64.
Nem fogták fel azonnal a nehézségeket. Az első években mikor még nem értették, hogy a klónok lényegesen különböztek tőlük, abban reménykedtek, hogy az idő múlásával a problémák megoldódnak vagy maguktól, vagy hála kutatási eredményeiknek.
Ebben reménykedve folytatták öt éven keresztül létszámuk mesterséges növelését. A látható eredmény az volt, hogy közel négyezer fővel szaporodtak. Négyezer klone ahol egyenlőtlen számban voltak a különböző nemek. A gyermek halálozás következményeként sokkal több fiú volt mint lány.
Amikor végre biztosak voltak abban, hogy nem örökölték képességeiket, ez egy általános katasztrófa volt számukra. Újra kellet szervezni egész életüket. Több ezer gyermek számára iskolára volt szükség. Teknikailag képesek voltak építeni vagy kijavítani a régi iskolákat, de ezek a gyerekek képtelenek voltak az azonnali helyváltoztatásra, pedig egymástól távol, a világ minden részén éltek a szüleikkel.
Régóta senki nem élt a városokban. Helyvàltozàs képességük megengedte, hogy ott éljenek ahol akartak, egymástól távol, különböző földrészeken. Csak a munkahelyükön találkoztak.
Tudva jól, hogy a gyerekekre 16 vagy 20 év iskola vár, központosították az elemi és a középiskolát, az egyetemet Kaliforniában az UCCLA megjavított épületeiben. Az éghajlat miatt választották ezt a helyet ami sokkal jobb volt mint Európa vagy Amerika keleti partja.
Kurihara és emberei gyártották Corine Horvath és Thaw kvantum számítógépeit, mert csak az alsó osztályokban az elemiben tanították az emberek az ismeretek alapjait mint írni, olvasni és számolni. Tizevés kortól kezdve Kurihara gépemberei vették őket kézbe a kvantum számítógépek segítségével.
A legtöbb biológus, Carnavon, Alma, David és a többiek, Geordie irányítása alatt a programokat készítették. Mindenki tudta már, hogy a lemásolt gyerekek semmit nem örököltek tőlük, csak egyetlen bizonytalanság maradt, az öregedés kérdése. Várni kellet 45-50 évet, hogy megtudják, öregednek-e vagy sem?
De ez még messze volt.
Mielőtt felnőttek, a jövőjükre is gondolni kellett! Valójában nem sok idejük volt emberek számára emberi környezetet teremteni. Időnként átvillant rajtuk a gondolat, hogy hozzájuk képes alsóbbrendűek voltak a klone gyerekek, mint az eltűnt emberiség.
Ennek a szónak és gondolatnak nem olyan jelentése volt mint a múltban, amikor politikai rendszerek és ideológiák használták ezt a kifejezést, hogy megkülönböztessék, elítéljék és kiirtsák ellenségeiket. Most ezek az alsóbbrendű emberek miattuk léteztek. Ők teremtették őket mesterségesen és minden felelősség rájuk hárult. Szaporodni akartak, hogy könnyebb legyen az életük és könnyítés helyett elképzelhetetlen problémákat csináltak nem csak önmaguknak, hanem saját kreációjuknak is!
Carnavon és mindazok akik körülötte egy bizonyos világ adminisztrációt formáltak, a lakosság statisztikáját kezelték, szervezték a földművelést, az energia szolgáltatást, az élelmezést, megrémültek. Megrémültek a mesterségesen felidézett váratlan helyzettől.
Szerencsére léteztek a gépemberek. Óriásira fejlesztették gyártásukat, hogy a klónok életéhez szükséges alapokat lefektessék. Biztositani kellett a közlekedést és minden kapcsolat olyan lények között akik csak élőszóval tudták gondolataikat elcserélni és közlekedési eszközzel helyet változtatni..
Nem csak fizikai és anyagi kérdés volt, hanem psychológiai is! Teljesen ismeretlen probléma.
A változás, századok óta senki nem halt meg! Még a halál gondolata is eltűnt. Kitörölték a szótárakból! Nem volt halott szülő vagy rokon. Még Lily sem emlékezett fiatalon elveszített szüleire.
