Vika és Sven elindultak az ösvényen a romhoz. Aliya és Irina az erdősávnál maradtak takarásban. Az apró szőke lány különösen ideges volt; megeskette Vikát, hogy nagyon figyeljen oda és Svent is, hogy vigyázzon magára. Aliya nyugodtabban viselkedett, de Vika tudta, hogy ez csak a látszat.
A tünde lány talán még jobban aggódott, mint Irina; nehezen viselte a bizonytalanságot. Nem tudták ugyanis, hogy a pap meg fog-e jelenni, és ha igen, a járható ösvényt fogják-e használni, vagy felhágnak a domb oldalán, ahogyan Sven felvetette, bár nem tartotta valószínűnek. És képesek lesznek-e egyáltalán szép szóval elküldeni őket, vagy erőszakot kell alkalmazniuk.
Ahogyan sétáltak az ösvényen, Vika hátra pillantott, de a barátnői már nem látszottak a fák között; hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Mellette Sven mélyeket lélegzett, hogy nyugtassa magát.
– Majd igyekszem azt csinálni, amit mondasz – kezdte; semmi fegyvert nem hozott magával, ahogyan kérték. – Vagy… tudod… mutatsz. Könnyebb lenne, ha tudnánk beszélni. De nem kéne aggódnom, elvégre egy mágusnővel vagyok, ugye?
Zavartan a lányra mosolygott. Vika értékelte a belé vetett bizalmat, de ahogyan egyre közeledtek a romhoz, és meglátta a falakon a madarakat, görcsbe rándult a gyomra. Igyekezte nem kimutatni az idegességét; csodálta Aliyát, hogy neki milyen könnyen megy ez.
Hatalmas ricsaj támadt, ahogyan a madarak a magasba röppentek, és beborították az eget. Vika és Sven egyszerre torpantak meg; a fiú idegesen kapkodta a tekintetét a madarak és a lány között. Vika figyelte, ahogyan a raj köröket tesz a rom fölött, majd közeledni kezd feléjük.
Az építmény ablakai és ajtaja túl távoliak voltak, hogy lásson bármit, de biztos volt benne, a madárlány figyeli őket.
Vika integetni kezdett a rom felé, majd beletúrt a vállán lógót tarisznyába, elővett egy karéj kenyeret, és felmutatta. A faluból hoztak ételt afféle békeajándékként; a lány nem tudott jobbat kitalálni, amivel a jó szándékukat tudták volna jelezni. Ez tűnt a legegyértelműbbnek.
A madarak immár köztük és a rom között írtak le köröket. Egy percig nem történt semmi, aztán egy nagyobb alak röppent fel a rom tetejére. Ember formájú, a hátán szárnyakkal. Hallotta, ahogyan Sven mellette mély lélegzetet vesz, és lassan kifújja.
A következő pillanatban a madárlány levetette magát a rom tetejéről, széttárta a szárnyait, és levitorlázott az ösvényhez; méterekkel előttük ért földet, és sárga bagoly szemeivel félénken fürkészte őket.
Sven hátrébb lépett néhányat, mereven bámulta a madárlányt; Vika attól félt, hogy elszalad. Végül nem tette, de az arcán tisztán látszott, hogy megfordult a fejében.
A lány elővett még egy karéj kenyeret, és a fiú kezébe nyomta, majd intett neki, hogy kövesse. Lassan haladtak, Vika mente elől, mind két kezét előretartva, egy kényszeredett mosollyal az arcán. Próbálta elhessegetni a gondolatokat, hogy igazából fogalma sincs, hogy mit is csinál.
Ahogyan közeledtek, a madárlány elkezdett nyüszögni, összehúzta magát, és hátrált. Vika jelzett a fiúnak, hogy álljon meg, és egy kis várakozás után egyedül ment tovább. Eszébe jutott, hogy megpróbálkozhatna ismét a telepátiával, de hamar elvetette. Kiszámíthatatlan volt az átok hatása a mágiájára.
A madárlány kiegyenesedett, félrebillentette a fejét, és figyelte a lányt, ahogyan közeledik. Vika éppen egy karnyújtáson kívül állt meg tőle, beleharapott a kenyérbe, majd kinyújtotta felé. A madárlány elmosolyodott, majd óvatosan közelebb lépkedett, elvette a kenyeret, és mohón falni kezdte.
