A kétszer temetett ember 6/6.

A kétszer temetett ember
6/6.
Szó se róla, az asszony rendes volt, minden téren, évekig még a zubbonyomhoz se nyúlt, úgy lógott a fogason, ahogy a kutya hazahozta, három nappal a partra vetődésem után. Igazi kincskereső kutya volt, és talált is, mert én hiába kerestem bármit is az összetört hajóból, hogy legalább a vízhatlanba csomagolt cigaretták meglegyenek, ő akadt rá a hínárba tekeredett kabátomra, igaz, kicsit megtépve, de a kabát belső zsebében szárazon maradt az utolsó fuvarból annyi pénz, ami egy évre való szokott lenni az új életemben.
Ez is izgatott, hogy esetleg elég lenne valami nagyobb vízre jutáshoz. Mert az öreg tiszta papírjaival bármelyik hajóra felmehetek akár gépésznek is, hosszú járatúra, át a Szuezin a Vörös tengerbe, az Indiai óceánig, ha akarom.
Látszott is rajtam a mehetnék, és éreztük is mindketten, Szithoniával együtt.
A Soteros Yanis nevű dohánycsempész, vagyis én, már régen eltűnt a habokban, remélhetőleg levették a listáról is, hogy ne keressék tovább. Idő kell rá, hogy mindenhol híre menjen, mert a nemzetközi járatokon el nem évülő körözéssel hirdetik a csempészeket és egyetlen kikötőben se szedik le a fényképét a tábláról, amíg nem számolódik el a dolog valahogy, ebben biztosak lehettünk.
Ilyen híres ember voltam.
Annyira röhejes volt az egész, és folyton el akartam vele dicsekedni, hogy végigigazoltatják a kikötői kocsmát, nekem meg még köszönnek is. Egyszer direkt odaálltam a fotóm mellé, igaz, hogy azon hosszabb szakállam volt. Ha szegény Nikos nem töri ki a bokáját, most itt röhöghetnénk az egészen, bár, ki tudja. Most ott áll a telepakolt biciklim, mindenki tudja, hogy polipot fogok, abból élek, a Szithonia néha még abroszt is varrt nekik.
Csak úgy belemosolyogtam a sörömbe és hazatoltuk a pedálost.
Hosszútávon világos volt, hogy jobban szeretett engem az asszony, mint én őt, tudta is, hogy bármit tesz, előbb-utóbb úgyis lelépek mellőle, hiába szoktam bele az életbe, untam már nagyon. Ő meg szeretetből segített csalni, hogy szabadon mehessek a Yanni bácsi papírjaival újra a tengerre, amíg csak el nem tűnök valahol a déli vizeken. Ha fél éve nem írok neki, majd szól, hogy eltűntem és így hivatalosan az özvegyem lesz, megkapja a postavezető után járó nyugdíját, ami nekem járt ugye, ha már eltemettem az igazit.
Bármerre járok, én a nyugdíjam bárhol felvehetném, ahogy eddig is jól megéltünk belőle.
Azt kapja majd tőlem ajándékba, hogy nem fogom felvenni és még azt is elintézem, kapjon egy levelet valamelyik távoli kikötőből, hogy levitt egy vihar a fedélzetről, ne várjon haza.
Annyit a négy évért cserébe megérdemel. Akár idővel újra férjhez mehet majd, ha talál valakit, aki szeret hetenként hatszor polipot és egyszer tésztát enni.
Az egész dologból kára senkinek sem lett, a lelépésre költött pénzemből pedig még jól is jártak páran.
Én tiszta lappal kimehetek a tengerre, akár új nevet is szerezhetek, matrózok között előfordul ilyesmi, a körözött Soterost, akinek a maradékait itt dobta ki a tenger, zsebében a saját igazolványával, jó, hogy az a vízhatlanban olvasható maradt, csak a ruhafoszlányokat lehetett elhamvasztani, meg ami szemetet a tűzhelyből rátöltöttünk.
Szóval, épp most szórjuk fel a szélbe, ahogy illik.
Emlékezzetek, ezzel kezdtem a történetet.
Két hatósági és egy temetkezési embert kellett megkenni ahhoz, hogy a halotti bizonyítványt egyből a Soteros nevű csempészre állítsák ki, mert nem sok maradt belőle épségben az egy darab, vizes igazolványt kivéve, leginkább pár rongydarab, amit ott hagytak a rákok. Erős jóindulat kellett az azonosításához, és nem kevés pálinka.
De most végleg beleporlott a tengerbe, Yani pedig itt integet saját magának, jobban mondva, nekem integet, illetve, már a Yanni az. Elég cifra, ugye? Amúgy rendes pasi volt egész életében.
Úgyhogy szombaton kijött a sziget egyetlen rendőre és addig ittunk a halott egészségére, amíg a temetős is ideért a hamvakkal, aztán levittük a dobozt a vízhez, és beleszórtuk a belsejét.
Engem szórtunk a tengerbe, csak álltam a sziklás peremen, Szithonia és a hamvasztó között, és néztem, ahogy röpülök, hogy ott repül a cigarettacsempész Yanis Soteros, a tűzhelyből való hamuval.
Így rendeződött el az első temetésem, amiben érintve vagyok.
Ha egyszer építkezés, vagy más okból, kinyitják az öreg sírokat, csak csodálkozhatnak majd, hogy egy emberhez képest túl sok a csont benne.
Az élet nem mindig egyszerű, és még vége sincs, ha sokáig él a feleségtől továbbállt Yanni, aki én lettem.
Bár, ha megrokkanok, vagy tényleg megcsap a hajókötél, még az is lehet, hogy visszakuncsorgok a szigetre, hátha még egyedül találom az asszonyt. Amúgy is megszokta már, hogy öreget istápol. Persze, ha még nem vette föl az özvegységet, mert akkor kezdhetem elölről, hogy szerezzek egy újabb személyiséget, pedig már nagyon elegem lett ebből a halottasdiból