A klónokkal ismét a halállal voltak együtt. Mint törékeny lényekre kellett ezekre a fiatalokra gondolni. Egy temető létesítésével központosították a halált. Mint a régi, második világháború utáni amerikai temetőkben, egy néhány fával tarkított csupasz területen egyenes vonalban, katonásan várták az utolsó ítéletet a sírok. Nem volt keresztfa mert a vallások nem léteztek, de egy táblán a név és elmenetelük dátuma.
65
Az egyik melegházban ahol dolgozott Carnavonnal beszélgetve a kezét törölte Stockwell. —Az ember másolás teljes csődben van, ismerte el.
— Nem olyanok mint mi, hagyta helybe Carnavon.
— Csak külsőleg, tudom. Mindenki tudja. De semmit nem lehet visszacsinálni, ugye?
— Most már lehetetlen, ismerte be Carnavon. Sokan vannak, több ezren.
— És miattuk van kórházakra és iskolákra szükség!
— Igy van. És a jövőre is gondolni kell, amikor felnőttek lesznek!
— Éppen a jövőről akarok beszélni. A közlekedés! Hogyan közlekednek majd?
— Együtt, egy városban kell élniük. Carnavon előrehajolva egy paradicsomban gyönyörködött.
— Egyre nehezebbek lesznek a problémák, hagyta helyben Stockwell. Mit gondol a repülésről?
— Földrészek közötti utazásra gondol?
— Igen. Különben arra ítéljük őket, hogy egy városban éljenek. Újra kell fejleszteni a légi közlekedést. Jack barátját nézte és válaszát nem várva a kijárat felé indult.
— Hiányzik a repülés, kérdezte Carnavon.
— Magának nem?
— Nekem is. Tudom jól, hogy ez egy szenvedély.
Kint tavaszi napsütésben fürdött a völgy és távolabb a foldkozi tenger visszatükrözte a fényt.
— Szenvedély vagy sem, tizenöt vagy huszév múlva közlekedniük kell. Könnyebb a légiut mint felszabaditani az utakat vagy a vasutat. Arról nem beszélve, hogy az út és a vasút nem jó semmire, mert nincsenek városok. Hosszú távon csak repülőt lehet használni és helikoptert a reptér és a vàros között. Nem látok más lehetőséget.
— Sajnos, semmi más nincs. Carnavon nem tudott barátjának ellentmondani.
„ Magukhoz megyünk, kérdezte.
— Igen, egy kávéra ha úgy akarja, felelte Stockwell.
Házuk nem volt messze rejtve a fák között.
— Otthon van Shannon?
— Egyedül vagyok, nyugodtan beszélgethetünk. Tudja jól, hogy nem szereti a repülést.
Csészéjükben gőzölgött a kávé annyira forró volt a víz.
— Mindent megszervezni, vagy húsz év áll a rendelkezésünkre.
Nehezen képzelték el a jövőt. Rengeteg munkára volt szükség, hogy az emberiség régi helyzetét megteremtsék.
— Ha jól meggondoljuk visszafelé mentünk, állapította meg Stockwell.
— Igy van sajnos. Kellemes éghajlat alatt kell letelepíteni őket ahol folytathatják tanulmányaikat és dolgozhatnak. Később mikor szaporodni fognak talán, a segítségünk nélkül élnek majd.
— Gondolja? Stockwell nehezen tudta a messzi jövőben elképzelni életüket.
— Remélem. Pillanatnyilag a gépéivel és a repterekkel kell foglalkoznunk.
— Csak néhány hely kell! A repülés gondolata és, hogy ezzel foglalkoznak majd, felvidította Stockwellt.
— Segíteni fog?
— Természetesen! Még nem felejtettem el, hogy régi pilóta vagyok én is.
66
Abban az időben nem képzeltem el a ránk váró nehézségeket ami egy második civilizáció alkotásával jár. A régi civilizáció majdnem élethű mása amit akaratunk ellenére veszítettünk el. Ma már tudom hogy mennyi erőfeszítésre van szükség egy mesterséges és a múltból előhívót társadalom életben tartásához.
Egyedül voltam Afrikában mint mindég mikor Alma nem jött velem. Kolweziben egy kis tó elvadult partján. Régen egy park övezte s én gyakran pihentem egy fapadon nézve a fűben hancúrozó kutyáimat. A fát ette a szú, az eső, a nap, a hangyák, az idő rongálta, és én minden 15-20 évben kijavítottam.
