és a falusiak egy része tudott erről.
Ofric félrenyelt, és heves harákolásba kezdett.
– Azt is tudjuk, hogy az a nyolc férfi nem véletlenül ment fel a romhoz akkor – tette hozzá a magas lány. – Nem vadásztak, vagy a vihar elől kerestek menedéket. A lány miatt mentek.
– Ezt honnan tudják? – nyögte ki az öreg, miután összeszedte magát. Vikára nézett, aki ösztönösen lesütötte a szemét.
Aliya előredőlt, és megtámaszkodott az asztalon; sötét haja függönyként omlott lett az arca két oldalán.
– Tényleg azt gondolta, ha felbérel mágusnőket egy ilyen piszkos munka elvégzésére, csak úgy meg fogják csinálni? Hogy nem fognak rájönni, hogy valami nem stimmel?
Az öreg mély levegőt vett, kifújta, és a pipájára meredt.
– Bevallom, egy kicsit így gondoltam. Egyszerű, egyenes megoldás. – Megszívta a pipát, és füstöt fújt a mennyezet felé. – Pragmatikus.
– És kényelmes – tette hozzá Aliya nem leplezve az ellenszenvét. – De nem túl hatékony visszatartani a teljes képet azoktól, akiktől a megoldást várja. Rossz információkból csak rossz következtetést lehet levonni, és az rossz eredményeket szül.
– Mit változtatna az igazság ezen a ponton? – nézett a lányra Ofric. – Már egy szörnyeteg.
– Mindent megváltoztat – emelte meg a hangját Aliya. Az öreg meg sem rezzent, de Vika picit megugrott. Nem volt benne biztos, hogy a barátnője tényleg dühös, vagy csak próbál meggyőző lenni. Vagy mindkettő. – És én egyelőre nyolc szörnyről tudok itt, mindegyik teteme ott van fent a dombon. Pragmatikus akar lenni? Akkor legyünk pragmatikusak. Ha még mindig akarja a segítségünket, akkor elmondja a teljes igazat. Máskülönben elmegyünk. Ránk támadtak, így minden okunk meg van, hogy ne maradjunk tovább. Aztán oldja meg a gondjukat a papjuk és a bandája imákkal és döglött madarakkal.
Feszült csend ülte meg a közösségi ház alsó szintjét; csak a gerendák nyikorgását lehetett hallani a szélben.
Ofric hátradőlt a székben, mélyet szívott a pipából, és kifújta a fehér füstöt.
– Tizenhárom esztendővel ezelőtt egy csecsemőt hagytak ennek a háznak a küszöbén – kezdte lassan. A tekintete hol Aliyára, hol Vikára vándorolt. – Leány gyermek volt. Nem tudtuk meg kié lehetett. Egészen biztosan nem a faluból valóé. A pólyájában azonban különös csontok, tollak és más maradványok voltak. Mint a bagoly köpete, tudják. Ez rossz ómen. Többen meg akarták ölni gyereket mondván, átkot fog hozni a falura. Végül egyikünknek eszébe jutott a rom. Hát, odazártuk, ahogyan királykisasszonyokat szokás a mesékben.
– Gondolom, maga volt, akinek eszébe jutott a rom – vetette fel Aliya.
Az öreg lassan bólintott.
– És ki volt a vörös hajú nő? – kérdezte a tünde lány.
– A mágusok elől tényleg nem maradhat semmi rejtve, ugye? – jegyezte meg Ofric. Aliya hallgatott. – Miután úgy döntöttünk, nem öljük meg a gyereket, azt sem hagyhattuk, hogy éhen vesszen. Egy ilyenért Atris istennő még csúnyább csapással sújtott volna minket, mint amit ez a leány hozhatott volna ránk. Szóval kiválasztottunk valakit, aki gondoskodik a gyerekről. Elma szinte önként jelentkezett.
Vika és Aliya egyszerre vonták össze a szemöldöküket.
– Miért tett ilyet? – tette fel a kérdést a tünde lány, ami Vikában is felmerült. – A gyerek rossz ómen volt, nem?
Az öregember megvonta a vállát.
– Ki tudja? Megvolt rá az oka, az bizonyos, de azt csak ő tudta, mi az. Elma egy kicsit bolond is volt szegény, de nem mondhatnám, hogy ok nélkül. Minden gyerekét elragadták az istenek tőle még mielőtt megláthatták volna a világot. Aztán a férje egy vadászat során lezuhant egy szikláról. Mintha átok lett volna rajta.
– Megértem őt – szólt mentálisan Vika; elszomorította Elma története.
Aliya felé pillantott, majd visszafordult a pöfékelő öreghez.
– De Elma lelkiismeretesen járt ki a romhoz és vitt a leánynak, amire szüksége volt – folytatta Ofric. – Ruhát, ételt, minden egyebet. Néhányan tudtuk csak, hogy ott van, de Elmán kívül senki nem járt hozzá.
– És ez így ment tizenhárom éven keresztül – tett hozzá Aliya. – Ha senki nem járt oda, és senki nem beszélt róla, akkor miért ment fel oda az a nyolc szerencsétlen?
Ofric előredőlt, a könyökét megtámasztotta az asztalon; többször megköszörülte a torkát.
– Mert szegény Elma elfecsegte, hogy milyen szépen megnőtt a leány. És…
Az öreg ráncos kezével végigsimította az egyenetlen asztallapot; hallgatott.