Itt kint a fényben Vika még jobban látta, hogy a lány mennyire piszkos, érezte a bűzét is, meg az őt körülölelő átkot, ami olyan volt, akár egy vastag második bőr. Eltűnődött, hogy vajon honnan szerez élelmet magának. Biztosan vadászik, gondolta, a madarakkal. Ez megmagyarázza, miért látták a falu körül több helyen is a különös madarakat, és azok miért támadtak az emberekre.
A madárlány felpillantott, és hálásan elmosolyodott. Vika viszonozta a mosolyt, de ugyanakkor nagyon megsajnálta a lányt. Olyan volt, mint egy magára hagyott, rémült állat. Eltűnődött, hogy vajon tényleg képesek lesznek-e normálissá tenni őt.
Amikor a lány befejezte az evést, Vika oldalra fordult, és a várakozó Svenre mutatott. A fiú bátortalanul meglengette a kenyeret. A madárlány nyüszögni kezdett, és bebújt Vika mögé, aki igyekezett szavak nélkül amennyire csak tudta megnyugtatni és jelezni, hogy nincs mitől félnie.
Sven óvatosan elindult a kenyeret maga előtt tartva. Vika érezte, ahogyan a madárlány karmos kezei a szoknyájába markolnak.
A fiú úgy tett, ahogyan Vika jelezte neki. Megállt, evett a kenyérből, majd kinyújtotta. Vika is kinyúlt, majd evett a kenyérből, majd a madárlányra mosolygott, és mutatta, hogy vegye el. Sárga szemeivel hosszan meredt Svenre, habozott, de végül elvette, és újból enni kezdett.
– Így nem is tűnik annyira veszedelmesnek – szólt a fiú idegesen nevetgélve. – Szóval az átok tette ezt vele?
Elhallgatott, és csendben figyelték, ahogyan a lány evett. Amikor befejezte, bagoly szemeivel kíváncsian felnézett rájuk.
– És most? – kérdezte Sven.
Vika érezte, hogy haladnak. Az átkokat nem mágia töri meg, hanem tettek. Nem volt biztos benne, hogy ez lesz-e a megoldás, de – ahogyan Merlara Almar magiszter mondta – a tett mindig jobbak a tétlenségnél.
A lány megfogta Sven kezét, és mutatta, hogy tartsa ki. A madárlány hosszan nézegette a fiút és a kinyújtott kezét. Bizonytalanul Vikára pillantott, aki mosolygott, és megfogta Sven kezét. A madárlány erre közelebb lépett, és két kezébe vette a fiú kezét. Sven lélegzete elakadt, megmerevedett, de nem mozdult.
A madárlány kíváncsian nézegette a fiú kezét, majd a madarak váratlanul rikácsolni, károgni és vijjogni kezdtek. A madárlány hátraszökkent Vika mellé, és ijedten kapkodta a tekintetét; Sven felszisszent, mert megkarmolta.
– Ott a szörnyeteg! – hangzott a kiáltás.
Emberek közeledtek a magas főben, de nem az ösvény felől. Egy tucatnyian lehettek. Petrus vezette őket; Vika azonnal felismerte a lila köpenyéről.
A madarak nagy lármát csaptak; a madárlány nyüszögve bújt Vika mögé. Sven káromkodott, és kilépett előre.
– Takarodjatok innen! – legyezett nekik, mintha el tudná hessegetni őket. – Nincs itt semmi dolgotok!
A pap megállt és vele együtt a csoport is; idegesen markolták az íjaikat, lándzsáikat és botjaikat, miközben az eget kémlelték. A madarak hangoskodtak és össze-vissza röpködtek.
– Állj félre fiú! – kiabálta a Petrus. – És vidd a boszorkányt is! Ma megöljük a szörnyet!
– Nem fog megtörténni! – húzta ki magát a fiú.
A pap elkomorodott; a fejét csóválta.
– A boszorkányok elbájoltak, fiú! Elragadják, és elemésztik a lelked, és örök kárhozat lesz a tied! Ez az utolsó lehetőséged, hogy megváltsd magad a Kiolthatatlan Láng előtt!
Sven nem felelt; rendíthetetlenül állta a pap tekintetét.
– Így hát örökre elvesztél, fiú! – mondta Petrus, és intett a követőinek.
