Szálloda, éjszakai élet
A közepes árfekvésű szálloda a belváros egyik nyüzsgő utcájában feküdt. A francia gyarmati múltat itt is elfeledtette a motorok állandó, ritmikus dudálása – de a hely nagy erényének mutatkozott, hogy majdnem minden érdekesség egy izzasztó, de rövid sétával elérhető közelségbe került.
Az első jele annak, hogy a szálloda nem egy tipikus butikélmény lesz, a hall volt. Pontosabban annak hiánya. A szobához jutáshoz, egy halványan megvilágított masszázs szalonon kellett áthaladni, amely jázminolaj és mentol illatát árasztotta. Két, egyenruhás nő gyakorlott, olvashatatlan arckifejezéssel nézett fel a megmunkálásra váró lábakról, miközben az újonnan érkezettek bőröndjeiket áthúzták a portáshoz.
– Hatodik emelet – mondta a fiatal recepciós, és átnyújtotta a kulcsot.
A lift úgy indult, mint egy haldokló vadállat, bár pazar, belső tere ellentmondott a hangoknak. Az aranyozott díszlécek, bársonnyal bélelt falak, nagy tükör miatt egy kilencszázas évek jazzklubjának érzetét keltette. Emelkedés közben lakosztály-félét képzeltem széles ablakokkal, ahonnan jó kilátás nyílik a városra.
A legfelső emeleten,, amikor kinyíltak az ajtók, a jazzklub csillogása eltűnt. A sötét, vörös szőnyeggel borított folyosó keskeny volt, ami kissé fenyegetőnek is tűnt a csendben. Az igazi meglepetést azonban a szoba okozta, amely ugyan makulátlanul tiszta, de teljesen ablaktalan doboz volt.
– Nincs természetes fény – jegyezte meg utitársam, és a falakat kopogtatta, mintha egy rejtett ablakot keresne.
– Igaz, de az utca zaja nem hallatszik és a léghűtés kitűnően működik, ami mindennél többet ér. Figyeld csak a masina boldogító csipogását – válaszoltam.
Mire kicsomagoltunk, a hosszú repülőút és a vele járók fáradtsága már szinte beleivódott az ízületeinkbe.
– Teljes masszázsra megyek, rám fér, és a világért sem szeretném elszalasztani – jelentette be utitársam -Te is jössz?,
– Inkább vízszintesbe helyezem magam.
A lazulásra vágyó lekúszott a lifttel, és visszalépett a szalon illatos párájába. A masszőr egy lefüggönyzött fülkében lefektette a speciális ágyra és azonnal belemerült a megszokott rutinba. Kliense bágyadtan élvezte, ahogyan a vállán levő csomók és a többi izmok kiengedtek, közben a kinti hangok szűrődtek be az ajtóréseken, pillanatig sem hagyva kétséget a motorok létezéséről.
Amikor másfél órával később együtt kimentünk egy rövid felfedezésre az utcára, rádöbbentünk a sietség abszurditására. Balra egy neonreklám pislákolt: VIETNÁMI MASSZÁZS – LEGJOBB ÁR. Jobb oldalon egy másik, még élénkebb tábla: RELAXÁCIÓ – TALPMASSZÁZS – NYITVA 24 ÓRÁN ÁT.
Amikor végigsétáltunk a házak között, elkerekedett a szemünk. Minden harmadik épületben volt masszázs. Sűrű, végtelen körforgás, halvány fények és fáradt utazók. Megértettük, hogy egy olyan város közepén járunk, ahol a pihenés fontos iparág.
Besötétedett, de volt még kedvünk csavarogni.
– Valahol itt kell lennie a Bui Vien utcának, kövess, ha mersz – javasolta utitársam.
– Olvastam, hogy a Google térképeket fenntartással kell kezelni Ázsiában, mert nem pontosak. Da ha te tudod, hol vagyunk, vakon követlek – mondtam szaggatottan, miközben a járdán parkoló motorkerékpárokat kerülgettük.
Utitársam radarja jól működött, és hamarosan megtaláltuk a Bui Vient, Saigon szórakozónegyedének főutcáját, ami egy idegen számára maga volt a káosz: érzékszerveinkre zúdultak a rózsaszínben és mérgező ciánkékben vibráló neonreklámok, a megpörkölt citromfüves sertéshús illata keveredett a motor kipufogójának éles, fémes szagával, és egy tucatnyi különböző basszus szólam küzdött a harmóniáért és a dominanciáért.
Mielőtt belevágtunk volna, megálltunk az utca elején. Hátunk mögött szólt egy borízű, angol nyelvű hang, ‘ úgy néztek ki, mintha vonatra várnátok, ami nem jön’.
– Csak figyelünk- dörmögte utitársam, maga sem tudva, hogy kinek mondja.
Előttünk az utca az emberiség folyója volt. Kis csoport hátizsákos turista táncolt egy bárpulton, mit sem sejtve arról, hogy az italuk többe kerül, mint az a vacsora, amit a mögöttük álló utcai árus keres majd egész este. Máshol egy csapat tűzokádó pörgött, arcukat rövid, rémisztő narancssárga villanások világították meg. Mellettük idős, bennszülött lakosok kártyáztak egy lapos kartondobozon, arckifejezésüket gránitból faragták, teljesen közömbösen a körülbelül egy méterre dörgő zene iránt, amiben volt egy szívverésszerű lüktetés – talán éppen ez tartotta életben a környéket – a helyiek túlélése neon masniba burkolva.
Nem szóltunk egymáshoz, tudtuk hogy mindketten ugyanazt a feszültséget érezzük.
Láttuk a virágfüzéreket árusító, fiatal nőt aki egy szellem kecsességével mozgott a botladozó, részeg turisták között kanyarogva, tekintetében káromkodás volt, arca a begyakorolt közöny maszkját viselte.
Láttuk az apát, ahogy az apró, rögtönzött grillsütőt kezelte, kezei egy sebész precizitásával mozogtak, a nyársakat addig forgatva, amíg tökéletesre nem pirultak. Tekintete közben a háztömb végén villogó rendőrségi fényeket figyelte, hogy el tudjon tűnni, mielőtt bajba keveredik.
Láttuk a majdnem meztelenre vetkőztetett, még gyerek lányokat táncolni a porondokon, amint rutin mozgással kelletve a női testet kínálták az üzlet áruját, kényszeredett mosolyuk inkább a szenvedésé volt, mint a vidámságé.
És láttuk az utca kövének közepén ülő kor alatti anyát, aki csecsemőjét szoptatta és akit a szórakozók kikerültek, igyekeztek nem észrevenni.
Egyikünknek sem volt kedve további éjszakai élményhez, visszaindultunk a szállóhoz. Le akartuk rövidíteni az utat, ezért bementünk az első mellékutcába, hogy eltávolodjunk a zakatoló basszustól. Egyre mélyebbre kerültünk a melléksikátorok labirintusában. Itt azt is megláttuk, hogy hová vezet az utca, amikor a neonfények megállnak, ahol az árnyék egyre feketébb, ahol a város abbahagyja a sikoltozást, és rekedten suttogni kezd.
Mögötte azonban Bui Vien dübörgött tovább az éjszaka fullasztó hőségében. mint egy örökös zajgép,