A kétszer temetett ember
6/5.
– Ő volt a Yanni, már biztosan gondolod. Állt a hátam mögött, amikor a padlót mostam, és mindenféléket ajánlott, úgy kellett elzavarnom. Na aztán, amikor elárvultam, erősebben kezdett csábítgatni. Hogy van neki egy kicsi háza Szalamisz mellett, a Küra szigeten, ott akarna csöndesen élni velem kettesben.
Nem kívánta sem testem, sem lelkem, de amikor szó szerint nem volt mit enni, és ősztől anyám lakásából is ki kellett mennem, mert az a postáé volt, csak éves használatba kiadva, hát lefeküdtem neki, legyen meg az öröme.
Nem volt túl öreg, és azidőben még nem köhögött annyit, de hogy nem hasonlított egy férfira sem a könyvemből, az biztos. Megszoktam itt, lett egy kutyám, tudod, aki a lábadat is elkapta, azzal jól lehetett beszélgetni. És utána megjöttél.
Ennyi volt a története.
Magamban sajnáltam is, mert ez tényleg nem egy szuper élet volt idáig, de legalább jó embere lettem neki, mert azért magam se tudtam biztosan, meddig maradok, nem lehetett tudni.
Nikosról, meg az egész múltamról még nem sokat beszéltem. Hogy a szigetre menekülésből kerültem, azt már tudta, megérdemelte, hogy elmondjam neki a többit is, ahogy itt most leírom.
Yani és Nikos, mi voltunk a nagy kettős!
Cigarettát csempésztünk, illetve szállítottunk hajókról ki, be, errefelé nem nagy dolog ez, főleg, ha kicsiben és csöndesen csinálják.
Mi ketten Nikossal azonban beruháztunk az üzletbe, lett egy fedeles csónakunk, kettesben nyomtuk vele az ipart, a veszteglő teherhajók és a parti kocsmák között, aztán amikor ő kitörte a bokáját és elkapták, onnantól lehetett volna egyedül. Eleinte csak arra vártam, hogy elfelejtődjön a dolog, de aztán úgy gondoltam, le kéne állni, legalább amíg elfelejtődik az ügyünk..
És nem volt másban bizalmam.
A Kolposz Szarónikosz, nekünk tenger, és nem öböl, ide nyílik a Korinthoszi csatorna, vízen öt mérföld sincs, csak egy zátonyt kell kerülni hozzá, a másik oldalán van Pireusz, kifelé pedig ott az összes nagy sziget, Krétáig, vagy akár Ciprusig, ha van elég gazolin a tankerben.
A kikötőkben pedig annyi hajó állt, hogy nem is látszottunk alattuk, csak bújkáltunk a hajókötelek között, éjszakára pedig a horgonyon állókat látogattuk, mert kinn sötétebb volt a víz.
Cigaretta mindig kellett, mindegy, hogy vették vagy eladták, mindig kéznél voltunk. Akkor kezdődött a baj, amikor rászoktunk, hogy Salamison árulunk, mert Pireuszban túl sok lett a vámos, gondoltuk, nem baj, hogy kisebb forgalom, de ne vegzálják az embert.
Egy szezonig bírtuk csak. Jöttek ugyan magányachtok a csatorna felől, útban kifelé a nagy vízre, de minél gazdagabb hajók voltak, annál kevésbé kellett nekik a csempész holmi, inkább csak szórakozásból csinálták. Ahogy a pénzesek szokták, tele a zsebem, szórok belőle, hogy lássák, vastag vagyok.
Végül pedig híre ment, hogy éjszaka villanyfényben árulunk, és az be is tett nekünk.
Úgy kellett felmutogatni a fedélzetre a cuccot, mintha boltban árulnánk, tiszta játéknak vették a dolgot, még videózták is, hogy milyen izgalmas, amíg egyszer sziréna és reflektor jött egyszerre, elszámolni se tudtunk, csak mentettük a bőrünket.
Agistrire vagy négy mérföldet ugráltunk végig szembe hullámokon, mire megszabadultunk a hatósági
üldözésből, de partközelbe se mertünk menni, sötétben féltünk a szikláktól, úgy megmerültünk, hogy majdnem peremig állt a víz a hajóban, úszott benne mindenünk.
Agistrin aztán futás a sötétben, még felkaptam a zubbonyom, aminek vízmentes belső zsebe volt, de minden egyéb személyes holmi vagy szétázott, vagy a rendőrökhöz került.
És oda került Nikos is, törött bokával, ott kellett elhagynom az éjszakában.
Nem volt választásom, elkötöttem egy oldalmotoros öreg csónakot, és kilapátoltam a vízre, szájjal kellett benzint szívnom a tartályából, mire beindult, víz is volt már benne, de azzal mentem tovább Kyrára, vagy Kürára, mindegy, papíron két mérföld, ami sima vízben akár úszva is jöhet, de most, egy öreg, szivárgó, ráadásul lopott halászbárkával, sötétben, azt hittem, sosem érek oda.
Végül pedig úgy kifutottam vele a partra, hogy össze is törte a hullámverés a köveken.
A másik szigeten hagyott Nikost nem láttam többé, igaz, nagyon nem is mertem érdeklődni utána, annyit tudtam csak, hogy tartósan sánta maradt és visszament a falujába. Ez alatt az eltelt négy év alatt én csak megmaradtam a poliphalász Yaninak.
A Soteros nevű cigarettacsempészt lehetséges, hogy még mindig keresik a kikötőkben, ezért nem nagyon szoktam emlegetni.
Kétszer is jártam Megarában, ahol születtem, a hegyoldalról látszott a mostani szigetem, de élő rokont, akire rábízhattam volna, hogy én most egy másik Yani vagyok, nem találtam. A korinthoszi nagy földrengés után úgy megépült a város, hogy túl nagy lett nekem, csak idegenül járkáltam benne.
Egy hajó, az más. Annak hiába látod a végét, estére már egy másik kikötőben vagy vele, új lányoknál, csak vedd elő a pénzed hozzá.
Volt a városban is, akinek kellettem volna privátban, de visszamentem mindig a biztonságba, aztán csak újra kimentem, vagy a csatornához, vagy a városba, mert kívánkoztam már elfelé.
Kezdett túl hosszú lenni a poliphalász élet.