Vika érezte, ahogyan a madárlány egyre erősebben kapaszkodik belé. A szeme sarkából látta, hogy a csapat egyik része lassan a rom felé araszol, hogy bekerítsék őket; a madarak egyre vadabbul rikácsoltak.
– Atyám! A boszorkányok! – kiáltotta Aban, aki Ragannal együtt a pap mellett álltak, és az ösvény felé mutatott.
Aliya és Irina sietett felfelé az ösvényen; Vika ettől nagyon megkönnyebbült. A falusiak már a látványuktól hátrálni kezdtek.
– Ne féljetek, mert az Első Láng velünk van! – harsogta Petrus, és előre mutatott. – Fogjátok el a fiút és a boszorkányt, és öljétek le a szörnyet!
Az emberek habozva elindultak feléjük. Sven hátrált, a kezét ökölbe szorította.
– Nem fogom engedni, hogy hozzájuk érjetek! – kiabálta.
Vika megfogta a nyüszögő és morgó madárlány tollpihés kezét, közben kétségbeesetten próbált kitalálni, milyen mágiát használjon, hogy feltartsa a falusiakat, ameddig Aliya és Irina odaérnek.
Ekkor egy hatalmas bagoly csapott le az egyik férfira, aki túl közel merészkedett; üvöltve csapkodva próbálta elkergetni, majd hanyatt esett, és a földön mászva menekült előle. A madár fenyegetően széttárat a szárnyait, ami megtorpanásra késztette a falusiakat.
Aztán egy nyílvessző csapódott belé a földhöz szögezve az állatot.
A madárlány keservesen felvisított, félrelökte Vikát, és ráordított a falusiakra.
Ragan újabb nyílvesszőt helyezett az idegre.
Vika megragadta a lányt, és próbálta visszatartani. A madárlány fájdalmasan felüvöltött, Vikára vetette magát, és leteperte. Rémült dühében ráordított a dermedt lányra; a szárnyából egy nyílvessző állt ki. A magasba emelte karmos kezét, de megállt a mozdulatban; a szemeiből könnyek csorogtak. A következő pillanatban Sven jelent meg, átkarolta a madárlányt, és ledöntötte.
Az égen a felbolydult madarak sötét foltjai egyre nagyobbak lettek, ahogyan készültek, hogy lecsapjanak. A kiabálás és a madarak ricsaja betöltött mindent. Aztán meghallotta Irina kiáltását; egy hatalmas lángcsóva csapott keresztül a mezőn eltakarva a támadóikat. Olyan ereje volt, hogy Vika is érezte a hőjét.
Felült, és próbálta kivenni a lángoló füvön túl, hogy megsérült-e valaki. Aztán meghallotta a madárlány nyüszítését. Odakapta a fejét, és vért látott. Sven a földön feküdt, az arcát fogta és hörgött. Vika négykézláb odamászott. A fiú tágra nyílt szemekkel kapkodott levegő után; a nyaka és az inge vérben ázott.
A lány felpillantott, és meglátta a madárlányt, aki bagolyszemeivel hol rá, hol Svenre pillant; a tekintetéből sugárzott a bűntudat.
Újabb nyílvesszők suhantak el. A madárlány hátraszökkent, a szárnyait próbálgatta, majd nagyot csapott, és a levegőbe emelkedett.
– Fejezzétek be, ti idióták! Csak rontotok a helyzeten!
Aliya kiabálására Vika hátrakapta a fejét. A tünde lány Petrus és a fegyvereiket markoló falusiak előtt állt. A madárlány a rom felé repült; az íjászok újból lőttek, de a nyílvesszőik széthasadtak Aliya védőmágiáján.
– Takarodj az útból, boszorkány! – üvöltötte a pap. – Meg kell ölni a szörnyet, és akkor vége lesz!
A tünde lány újból a falusiakra kiabált. Ekkor Irina térdre borult Sven mellett, végignézett a küszködő fiún.
– Tudunk tenni valamit, ugye? – nézett tanácstalanul Vikára. – Te tudod, mit kell tenni. Mondd el, mit csináljak!
Irina igyekezte elszorítani a sebet Sven nyakán; a kezei véresek lettek. A fiú tátogott, mintha mondani akarna valamit, de egyre erőtlenebbül. Kinyúlt, és megfogta a lány kezét.
