A két nevű város
A tizennégy millió lakosú, legnagyobb vietnámi metropolisz, két néven ismert. Az utcákon sétálva, vagy akár helyiekkel beszélgetve, hol Ho Chi Minh Városként említették városukat, hol Saigonként, ami történetének ismerete nélkül zavaró, megtévesztő.
Miért „Saigon”?
Amikor a terület a Khmer Birodalom ( iu. 802-1430) része volt Prey Nokor volt a neve. Ahogy a vietnami telepesek 1623-tól a Jangce medencéből beáramlottak a régióba, a név fokozatosan Saigonná változott. A Saigon név etimológiája továbbra is vita tárgya a történészek között. Egyesek szerint khmer mások szerint kínai eredetű, de közönséges halandónak mindegy is, hiszen a Saigon névnek zamata van. A francia gyarmati időkben a „Távol-Kelet gyöngyszemeként” ismerték, az építészet, a kávézó kultúra és az élénk kereskedelem kozmopolita központjaként. A név ezért még ma is nosztalgia, elegancia és egy letűnt korszak romantikáját hordozza.
„Ho Chi Minh Város” születése
A Ho Chi MinhVáros nevet hivatalosan 1976. július 2-án fogadták el, Észak- és Dél-Vietnam újraegyesítését követően a vietnami háború végén.
A várost Ho Chi Minh, ( magyar beceneve Ho apó) a forradalmi vezető és a modern vietnami állam megalapítója tiszteletére nevezték át, ami az új kormány részéről szimbolikus cselekedet volt. Az új név a gyarmati befolyás végét és az egységes, szocialista korszak kezdetét jelentette.
A modern valóság az, hogy a metropolisz nem csak kétnevű de kétlelkű is.
Jogi és közigazgatási szempontból a neve egyértelműen Ho Chi Minh Város, amely az egész nagy területét jelenti. Levelek címzésére, repülőjegyet foglaláshoz, vagy kormányzati űrlapot töltéséhez a hivatalos nevet ajánlatos használni.
Kulturális és köznyelvi szempontból a „Saigon” szó forog közszájon. A helyiek, a külföldiek, a vállalkozók és az utcai nyelv folyamatosan Saigonozik.
Az ott élők számára „Saigon” a város szívét jelenti – energiáját, utcai ételeit, káoszát és melegségét. A külterületeket is magában foglaló „Ho Chi MinhVáros” a nemzet gazdasági motorja és politikai központja.
*
– Ho Chi Minhba érkeztünk, de Saigonban fogunk kávézni – mondta vidáman utitársam, amikor kiléptünk az ajtón megkeresni a napi első feketét – utána felderíthetnénk a Ben Thanh Marketet, ami állítólag a turisták számára kötelező látnivaló.
Nekiindultunk a napnak.
Legautentikusabb élménynek a belvárosi kávé királya, a jegeskávé sűrített tejjel kínálkozott, kis utcai műanyag széken fogyasztva. Iszogatás közben figyeltük az embereket és az állandó, szédítő, kétkerekű áradatot.
Következő állomásunk a központi fekvésű vásárcsarnok volt. Az épület majd háromszáz év alatt nyerte el jelen formáját, óratornya Saigon nem hivatalos szimbóluma.
A hatalmas, nappali piac rengeteg ruhát, textilt, lakkozott tárgyat, ajándéktárgyat, konyhai és elektromos eszközözt árul, mint a világ összes hasonló helye. Érzékszervi túlcsordulás.
A csarnok, Saigon kereskedelmi történelmének szíve zümmögött, vibrált, zsúfolt volt és nagyon forró. A kereskedők éles szemmel mérték fel a királyokat, és a paraszokat egyaránt. Aki véletlenül megállt érdeklődni, számíthatott rá, hogy harc következik – vagy azért, hogy vegyen valamit, vagy azért, hogy mennyit fizet érte, mert az árcédula csak javaslat volt.
Eredetileg semmit nem akartunk vásárolni, végül egy polóval, és egy selyemsállal hagytuk el a csatateret.
Az ételudvarban tipikus vietnámi ételek közül választottuk ki mindketten a nemzeti Pho-t (ejtsd fuh) ami egy lassan főzött, illatos, aromás tésztaleves csontléből, lapos rizstésztával, friss fűszernövényekkel és vékonyra szeletelt húsokkal készült. A laza környezetben étkezés feloldotta alkudozáshoz nem szokott feszültségünket.
-Innen már nincs messze a Művészeti Múzeum- mutattam a Google-on – van kedved hozzá?
-Menjünk – felelt utitársam nem túl meggyőzően.
A térképet többször is ellenőrizve eljutottunk egy …templomhoz
A nagy kereszt alatti rácsos ajtó zárva volt, de mögötte hárman beszélgettek. Amikor észrevették az idegeneket, nagyon szívesen szolgáltak útbaigazítással. Utitársam azonban úgy gondolta, hogy ha már eltévedtünk, érdemes lenne megnézni a templomot is. Mint mondta, ‘ a templomok fontosak, mert alapvetően a vallások adták és adják az együttélés szabályait’. Érdeklődésünket a beszélgetők kedvesen fogadták, és egyikük felvezetett az emeleti, dísztelen, de gyönyörűen faragott fa berendezésű templomtérbe. Közben hibátlan angolsággal magyarázott.
– Vietnamot elsősorban a buddhista, katolikus és népi hagyományok befolyásolják, de a kálvinista egyház is jelen van, ami bizonyíték a vallási toleranciára és sokszínűségre. A protestantizmus története Vietnámban viszonylag fiatal. A kálvinista hagyomány nagyrészt a 20. század elején érkezett missziós mozgalmakon keresztül.
Ebben a városban, ahol az élet kiszámíthatatlannak és kaotikusnak tűnhet, sok helyi hívőnek stabilitási forrást jelentünk. Nincsenek katedrálisaink, de szerény környezetünk és az istentiszteleti stílus képes saját nyelvünkön elmélyülést nyújtani. Kívülről érkezők mondják, hogy különösen érdekessé a közösség intenzitása teszi a kálvinista jelenlétet Saigonban. Igen, része vagyunk az egypártrendszerű szocialista Vietnam társadalmi képének, ezekbe a csendes szentélyekbe belépve ritka, békés a kilátópont.
Megköszönve az ismertetőt és a kinyitott templomot, ismét az utcán voltunk, hogy folytassuk Saigon felfedezését.
– Van még energiád a művészetihez?- próbálkozott utitársam.
– Hagyjuk legközelebbre – válaszoltam, érezve, hogy a másik legszívesebben megurítana pár hideg, helyi Tiger sört egy árnyékos helyen.