A több, mint 102 millió lélekszámú, 331 212 négyzetkilométer területü Vietnam olyan S alakú ország, ahol a Smaragdcsúcsoktól az Azúrkék Vizekig minden megtalálható. Északon a tájat a Ha Long-öböl szaggatott mészkőkarsztjai határozzák meg, amely az UNESCO Világörökség része, és olyan érzést kelt, mintha egy fantasy regényből lépett volna elő. A szárazföld belseje felé élénkzöld rizsteraszok bonyolult mintákat vájnak a hegyoldalba. Középen, a parton van Da Nang és Hoi An, a „lámpások városa”, talán az ország legbájosabb települése. Délen a táj ellaposodik a buja, életet adó Mekong-deltává, a vízi utak, úszó piacok és gyümölcsösök kiterjedt hálózatává, amelyek Vietnam „rizses táljaként” szolgálnak. A következőkben délről lesz szó, arról sem teljes körűen – csak annyi, amennyi egy rövid kirándulásba belefért.
Az első falat
A repülőgép rövid, rekedt hanggal remegett meg, ahogy elhagyta a kifutópályát. Nyolc és fél óra állt előttünk, egy sáv ég két világ között, amelyek minden tekintetben távolinak tűntek egymástól – kivéve azt a pénzcsíkot, amivel egyik Vietjeten helyet lehetett vásárolni. A szűk ülés, a sima, műanyag háttámla és a lehajtható tálcás asztalka szinte azonnal emléknek tűnt.
Utitársamnak hiányzott a más járatokon már megszokott képernyő. Behúnyta szemét és dobhártyája időnkénti kattanásával mérte a magasság változását. Amikor tudta, hogy már a felhők felett repülünk, éber lett. Fényképezni kezdte az alattunk sűrüsödő, fehér vattacsomókat, és a mély, kékülő sztratoszférát. Mindkettőbe belelógott a gép szárnya.
Sosem indultam hosszabb útra fizikailag is tapintható könyv nélkül, amit a telefon nem tudott helyettesíteni. A repülőre Somerset Maughamot választottam. Nem ok nélkül. Maugham sokat utazott Délkelet Ázsiában, vagy ahogyan az ő idejében nevezték, Indokínában, és történeteinek egy részében a régiónak központi szerep jutott. Bár a maughami irodalom a régebbi világot rögzítette, mégis izgalmasnak ígérkezett az élő helyszín. A későbbi Graham Green is erősítette kíváncsiságom. Amíg én olvastam, utitársam keresztrejtvényt fejtett.
Figyelmünket a légiutas-kísérő terelte el
– Kérnek gyorstésztát? Öt dollár személyenként – mondta, és angol beszédében Ho Si Minh – város ritmusa érződött. Egyenruháját, a kockás sortot és kockás csákót valószínű az elmúlt, de hosszan tartó háború ihlette. Haja szabadon lógott a vállára, ami furcsa volt más társaságok viseletéhez képest.
– Öt dollár a helyszínen kevert adagért, – folytatta – vagy kérhetnek rizst zöldséggel és egy falat hússal, tíz dollárért. Bármi másra van szükségük, csak szóljanak – mondta félmosollyal.
– Meglepetten néztünk egymásra, majd megrendeltük a rizses tálkát, közben ráérezve a gyorstészta hihetetlen ázsiai diadalútjára.
A személyzet mosolya szélesebbre húzódott.
– Kitűnő választás. Mindjárt hozom.- mondta, és már lépett is tovább.
A repülőgép zümmögött, a lenti világ türkiz és fehér foltvarrás volt – óceánok olvadtak össze a felhőkkel. Közben megérkeztek a műanyag tálkák amelyekből vékony gőzcsíkok szöktek ki. A fehér szemek melegen tapadtak össze a zöldségekkel és az egyetlen apró hús úgy ült ott, mint egy félénk állat.
Falatozásunkat egy hang törte meg.
-Jó, ugye – mondta egy piros-ötágúsárga-csillagos,Vietjet pólós tinédzser fiú, akinek a szeme tágra nyílt a téglalap alakú szemüvege mögött.- A bátyám mindig gyorstésztát kap, de én szeretem a rizst. – majd a fontos közlés után továbblépett.
