Másnap reggel, amikor lemásztak az emeletről, Irina köszöntötte őket. Az apró lány vidáman falatozott és nagyokat vigyorgott a vele ülő Svennel együtt, aki igyekezett rejteni a derültségét, miután a két lány megérkezett. Vika akkor látta Irinát ilyen elégedettnek és gondtalannak, amikor az akadémia befejezése után egy hetet Gossiában töltöttek.
Aliya és Vika csatlakoztak hozzájuk, és a tünde lány összefoglalta mindkettejüknek, amit Ofrictól megtudtak.
– Ez egyre jobb lesz – mondta Irina, és egy újabbat harapott a markokra fogott kolbászból. – Miért érzem úgy, hogy ennek a madárlánynak az oldalára kellene állnunk, és felgyújtani az egész falut? Az biztos megtörné az átkot is. – Svenhez fordult. – Ne vedd magadra, Sven, csak…
– Nem vettem – válaszolta a fiú; Irina kezét nézte, ahogyan tépett a kenyérből. – Amennyi hazugságra fény derült, még egyet is értek.
Irina nem szólt, csak megérintette a Sven kezét, és egymásra mosolyogtak.
– Én nem, de megértem az érzést – szólt Aliya, miközben egy almát szelt fel. – Nem a mi dolgunk ítéletet hozni, és végrehajtani, akármennyire is jogosnak tűnik.
– Jogosnak? – csattant fel Irina teli szájjal. – Az öreg hazudott, hogy felmenjünk, és megöljük azt a szerencsétlent. Azt mondták, eddig mindenkit megtámadott, aki felment oda. Minket meg mégsem.
– Azért nem, mert mi nem akartuk egyből megölni – magyarázta Aliya. – Gyanítom miután azt a nyolc fickót elintézte, mindenki, aki meglátta, azonnal rátámadott. Meg lehet, mert nők vagyunk. Ha tényleg annyira izolált volt, amennyire Ofric állítja, akkor egyetlen nő volt hozzá kedves, az első férfiak, akikkel találkozott pedig bántották.
– Talán az is segített, hogy hasonlítok Elmára – tette hozzá Vika, és bekapott egy szelet almát, amit a tünde lány tolt elé.
– Oké – nyelt egy hangosat Irina, és az asztalra csapott. – És mihez kezdünk most? Mondhatnánk azt, hogy csak hagyják békén a romban, de Petrus túl idióta, hogy hallgasson ránk. Szóval, mit találtatok ki? Két üzekedés között biztosan megfejtettétek az egészet, ugye?
Sven félrenyelt, majd miután újra levegőhöz jutott először meglepetten az apró lányra nézett, majd a másik két máguslányra. Vika elvörösödött, és lesütötte a szemét.
– Nem találtunk ki semmit – válaszolta Aliya; komor tekintettel meredt Irinára, aki ismét teletömte a száját. – Nem tudunk semmit az átokról. Nem tudjuk, hogyan keletkezett és ki mondta ki.
– Én azt hiszem tudom – szólalt meg Vika; mindenki ránézett. – Szerintem saját magát átkozta el.
Hirtelen csend lett. Irina szájában megállt a felet; először Vikára, majd Aliyára nézett, aki összefonta a karjait, és elgondolkodott. Sven csak kapkodta a tekintetét a három lány között, de úgy tűnt, már feladta, hogy megpróbálja megérteni, miről beszélnek.
– Saját magát átkozta el? – szólalt meg végül Irina. – Lehet egyáltalán ilyet?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Aliya. – Olvastam átkokról az akadémia könyvtárában, de ilyenre nem emlékszem. Mágia esetében, és különösen az átkoknál, nem lehet kizárni a lehetőséget, de nagyon ritka kell legyen, ha egyáltalán lehetséges az ilyen.
– Minden erre mutat – folytatta Vika. – Az emlékeiben kicsit éreztem is, amit ő érzett. Félt és szabadulni akart. Csak egy lány volt, nem volt esélye. Ezért kétségbeesésében elátkozta magát, hogy megkapja a madarak erejét, akik az egyedüli társai voltak, és megvédhesse magát.