– Ne csak ülj ott, hanem csinálj valamit! – kiabálta Irina tehetetlen dühében Vikára. – Mágusnők vagyunk! Meg kell tudnunk gyógyítani! Különben mire vagyunk jók?!
Vika minden erejével próbálta felidézni a gyógyító mágiát, amit az akadémián egyszer tanítottak nekik. De képtelen volt rá. Csak arra emlékezett, mennyire nehéz volt és kimerítő, és hogy szinte soha senki nem sajátította el. Nagyon bánta, hogy ő sem tette.
Csak tehetetlenül nézte, ahogy Irina kétségbeesetten próbál segíteni a fiún. Aztán egyszer csak Sven már nem küszködött tovább. Az ingét vér áztatta, a szája résnyire volt nyitva, a szemei üresen bámultak a szőke lányra. A nyakán lévő mély sebből még szivárgott a vér. Irina mozdulatlanul és némán térdelt mellette; hosszú szőke hajának végei vöröslöttek a vértől.
Vikát mérhetetlen bűntudat öntötte el. Bénultságából Aliya zökkentette ki, ahogyan a karja alá nyúlt, és felsegítette.
– Gyere – mondta halkan. – Itt már nem tehetsz semmit.
– Gyerünk, emberek! Ott a bestia! – A pap a rom tetejére mutatott, ahol a madárlány gubbasztott. – Most véget vetünk ennek!
– Nem okoztatok még elég bajt? – kiáltott rájuk a tünde lány. – Hány embert akartok még megöletni?
– Megölte a fiút? – Petrus egy pillanatig hallgatott, mielőtt folytatta: – Sajnálatos. De ő választotta ezt az utat. Boszorkányokkal közösködött, akik…
Irina felordított; a föld megremegett, és darabok hullottak le a rom falairól. Aztán csend lett, még a madarak is elhallgattak. Az apró lány felemelkedett Sven mellől; hosszú haja az arcába lógott. A keze ökölbe szorult, az egész teste remegett, aztán a szájából gőz tört elő és a mágia felforrt körülötte.
Vika rémülten eszmélt rá, hogy mi következik.
– Irina, ne! – kiáltotta Aliya.
A szőke lány elüvöltötte az igét, és egy hatalmas lángcsóva csapott a döbbent pap felé. Aliya mágiája azonban eltérítette, így célját tévesztve perzselte fel a füvet és lángra lobbantotta az ott ácsorgó Aban tunikáját.
– Irina, hagyd a…
Irina következő igéje egyenesen telibe találta Aliyát, felemelte, és elröpítette. A távolba ért földet a magas fűben.
A forróság újabb hulláma csapott ki Irinából; a szemei lángoltak a dühtől. Vika éppen időben ugrott be a lány elé; a lángok nekicsapódtak a sebtében felhúzott védőburkának, és az ég felé csaptak. A forróság még így is szinte elviselhetetlen volt.
Amikor a lángok elhaltak, Vika meglátta a fújtató Irinát. Rengeteg mágia áramlott át rajta, túl sok. Vika kétségbeesetten próbált kitalálni valamit, amivel lenyugtathatná, mielőtt elveszíti az irányítást.
Irina felkiáltott, és dobbantott egyet; a föld olyan hevesen megremegett, hogy Vika alig bírt talpon maradni. Az apró lány mágiája olyan erős volt, hogy a régi tünde rom fala kettéhasadt, a torony teteje pedig hatalmas robajjal beszakadt; a madarak és a madárlány riadtan röppentek a levegőbe.
Irina újabb tűzcsóvát lövellt a falusiak felé, de az ismét fennakadt Vika védőburkán. A emberek fejvesztve menekülte le a dombon az apró szőke lány őrjöngő dühe elől.
Irina fájdalmasan felüvöltött; mágia újból felizzott körülötte. Vika döbbenten nézte az ég felé csapó óriási lángoszlopot, mintha Irina dühe testesült volna meg. Lángoló madártetemek tucatjai hullottak a földre. Az egész mező lángokban állt.
Vika megindult a lány felé, hogy megállítsa, mielőtt még több kárt okoz. Irina felordított; a föld felhasadt sziklákat köpve ki magából. Egy kitörő szikla telibe találta a vörös hajú lányt. A becsapódás ereje akkor volt, hogy a védőburka széthasad, és Vikát hátraröpítette. Letarolt a menekülő Petrust, aki nyögve vágódott el tőle.
