88
— Hol vagyunk?
Lily és Diego Walraf egy nagy tér fölött lebegtek.
— Los Angeles fölött, volt Walraf telepatikus válasza. Itt dolgoztam régen. Alattunk, ez a Pershing Square vagy ami megmaradt.
— A maga idejében.
— Igen. Ez Fernandez 3 címe amit nekem adott.
A tér körül néhány romos felhőkarcoló mint sovány ujjak meredtek az ég felé, jó állapotban lévő tornyok szomszédságában. Közöttük normális kisebb házak. Pálmák árnyékolták a teret és közepén pázsit zöldült. A tért körülölelő aszfaltos úton kocsik közlekedtek vagy vártak a parkolóban. Onnan a magasból messzire láttak. A tér volt a város szíve, mert onnan nyíltak a régi utcák és utak a lakóházakkal és kereskedésekkel. Gombaként nőttek az épületek. Távolabb lázasan építkeztek. A régi világváros újra élt.
— Azonnal meglátogatjuk?
— Nem, később. Napnyugta után. A tengerparton kivárjuk a megfelelő pillanatot.
— Miért nem a házában?
— Nincs bizalmam benne, válaszolta Diego. Meglehet, hogy a rendőrség mikrofonokat rejtett el, vagy megfigyelés alatt tartják. Idegesek amióta meghalt egy kollegájuk. Arról nem beszélve, hogy most tudjuk amit soha nem képzeltünk el: nem szeretnek minket!
Messze a néptelen délen vártak. Az éj leszálltával a pálmák között találták magukat. Körölöttük minden néptelen volt. Senki más nem tartózkodott ebben a késői órában a jól kivilágított téren mint mozdulatlan gépkocsik. Az épület zárt kapuja bosszantotta Walrafot.
— Nem beszélt a bezárt kapuról, és fennhangon szitkozódott.
„Sem névtábla, sem csengő, sem elektromos kapunyitó mint az én időmben.
— Hányadik emelet?
— A 22-ik, válaszolt röviden Diego Walraf. De nem kopogtathatunk minden ablakon, hogy lássuk, hol lakik!
— Nem kételkedem, és gondolatait Lily a legszebb mosolyával párosította. De felmehetünk a tetőre ahol biztosan van egy ajtó ahol lemehetünk. Nem gondolja?
— Evidens, és a homlokára ütött. Nincs már gyakorlatom, ismerte be Diego a felhőkarcoló lapos tetején.
A sápadt holdfény kísérteties fényben árasztotta őket el.
— Milyen épületek ezek, mutatta az árnyékokat Lily.
— Biztosan a víztartályok és a léghűtés. Lassan mozogtak a sötétben, mert nem volt lámpájuk és megpróbálták kikerülni az akadályokat. Diego és nyomában a fiatal nő megkerült két épületet kezével a falat tapogatva mikor a vasajtóra akadt.
— Ez az ha nem tévedek.
— Zárva?
— Igen.
— Mit csinálunk, kérdezte Lily.
— Szétszedjük ezzel. A félhomályban egy fegyvert látott a kezében.
— Revolver?
— Igen. Ismeri? Walraf meglepődött.
— Persze. Sok filmet láttam és ismerem a múltat. Attól nem fél, hogy a lövés az egész negyedet felébreszti?
— Semmi veszély. Mindentől messze vagyunk és a zaj nem olyan erős. Kétszer a zárba lőtt és az ajtó kinyilt.
Elottük egy lépcsőház tűnt el a hatalmas torony gyomrában. Az első forduló után egy önműködően záruló ajtón keresztül az utolsó emelet folyosóján találták magukat. Mélységes csendben. A folyosó gyenge hangulatvilágítása, a zárt ajtók a kétoldalon nyomasztóan hatott rájuk. Különösen Lilynek volt nyomasztóm aki nem ismerte a múlt régi épületeit, sem azelőtt, sem most a jelenben.
Diego Walraf megállt egy ajtó elött és megnyomott egy önmagától kigyúló gombot.
— Mi ez? Lily gyanakvóan és kivàncsian követte tekintetével az egymás után kigyulladó majd eloltodó gombokat az ajtó felett.
— Ez egy felvonó. Nem ismeri, kérdezte társa és őszintén meglepődőt.
— Egyáltalán nem. A londoni házunk amit ismer, csak egy emeletes. Á nagyszülőim háza amit szintén ismer, és a spanyol házm földszintesek. Tudja jól, hogy nálunk senki nem lakik felhőkarcolókban.
Hallották a gép érkezését és kellemetlen volt egy majdnem teljesen légmentesen zárt dobozban lenni. Az ajtó önmagától kinyilt a 22-ik emeleten.
— Itt lakik Fernandez 3?
— Igen, a 2236 –ban. Megszámozott és zárt ajtók elött mentek el. Engedelmesen követte Walrafot aki mindkét oldalon a számokat nézte.
— Itt vagyunk. Mint a többi, egy barnára festett ajtó. Csengetett. Gyakorlott szeme észrevette, hogy valaki nézi őket az ember magasságban lévő kis nagyítón keresztül. Kulcs csörgés és zár kattanás és egy sápadt Fernandez 3 elött találták magukat aki ujjával a szája elött csendet parancsolt. Kijött és az ajtó egy kattanással bezárult mögötte.
— Azonnal elmegyünk, suttogta Walraf. Hagyja magát vezetni. Megragadta társai karját és azonnal eltűntek.
89
— Itt vagyunk ahol soha senki nem keresi majd.