– És most tud repülni, és a madarak azonnal nekiugranak bárkinek, akire ráparancsolja őket – fűzte hozzá Irina, és teletömte a száját kenyérrel és sajttal.
– Mennyire elszántnak kellett lennie ahhoz, hogy ezt meg tudja csinálni? – tűnődött Aliya.
– Vagy kétségbeesettnek – csámcsogta az apró lány.
Újabb hallgatás.
– Viszont így sem tudjuk, hogyan törjük meg az átkot – szólalt meg végül Aliya.
– Nekem van rá ötletem, ami talán működhet – közölte félszegen Vika.
Irina és Aliya összenéztek, majd a lányra meredtek.
– Rendben. És mi az? – kérdezte a tünde lány őszinte meglepettséggel.
– Azt mondtad, hogy az átkok természetét a körülmények határozzák meg, amiben fogantak – kezdte Vika. – És ismerjük a körülményeket. Tudjuk az előzményeket, mi történt, amikor az átok létrejött, és ha magát átkozta meg, akkor mindenünk megvan, hogy megtörjük.
– Ezt értem. De hogyan törjük meg? Mit kell csinálnunk? – kérdezte Irina, majd megsimogatta a mellette homályos tekintettel ülő Sven karját. – Tudom, hogy a felét sem érted ennek, de majd a végén elmondom a lényeget.
Sven megrázkódott és sűrűn pislogott, mint akit most zavartak fel álmából.
– Semmi gond – mosolygott a lányra. – Azt hiszem ezt akkor sem érteném, ha mindent hallanék. Csak szóljatok, miben tudok segíteni.
– A falunak valahogyan meg kellene békélnie a lánnyal. Kiengesztelnie – töprengett Aliya. – Száműzték, bántották, most meg meg akarják ölni. Az ellentétét kéne csinálni?
Vika bólintott.
– A falu biztos, hogy nem menne bele – vágta rá Irina; a falat majdnem kiesett a szájából. – Ameddig az a pap mindent és mindenkit meg akar ölni, ami szerinte nem kedves az istenének, addig örülhetünk, ha ránk nem gyújtják a házat.
– Az emberek tényleg félnek és Petrus csak rájátszik – magyarázta Sven. – Nehéz, hacsak nem lehetetlen lesz rávenni őket ilyesmire.
– Különösen, ha a madárlány hajlamos csúnyán odakapni, ha megijed – tette hozzá a szőke lány.
– Talán elég egy kisebb gesztus is. – Vika elmélázott, majd Svenre pillantott. – Talán elég egy valaki, aki hajlandó jóvátenni a rosszat, bocsánatot kérni, és befogadni lányt.
Aliya is a fiúra nézett, majd kis késéssel Irina is. Sven értetlenül pislogott.
– Nem – vágta rá az apró lány. – Ez nagyon veszélyes, és ti is tudjátok.
– Irina, nincs sok választásunk – győzködte Aliya. – Ez működhet.
– Működhet? – csattant fel Irina. – Ha ki akarjátok próbálni Vikával az elméleteiteket, akkor csináljátok magatok.
– De mi nem csinálhatjuk, te gyagyás. Éppen ez a lényeg – mordult rá Aliya.
– Mi történik? – szólt közbe Sven elcsendesítve a kitörő vitát.
Aliya szólásra nyitotta a száját, de végül hallgatott és Irinára meredt. A szőke lány morgott magában egy kicsit, majd a fiúhoz fordult.
– Vika azt találta ki, hogy te menj fel a romhoz, és kérj bocsánatot meg tedd a szépet annak a madárlánynak, amitől talán megtörik az átok.
– Megteszem – mondta Sven szinte azonnal.
– Mi? – hüledezett Irina. – Láttad, hogy mire képes az az izé.
– Igen, de ki ha nem én? Ez a legkevesebb, amit megtehetek azután, amit az apám tett. Ha van rá lehetőség és esély, helyre kell hoznom.
– Én is vele megyek – mondta Vika. – A lány Elmának nézett legutóbb, ami most is segíthet. Vigyázni fogok rá.
Irina morgolódott magában.