Vika felkászálódott, és meglátta Irinát összegörnyedve a lángoszlop közepén; a repedező föld darabjai lassan emelkedtek fel és lebegtek körülötte. A szeme sarkában egy fekete foltot pillantott meg. A madárlány volt az; sérült szárnyával bizonytalanul repült a hőségen át Vika felé.
A lányt a mágia újabb vad hullámai csapták meg; az előszele valami szörnyűnek. Elindult Irina felé, meg kellett állítania. Közben legyezett a madárlánynak, hogy ne jöjjön közelebb, menjen innen messzire. Utálta, hogy nem tudott beszélni, mert akkor kiabálhatott volna, akkor figyeltek volna rá, akkor megértették volna.
Irina keservesen felordított; lángok és szikladarabok örvénye a magasba csapott. Vika hanyatt esett az elszabaduló mágia lökéshullámától. A madárlány visszatántorodott a forróságtól, de nem volt elég gyors, és elnyelték a lángok.
Vika dermedten nézte az örvénylő lángokat és földdarabokat, és a közepükön a kifeszült testű Irinát. Szörnyen tehetetlennek érezte magát. Minden lángolt. Minden elveszett.
Az akadémián tanulta, és tapasztalta, milyen az, amikor egy mágus elveszíti az irányítást a síkok energiái fölött. A következménye kellemetlen és fájdalmas tud lenni. Ha pedig olyan mértékben szabadul el a mágia, ahogyan most Irinánál, akkor akár halálos is.
Vika nem akarta végignézni, ahogyan minden még ennél is jobban széthullik, és Irinát elemésztik a lángok. Mágusnő volt, kellett lennie valaminek, amit tehet. Máskülönben mi haszna van neki?
Vika belenézett az őrjöngő tűztornádóba, aminek a közepén Irina rázkódott; a fájdalom maszkként feszült az arcára. A föld megremegett, és újabb darabok csatlakoztak az örvényhez. Vika vett egy mély levegőt; a forróság égette a torkát. A kezeivel jeleket formázott; a derengő védőburok enyhítette az arcába csapódó forró levegőt.
Aztán nekiiramodott, be a lángok közé.
A forrósága elviselhetetlen volt. A becsapódó földdarabok, kövek és a tűz kegyetlen ostroma kikezdte a védőmágiáját, de Vika minden erejével fenntartotta. Botladozva tört előre a rázkódó, repedező és hullámzó földön Irina felé, aki összeszorított fogakkal és befeszült izmokkal próbálta visszatartani az elemi erőket. Ha nem tette volna, azok egyszerre robbantak volna ki belőle lepusztítva a dombot.
Amikor odaért Irinához, megfogta arcát; a teste lángolt, majdnem szó szerint. Vika nem igazán tudta, mit tegyen. Érezte az áramló energiákat, figyelte őket kétségbeesetten keresve valami lehetőséget, valami megoldást. Mert ha nem talál, akkor mindketten odavesznek.
És Vika ekkor megérezett a hasa aljában valamit. Együtt rezonált Irinával. Koncentrált, megragadta a zabolázatlanul áradó energiákat, és odairányította; a kellemes melegség egy pillanat alatt váltott fájdalomba. A lány összeszorította a fogait, a teste befeszült, könnyek csorogtak le az arcán, majd párologtak el a fullasztó forróságban.
Megérezte Irina kezeit, ahogyan a csuklóira markol, lihegve, kimerülten nézett fel rá az arcába omló haja mögül.
Engedd el, mondta magában Vika, engedd el.
És a szőke lány, mintha meghallotta volna, teljesen elengedte az irányítást, és abban a pillanatban csuklott össze a kimerültségtől.
Vikát elöntötte a lángoló fájdalom, ahogy a vad elemi mágia végigperzselte és összepréselte a bensőjét. Az egész teste görcsösen kifeszült; a könnyektől nem látott semmit. A tűz úgy égette, ahogy a legforróbb lángok sem képes. A föld egy hegy tömegével készült összeroppantani őt.
Minden erejével arra koncentrált, hogy az uralma alá hajtsa ezeket az energiákat, és elfojtsa őket, visszaküldje oda, ahova tartoznak.
Iszonyatosan fájdalmas volt.
– Vika! – kiáltotta valaki.
Aztán minden megszűnt.