– Néhány a férfiak közül úgy gondolták, megnézik maguknak – fejezte be a tünde lány; harag villant világos szemében. – És meg is nézték. És tudja, mit találtak ott? Nem egy tollas rémet, hanem egy nagyon magányos és ijedt lányt, akivel aztán kedvüket lelték. Ameddig a kéjvágyuk jutalmaként nem sikerült egy átkot magukra hozni.
Az öregember felkapta a tekintetét.
– Átkot? – kérdezte; a pipa szára kicsúszott a szájából. – Szóval mégis átkozott volt?
Aliya vett egy mély levegőt, hogy visszatartsa mérgét; Vikára pillantott.
– Nem vagyok biztos benne, mi az átok forrása, de a történtek alapján valószínű, hogy a lányon átok ül – mondta a vörös hajú lány. Úgy emlékezett egy átkot bárki életre hívhat kellő akarattal. Vika beleborzongott, ahogyan belegondolt, hogy milyen közel került egy ilyen hatalmas mágiához. Nem is csoda, hogy ilyen erős hatással volt rá. És még örülhet, hogy ennyivel megúszta.
– Nem volt átkozott. Csak egy lány volt – válaszolta végül Aliya. – Semmi nem utal rá, hogy átkozott lett volna. Úgy gondoljuk az átok akkor fogant meg, amikor azok nyolcan felmentek hozzá.
– Szóval azok átkozták meg – morogta az öreg, és a fejét csóválta. – És egyben az egész falut.
– Vagy közreműködtek az átok megfoganásában – tette hozzá a tünde lány. – Nehéz megmondani. De ők már megkapták, amit érdemeltek.
Hallgatás telepedett rájuk. Az öreg Ofric mélyet szívott a pipájából, hátradőlt a nyikorgó székben, és fehér felhőt fújt maga elé.
– Most már tudják az igazságot – szólalt meg. – Mihez fognak tehát kezdeni ennek tudatában? Meg tudják törni az átkot?
Aliya egyik szemöldöke feljebb kúszott.
– Először arra kér, hogy öljük meg, hogy elrejthesse ezt a gyalázatot, most pedig már törjük meg az átkot?
Ofric a tünde lányra nézett; a tekintete szelíd volt és szomorú.
– Talán az istenek azért küldték a kisasszonyokat, hogy helyrehozassuk ezt.
– Úgy érti, hogy eltakarítsuk a problémát, amit a falu hozott a saját fejére – mondta Aliya komoran, és összefonta a karjait. – Pragmatikusan.
Az öreg a pip szárát rágva alig észrevehetően bólintott.
– Tehát? – kérdezte.
Aliya kérdően Vikára nézett; a vörös hajú lány szavak nélkül is tudta, mire kíváncsi.
– Nem tudom – vallotta be, és megborzongott a félelemtől, hogy megpróbáljanak egy átkot megtörni. Ugyanakkor görcsbe rándult a gyomra, ahogy felidézte, mi történt azzal a lánnyal. – De talán kitalálunk valamit, elvégre tudunk már eléget arról, ami történt. Talán megpróbálhatjuk.
Vika elszégyellte magát, hogy mennyire bizonytalanul hangzott. A tünde lány azonban csak visszafordult az elöljáróhoz.
– Egy átkot megtörni nem hétköznapi dolog. Nem lesz egyszerű, és lehet időbe fog telni.
– Tegyék, amit tenniük kell – közölte Ofric; komolynak tűnt. – És addig maradnak, ameddig szükséges. A vendégeinkként. Bármire szükségük van, megteszem, ami tőlem telik..
– Kezdésnek például közölhetné a papjukkal, hogy maradjon távol. – Aliya hangjába ismét beleköltözött a rektorasszony szigorú komolysága. – Nem áll szándékunkban senkit bántani, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk képesek rá, ha a szükség úgy hozza.
Ofric nyöszörögve felemelkedett; a széke zörögve csúszott hátra a padlón.
– Beszélek vele. – Az öreg az asztalba kapaszkodott, ahogyan lassan megkerülte; Vika felállt, belekarolt, és segítettet neki az ajtóhoz menni. – Köszönöm, kisasszony. És köszönöm, hogy segítenek a falunak. Őszintén bánom, ami ide vezetett.
– Megpróbáljuk – mondta Aliya.
Vika kinyitott az ajtót; az öreg elöljáró megkapaszkodott az ajtófélfában.
– Még egy dolgot szeretnék kérni – fordult vissza. Kis szünetet tartott, ahogyan végigmérte a két lányt. – Petrus általában nem hallgat rám, és senkire sem. Úgy gondolom a saját istenére sem, a fafejű bolond. De akik vele vannak, nem rossz emberek.
– Ha nem is túl okosak – bökte közbe a tünde lány Irinához hasonlítható szarkazmussal.
– Meglehet – értett egyet Ofric. – De ha úgy alakul, és ha lehetséges, kíméljék meg őket. Ők is csak védenék a falut és a családjaikat, csak nem tudják, hogyan.
Aliya sóhajtott.
– Csak azt tudom ígérni, amit eddig is. Megpróbáljuk. És maga is mondjon meg valamit. Elma közel állt ehhez a lányhoz. Segítene, ha beszélhetnénk vele. Hol találjuk meg őt?
– A temetőben – közölte az öreg. – Nem sokkal azután, hogy a leány ezzé a bestiává vált, fellógatta magát.