Egyedül voltam Tsip-Tsip társaságában. Kis verebem aki északon, Kabaloban fogadott örökbe. Érkezésem után csodálatosképp mindég megtalált. Ilyen távolságból nem tudom hogyan tudta hol vagyok. Hogyan küzdötte le a távolságot köztem és vidéke között ahol törzsé lakott? Fogalmam sincs. Primitív gondolatain kívül semmit nem ismertem. Azt tudom, hogy baráti érzelmei voltak irántam. Még azt sem tudom, hogy ö volt-e az első Tsip-Tsip akit századokkal ezelött megismertem Kabaloban, vagy csak egy leszármazottja? De ha egyike volt az utódainak, akkor hogyan ismert, miért szeretett és hogyan jött ide? Minden képességünk dacára annyi misztérium van körölöttünk.
Mi azt képzeltük, hogy elegendő lesz húsz éves előkészület a mesterségesen alkotott emberiség számára. Ki mert arra gondolni, hogy századokra lesz szükséges megteremteni számukra a szükséges környezetet!
Sok erőfeszítésre volt szükség, hogy egy várost valósítsunk számukra. Az informatika és a robotizàcio fejlődése nélkül képtelenség volt megvalósítani számukra az Új Világot. Mert az alkotásaink voltak mint mi voltunk másoknak ma és azelőtt.
Stockwell és én számtalan robot segítségével helyre állítottunk két repülőteret és két nagy szállító gépet és néhány kisebbet. A többiek, Los Angeles egyik negyedét választották és kijavították a kertes házakat. Mások a tengerpart és a hátország felé vezető utakat tették használhatóvá, hogy az általunk művelt narancsfa és más gyümölcstermő földeket átvegyék tolunk.
A munkálatok nagyrésze számunkra is hasznos volt, mert a jóléthez szükséges iparágakat fejlesztettük ki. Újra létesítettük egy a mozdulatlanságra kényszerült emberiség számára a textil ágat és a majdnem tökéletesen automatizált konzerv gyártást. A klónoknak nem volt olyan helyvàltozàs képességük mint nekünk. Életük könnyítésére a legtöbb ipart Kaliforniában összpontosítottuk. Autókat gyártottunk számukra a régi kocsikat modernizálva. Nem akartuk újra kezdeni a petróleum produkciót és igy sikerült a víz molekulait felhasználva uj üzemanyagot biztositani számukra.
Az erőfeszítés nem volt hiábavaló! Hosszú ideig minden cél nélkül letargiában éltünk. Most végre volt valami cél előttünk! Alkotó képességünk megsokszorozódott.
Tizenöt évre volt szükségünk ahoz, hogy észrevegyuk a láthatatlan különbségeket a klónok között. Azt már régóta tudtuk, hogy nem örökölték képességeinket. Nehezen tanultak, ismerték meg az alapvető ismereteket mint írni, olvasni vagy számolni és más tudományokat. Épp olyan lassan mint fiatal korunkban mi!
A kezdet óta tudtuk azt is, hogy nem voltak immunizálva a betegségek ellen és meghaltak gyógyítás nélkül. Igy kénytelenek voltunk feltételezni, hogy épp oly korlátozott élet reményük volt mint azelőtt nekünk. Mennyi idő állt a rendelkezésükre? Nem lehetett tudni. 70-80 évre számítottunk mint az emberiség közepes életkora a régi időben.
Megpróbáltunk mindent előre látni. Mindent amire szükségük volt egy kellemes élethez abban a reményben, hogy az idő múlásával felépítik saját életmódjukat és civilizációjukat.
Egyes fiatalnak sok nehézsége volt a tanulással. A szülök különórákat adtak számukra és kénytelenek voltunk osztályozni oket. Azok a fiatalok akik képtelenek voltak tanulmányaikban tovább haladni, az ipari munkákra kényszerültek. A természetes kiválasztódás és képességek megkülönböztették a klónokat mint mi voltunk a gyerekkoromban. Az egyetlen különbség az volt, hogy a múltban a szülök minden áron azt akarták, hogy gyermekeikből értelmiségi legyen. Nálunk ez az óhaj nem létezett mert mindenki egyidöben értelmiségi és kézimunkás volt. Minden a pillanatnyi szükségletektől függött.