— Hól?
— Spanyolországban. Stockwellék háza elött voltak. A kaliforniai éjszakàt a reggeli spanyol napsugár váltotta fel.
— Ez valóban meglepő, csodálatos, lelkesedett Fernandez 3.
— Micsoda, kérdezte Lily.
— A helyvàltozàs. Egy perccel ezelött ott voltunk nálam, most meg…
Stockwell a nyitott ajtóban és mögötte Shannon egy kisbabával félbeszakította a látogató lelkesedését.
— Hozta Isten, üdvözölte Jack és kezet nyújtott.
— Stockwell tábornok! Fernandez 3 halott sápadt volt.
— Tévedés, szolt közbe Walraf. A maga tábornokának az őse.
— Tudom, de a hasonlatosság kísérteties. Ö az…az apósom volt.
— Menjünk be, ajánlotta Jack. Bent, kényelmesebben leszünk.
— A gyereke? Fernandez 3 nem tudta tekintetét elfordítani az anyja karjai közt alvó kisbabáról.
— A legfiatalabb, bólintott Shannon.
Nyugalmukat Pepita váratlan érkezése zavarta meg. A kiskutya ugatva, nyüszítve Lily karjaiba ugrott.
— Nyugalom! Lily gondolatait kiskutyája megértette és csodálatosképp nyugton maradt úrnője karjai között.
— Valóban hasonlítanak, kérdezte a látogatót Diego Walraf.
— Valóban. Ha úgy öltözne mint a tábornok, senki nem látná a különbséget. Körülbelül egykorúak.
— Alig néhány száz év különbséggel, motyogta önmagának Stockwell. És ö vezeti magukat?
— Igen, ö és a vezérkara. Amint tudják, a hadsereg vezet mindent a rendőrséggel és Krisztus-király egyházzal együtt. Négy nemzedéke, hogy a Stockwell család uralja a hadsereget, magyarázta Fernandez 3. Stockwell 14,15,16 és 17 és valószínűleg a fia folytatja majd uralmát.
— Uralom?
— Igen. Nincs rá más szó. Apja, Stockwell 16 óta a tábornoki és államfői címet örökölik a férfi leszármazottak.
— Te jó ég! Jack, Shannont és Lilyt nézte és mindnyájan látták, hogy felháborodott.
— Mondhatom, hogy a Tábornok imádja a repülést, folytatta Fernandez 3. Állandó a pilóta toborzás és tervbevette évi tíz repülő gyártását.
— Úgy tűnik, hogy örökölte a repülés szenvedélyét, gondolta Stockwell. Mindent elfogadok csak azt nem, hogy egyik klónom vezesse ellenünk a lázadást. Fernandez 3 kivételével mindnyájan megértették, de Walraf kivételével senki nem reagált.
Épp úgy nem a maga hibája, mint az enyhém sem. Mindnyàjunk hibája, tudatlanságunk következménye. Nem ismertük későbbi következményeit a klónozásnak. Nem érdemes erről beszélni Jack. Már késő és semmit nem változtat ha siránkozunk felette.
— Diegonak igaza van, helyeselt Shannon és Fernandez 3-hoz fordult.
— Elmagyarázná pontosan, hogy hol dolgoznak a fegyverükön?
— A Prometheus tervre gondol?
— Igen.
— Leírást akar a bázisunkról? Fernandez 3 meglepetve nézte őket.
— Igen, válaszolt Walraf.
— De miért? Képtelen vagyok részletesen leírni.
— Azt akarjuk ismerni, tudni, hogy hol tartanak a kutatásaikkal? Személyesen akarok odamenni és megnézni a terveket.
— Ezt nem lehet. Nem tudom részletesen leírni a bázist. De minden helyvàltozàs nélkül behatolhat a computerekbe. Ismerem a megnyitó kódokat. Gondolom, hogy nagy kapacitású komputeriek vannak, ugye?
— Nincsenek védve?
— Védve mitől? Miért és ki ellen? A tudósok kivételével senki nem használja őket nálunk. Minden annyira titkos és tilos, hogy a vezetők képtelenek elképzelni, hogy valaki ellopja a titkokat.
Meglepő és kielégítő volt a válasz. A kezdet óta Walraf meggyőződése az volt, hogy a klónok vezetői nem is álmodtak arról, hogy terveiket valaki felfedezi egy szép napon. Régóta megszűnt minden kapcsolat a két társadalom között. Azok, aki a kaliforniai parton pihentek mint Alma és Carnavon, soha nem közelítettek meg Los Angelest és lakóit. Nagy ritkán láttak egy rendőr kocsit és néhány civilt. A klónok soha nem mentek Silicon Valley városaiba és különösen a messzi Kansasba nem. Századok óta szállította számukra Geordie az életükhöz szükséges búzát. Los Angelestől északra raktározták és ez alkalommal látták emberei a kaliforniai mezőgazdaság fejlődését.
Diego Walraf többször látott már repülőket a hegyek fölött de soha nem képzelte el, hogy ezek a gépek veszélyesek lehetnek egyszer.
— Nem hiszem, hogy sokáig maradhat közöttünk a látogatónk, jegyezte meg Shannon.
— Nem maradhat ha még pihenni szeretne ma éjjel. Maximum két óra visszatérte elött, válaszolta Walraf.
— Fáradt, kérdezte Fernandez 3-tol.
— Nem. Csak a történtekre gondolok.
— Két óra múlva otthon van.
— Rendben.
— Beszélne egy kicsit önmagukról, hogyan élnek, az életükről?