Képzőművészet, alagút
A legközelebb is elérkezett. A rövid távolság ellénére is hosszúnak tűnő kánikulai gyaloglás végén ott álltunk a Művészeti Múzeum előtt. Az intézmény a nyüzsgő város szívében a csend és szépség oázisa, az elegancia gyöngyszeme volt.
Már maga az épület is megérte a belépő árát. Eredetileg a gazdag kínai származású üzletember, Hoa bácsi viskója volt, három emeletével és 3514 négyzetméterével. Az összes szobák száma nem közismert, történelmi pletyka szerint a kúria földszinti 99 szobáját a tulajdonos lányának tragikus bezárására építették.
A háttértől eltekintve és vietnamiként ismert Hoa bá’ francia állampolgársággal rendelkezett és ő volt Saigon negyedik leggazdagabb embere, aki körül sok legenda született.Tekintélyes nyomokat hagyott maga után, mert nemcsak vagyont halmozott fel, hanem tudta, hogyan gondoskodjon a közösségről is – számos fontos hozzájárulása volt a város mai arculatához.
A sárga kastély -Művészeti Múzeum- megjelenése a francia gyarmati építészet és a kínai díszítőelemek feltűnő keveréke. Egy Rivera nevű francia építész tervezte, akinek a keresztnevét a koloniális adminisztráció elfelejtette feljegyezni.
Végigsétáltunk a magas mennyezetű termeken, nem hagyva észrevétlenül a csiszolt márványpadlót, a bonyolult ólomüveg ablakokat, és egy lezárt antik liftet, ami használat helyett csatlakozott a kiállított anyagokhoz.
Az összes, 21 000 műalkotás alapos szemrevételezésére nem vállalkoztunk, de jó érzéssel sétáltunk közöttük.
A földszinten a kortárs kiállítások bemutattak mindent az absztrakt kísérletezéstől a modern társadalmi kommentárig. Az első emelet a 20. századi „Indokínai Képzőművészeti Főiskola” korszakára összpontosított, a selyemfestéstől a lakkművészeti technikákon át az olajfestészetig. A második emelet, az ősi és klasszikus művészetnek szentelt emelet, a Champa Királyság tárgyi emlékeit, bronzszobrokat és a hagyományos fafaragásokat őrizte.
A szellemi termékek közötti barangolás után, de még az utcai káosz előtt, egy kicsit leültünk az előcsarnokban.
-Mit gondolsz a látottakról? – érdeklődött utitársam, megelőzve hasonló kérdésem.
-Tudod, hogy számomra nincs rossz múzeum – nevettem rá – Ami a képeket illeti, világos, hogy az izmusok stílusai bejárták a világot. Ide is elértek, szerencsére tehetségekkel találkoztak. A legkedvesebb mégis a Champa emlékek. Ami egy pillanatra elgondolkoztatott, hogy a múzeumban egyetlen francia művész alkotása nem látható. Mintha a hivatal a franciákat teljesen törölni szerette volna még az emlékezetből is. Te mit kedveltél a legjobban?
-A selyemfestészetet. A finomságát, a hagyományt, a technikai bravúrt. Ami a franciákat illeti, érdekes a megfigyelésed. Annál is inkább, mert itteni mellőzésükkel még nem lehet a históriát meg nem történtté tenni. Ott vannak például az alagutak, amelyeket a gerillák eredetileg az 1940-es évek végén kezdtek építeni a franciák elleni ellenállás során. Igaz, a vietnami háború alatt kiterjesztették a hálózatot egy földalatti metropolisszá – de mégiscsak a franciákkal kezdődött. Az is történelem.
-Mielőtt jobban belemerülnél, gyere vessük bele magunkat a városi forgatagba, és találjunk harapnivalót.
-Remek ötlet- csillant fel utitársam szeme.
Elindultnnk.
-Étkezés akárhol, bárhol, mindenütt, ez volt a tájékoztató lényege is, amit olvastam. Bár ha szétnézel, és látod az utcai ételárusok sokaságot, inkább nevezném ezt kajálásnak.
Pillanatokon belűl beleütköztünk a járda közepén egy foghíjas, helyi öregbe, aki csirkedarabokat sütögetett parázson. Elmutogattuk egymásnak a kölcsönös tudnivalókat, majd tojásos rizzsel megérkeztek a szárnyasok combjai a műanyag székekre űltetett mihozzánk. Kívánni sem lehetett volna frissebb ételt és személyre szólóbb kiszolgálást.
A szomszéd kapu alatti hűtőszekrényből előkerült egy jó vietnámi sör is, amit utitársam a közeli parkban akart elszopogatni.
Rövid séta és kalandos úton-átkelés után letelepedtünk egy hatalmas banyan fa árnyékában.
-Szeretnél holnap alagutakat nézni? – kérdezte utitársam.
-Köszönöm, nem. Amióta leereszkedtem egy függőleges ezüstbánya lukba, azóta nem bírom az alagutakat sem, de ha van kedved, mesélj, mit tudsz a vietnámiakról.
Utitársam nagy lélegzetet vett, érzékeltetve, hogy a történethez sok levegőre lesz szüksége.
– A Cu Chi alagutak város a föld alatt- kezdte, és folytatta – nem csupán turisztikai látványosságok. Mély bizonyítékai az emberi ellenálló képességnek, találékonyságnak és kitartásnak.
A több mint 250 kilométer hosszú alagúthálózatot – mint előbb említettem – eredetileg az 1940-es évek végén kezdték építeni. A vietnami háború alatt a Viet Kong kiterjesztette a hálózatot földalatti metropolisszá.
Nem csak egyszerű búvóhelyekről volt szó, hanem egy teljesen működő földalatti társadalomról. Az alagutaknak sötét, szűk falai között kialakítottak lakótereket kis szobákkal, ahol családok éltek évekig, mezei kórházakat, amelyek a sebesültek ellátására szolgáltak, parancsnoki központokat, konyhákat, ahol zseniálisan megtervezték a „füstmentes” kéményeket – a füstöt messzire elvezették az alagút bejáratától, hogy elkerüljék a felderítést.
Az alagutak látogatása ma alázatra késztető élmény. Sok turista számára a fénypont – és a legidegtépőbb rész az a lehetőség, hogy átkússzanak az eredeti alagutak egyes szakaszain.
Bár az alagutak tagadhatatlanul a hadtörténelem részét képezik, de mást is bizonyítanak, mert például ott voltak a hírhedt „csapdák”, a bambusztüskék és okos mechanikus eszközök, amelyeket inkább harcképtelenné akartak tenni, mint ölni, lelassítva az ellenfelet és pszichológiai stresszt okozni.
-Ami, bár nagyon sokáig tartott, eredményesen működött – szúrtam közbe.
-Az alagutak egy kísérteties, ugyanakkor megindító és tiszteletadó állomása minden vietnami útvonalnak. Ha nem is tudjuk megnézni, legalább megemlékeztünk róla.
Ebben a hangulatban indultunk el körbejárni az ősfás parkot, amelynek közepén egy gazebóban néhány emberpár korabeli ruhában charlestont táncolt. Fellini sem tudott volna bizarrabbat kitalálni.