Az idő repült a símán haladó géppel együtt. Lassan megkezdődött a süllyedés. A kabin fényei elhalványultak, ahogy a nap borostyán színűre festette a felhőket. Amikor a kerekek földet értek a Tan Son Nhat repülőtér kifutópályáján, a gép megremegett, majd a szerencsés fékezés és célbaérés után az ajtók sziszegve kinyíltak, és párás levegőhullám csapta meg az érkezőket.
Az előcsarnokban sokan várták a hozzátartozókat, barátokat. Sikerült átverekedni magunkat a tömegen, majd a kijáratnál választottunk a számtalan taxiból.
A taxi tolóajtaja becsukódott és minket a légkondicionált csend buborékjába zárt. Ahogy a sofőr kiért a városba vezető útra, utitársam homlokát a hűvös üveghez nyomta, hogy még jobban lássa ami elénk tárult. Előzőleg ugyan napokat töltött utazási blogok tanulmányozásával és szemcsés YouTube-dokumentumfilmek nézésével. A figyelmeztetéseket is olvasta a forgalomról. Azt hitte, megértette és felkészült.
Tévedett.
Ahogy a taxi beleömlött az első kerület felé vezető főütőerébe, robbant a forgalom. Nem úton mentek, hanem egy élő, lélegző organizmus közepén. Több ezer motorkerékpár hömpölygött előre sűrű, hullámzó dagályban, a króm, a műanyag és a kipufogó kaotikus koreográfiájában. Négy tagú családok egyensúlyoztak bizonytalanul egyetlen robogón, egy kisgyermek szorult a szülők közé; voltak férfiak, akik bambuszrudak kötegeit cipelték, amelyek egy autó szélességében húzódtak, és voltak nők, akik tetőtől talpig színes, mintás anyagokba burkolóztak, arcukat eltakarva a portól.
A motorosok könnyedén, folyékony kecsességgel mozogtak, milliméter távolságokra egymástól, kanyarogva ki-be a buszok és taxik közötti résekben. Mi úgy éreztük, hogy bármely pilanatban katasztrofális ütközés tanúi leszünk. Mégsem ütközött senki. A levegő ritmikus dudálás zenéje volt – nem a már ismert városi forgalom dühös, agresszív dübörgése, hanem egy állandó, udvarias párbeszéd: itt vagyok, megyek, menjünk előre.
Utitársam megbabonázva figyelte, ahogy egy motorkerékpár lustán átsodródik három sávon, hogy kanyarodjon, sofőrje alig pillant hátra a válla fölött. Mellette teherautó dübörgött el, rakterét élő, kotkodácsoló csirkékkel teli kosarak borították, majd egy fehér inges fiatalember suhant el, egyik kezével a kormányon, a másikban gőzölgő kávét tartva szívószállal, tekintetét telefonjára szegezve.
A város kérlelhetetlen, megállíthatatlan mozgási energiája fizikai csapás erejével sújtott. Szervezett káoszra számítottunk, helyette összetett, organikus tánc tanúi lettünk.Végre megéreztük az egész abszurditását.
Utitársam ránézett a sofőrre, aki laza könnyedségével navigált a tömegben. Aztán szeme rátapadt egy Vespán ülő nőre, aki mesterien egyensúlyozott egy halom pizzásdobozt, miközben a fejhallgató mikrofonjába beszélt.
Hitetlenkedés buboréka tört fel mellkasából, áttörve a sokkot. Rövid, éles horkantást hallatott, ami gyorsan őszinte, hangos nevetésbe torkollott. Addig nevetett, amíg a válla is megremegett, és kitörölte a szeméből a vidámság könnyeit.
– Őrület, ugye? – mondta a sofőr, elkapva tekintetét a visszapillantó tükörben, és saját arcán egy mindent tudó, büszke mosoly ráncolódott.
– Őrület – helyeselt utitársam, hangja újonnan talált tisztelettel telt meg. – Izgalmas, hihetetlen őrület.