Különbözött a karakterjük. Meglepődve vettük észre a növekvő fiatalok nehezen türtőztetett erőszakosságát. Mindazok akik a robot tanárokkal dolgoztak együtt észrevették a fegyelmezetlenség és a korai szexualitás egyidejű fejlődését az erőszakossággal. Egymástól elválasztva éltek a fiuk és a lányok és ennek ellenére több nemi erőszakoskodás történt. Pontosan az emberiség utolsó éveihez hasonlóan. Nálunk az erőszak gondolata sem létezett! Arról nem beszélve, hogy ez fizikai lehetetlenség volt mert egy veszélyben lévő nő egyik percről a másikra helyet tudott változtatni.
A szülök egyre nehezebben tartották vissza a gyerekeket. Nagyon nagy volt a különbség a klone és természetes gyerekek között. Nem csak fizikai képességeik hanem magatartásuk és jellemük is különbözött. A kis gyerek kor után a klónok egyre jobban irigyelték a természetes gyerekeket. Abnormálisnak tekintették önmagukat. Fizikai hasonlóságuk szüleikhez annál kellemetlenebb volt, hogy nem volt szellemi hasonlóság.
A szülök és a klone gyermekek között a különbségek miatt volt nehezebb a kapcsolat. Kezdetben a szülök a gyermekek gondolatait próbálták kutatni, ami képtelenség volt. Soha nem tudtak összeforrni velük, úgy mint a természetes gyerekekkel. Soha nem tudták, hogy valójában mit gondolnak? Mindent magyarázni kellett és kitalálni a képességeiket. Jelenlétükben mindenki fennhangon beszélt, hogy ne sértődjenek meg, mert a gondolatok csendje számukra érthetetlen volt.
Olyan társadalomban nevelkedtek ahol régóta semmi probléma nem volt a lakosok között. Nem volt politika, vallás, templomok, állami organizáció és különböző kötelességek. Mindenki csinált valami hasznosat és változtatta a foglalkozását kíváncsiságból.
A klónok között kamaszkorban kezdődtek a problémák. Én és a többiek észrevettük, hogy éppen olyan volt a magatartásuk mint a fiataloké a régi időkben. Mint amilyen én és a többiek voltunk fiatal korunkban. Semmi magyarázatot nem találtunk rá, pedig hosszan kerestük sikertelenül. Szemmel láthatóan az egyetlen magyarázat az volt, hogy a klónok normális emberek voltak. Mint régen mi voltunk. A valóságban mi voltunk az abnormálisak mint ahogy régen gondoltam.
Hosszú időn keresztül abban reménykedtünk, hogy egy szép napon belázasodnak mint mi. Egy vagy kéthetes láz után felébrednek a mi képességeink birtokában. Nem betegedtek meg. Mindenféle könnyű és súlyos betegséggel küszködtek de soha nem az átváltoztató lázzal.
Emberek maradtak, reménytelenül emberek.
Lehetséges volt, hogy nem betegednek meg mint mi. Valójában nem értettük és nem ismertük az átváltozás folyamatát. Lehetségesnek tűnt, hogy a klónoknak nincs szükségük lázra! Talán örökölték a hosszú életet? Hosszú éveken keresztül kerestük a különbséget közöttük és közöttünk, hogy megértsük az átváltozás miértjét, de hiába. Igy nem maradt más mint türelmesen várni és figyelni őket. Negyven éves kortól az öregedés nyilvánvaló jeleit kerestük.
A ráncokat. A haj ritkulását és fehéredését. A férfiak domborodó hasát. A nőknél a nemzés vége volt az öregedés vitathatatlan jele, még ha fizikailag semmi változás nem volt látható. Sajnos, 40-50 éves kor között majdnem minden nő terméketlenné vált! Ez volt a vitathatatlan tény és válasz a kérdésünkre, a klónok nem élnek olyan hosszú ideig mint mi.
Egy hal felugrott a vízben és a hullám gyűrű növekedett körülötte majd eltűnt és a víz színe megfiatalodott és újra kisimult. Tsip-Tsip előttem szemezgetett a nap szívta fűben és ugrándozott önmagával vitatkozva, végtelen monológban.
Irigyeltem kis barátomat. Irigyeltem mert boldog volt, boldognak tűnt miközben mi, én és a többiek elveszítettük lelki nyugalmunkat. A kezdeti lelkesedés eltűnt és a kételyeknek adta át helyét. Kételkedtünk cselekedetünk hasznában. És én féltem! Féltem a jövőtől.