– Jól van – szólt végül. – De még mindig úgy gondolom, hogy ez nagyon nem jó ötlet.
– Ne izgulj. Mi is ott leszünk a közelben – próbálta nyugtatni Aliya.
– Nem elég közel – motyogta Irina.
Sven megfogta a szőke lány kezét, ami szinte elveszett a tenyerében. Mosolyogva odahajolt hozzá, Vikának úgy tűnt azért, hogy megcsókolja, de végül nem tette. Irina viszonozta a mosolyt.
– Már csak azt kell kitalálnunk, mi legyen a pappal – sóhajtott Aliya. – Már megmutatta, hogy nagyon is hajlandó keresztbe tenni nekünk.
– Az biztos – komorodott el ismét Irina, és Sven karjára pillantott, ahol a sérülése volt. – Nagyon remélem, hogy megértette, amit tegnap mondtam neki, mert komolyan gondoltam.
– Azok után, ami a romnál történt, nem hiszem, hogy visszamennének oda – szólalt meg a fiú. – Látták a hatalmatokat is. Ráadásul Petrust kevesen követik, akiket ezek után még nehezebben fog tudni meggyőzni.
– Megmondtam, Aliya, hogy azon nem kell változtatni, ami működik. A félelmen. – Irina felkapott egy almát, és beleharapott. – Nem lesz gond, nem mernek odajönni.
– Én nem szeretnék arra építeni, hogy a félelmük esetleg nagyobb, mint a buzgóságuk – érvelt a tünde lány. – Nyugodtan környezet kell, mert nem hiszem, hogy elsőre sikerrel járnánk.
Aliya végignézett a többieken javaslatokat várva. Vika elgondolkodva félrebillentette a fejét. Sven a fejét vakarta.
– Miért nem visszük el a lányt a romból valahova máshova? – csámcsogta Irina. – Oda, ahol nem találják meg, aztán csinálhatjuk, amit kell.
– Ez nem is rossz ötlet – bólogatott egyetértően Aliya.
– Látod, néha nekem is vannak jó ötleteim – vigyorodott el az apró lány, és oldalba bökte Svent.
– Ha elnyerjük a bizalmát, akkor biztosan követne minket. – Aliya kérdően Vikára nézett, aki bólintott, de nem mondott semmit. Látta Aliyán, hogy mennyire zavarja a bizonytalanság; azt kívánta bár csak ennél többet tudna mondani neki. A tünde lány Svenhez fordult. – Tudsz valami helyet a környéken, ahol elbújtathatnánk?
– Persze, többet is – vágta rá a fiú. – Vannak barlangok a hegyekben, és néhány régi vadászház is, amiket nem használnak már.
– Akkor azt hiszem, ennyi – mondta Aliya beletörődően. – Ennél többet nem tehetünk.
– Minden rendben lesz – mosolyogta Vika batárosítóan. – Meg fogjuk oldani.
– Így van – helyeselt Irina. – Petrus előbb-utóbb magától fel fogja adni. Vagy ha mégsem, kényszerítem rá.
– Reméljük erre nem lesz szükség – szólt a tünde lány. – Akkor holnap reggel újra felmegyünk. Nincs vesztegetni való időnk.
– És mit kell majd csinálnom? – kérdezte Sven bizonytalanul. – Meg kell majd… csókolnom?
Aliya és Vika meglepetten összenéztek.
– Miért kellene megcsókolnod? – húzta fel a szemöldökét Irina.
– Tudjátok, mint azokban a történetekben, amikben az átváltoztatott herceget vagy hercegnőt egy csókkal változtatják vissza – magyarázta zavarában a fiú, és Vikára pillantott, mintha ő tudná a választ.
A vörös hajú lány nem gondolta, hogy szükség lehet ilyesmire, de nem is tudta teljesen kizárni.
– Meg akarsz csókolni egy tollas lányt? – kérdezte Irina szemrehányóan.
– Nem akarok, csak ha kell, akkor mit lehet tenni – védekezett Sven.
– Nem megcsókolni, például – vágta rá a szőke lány. – Értékelem a lelkesedésed, de azért egy kicsit fogd vissza magad.
