7. történet: A kör bezárul
A júliusi hőség nehéz papmanként nehezedett a tájra, amikor Gábor autója befordult a falu főutcájára. Az ablak le volt eresztve, a menetszél a tikkadt határ porát és a száradó széna nehéz, édeskés illatát hozta be az utastérbe. Ugyanaz az illat, ami negyvennégy évig kísértett. Dani hátul ült, Gábor fél kézzel a kormányt fogta, a másikkal az én combomat simította. Megnyugtató, hűvös érintés volt a belső lázamra.
Idős szüleim a kiskapunál vártak bennünket. Apám haja már teljesen fehér volt, a tartása megkopott, anyám pedig még apróbbnak tűnt, mint amikor legutóbb láttam. De a tekintetükben most nem a régi elvárás égett, hanem az öregek csendes, aggódó szeretete. Amikor Gábor határozott léptekkel odalépett hozzájuk, és férfiasan, mély tisztelettel kezet rázott apámmal, láttam az öreg szemében a megkönnyebbülést. Dani kissé esetlenül, de udvariasan köszönt, anyám pedig azonnal a kötényébe törölte a kezét:
– Jaj, de nagy legény! Gyertek beljebb, mindjárt kész a húsleves.
Délután, amikor a hőség kissé enyhült, Gábor és Dani ottmaradtak apámmal a műhelyben, én pedig elindultam a temetőbe nagyanyám sírjához. Egyedül akartam menni, vissza a gyökerekhez. A templom melletti kisbolt előtt történt. Egy bordó, poros terepjáró fékezett le mellettem. Az ajtó csapódott, és egy pocakosodó, munkásruhás férfi szállt ki belőle. A haja már ritkult a halántékánál, a napcserzette arcán mély barázdák húzódtak, de a szeme… az a hűséges, bánatos kutyaszem harminc év távlatából is pontosan ugyanaz volt.
Józsi.
Megálltunk egymással szemben a porban. Az idő egy pillanatra megdermedt.
– Szia, Erzsi – mondta, és megemelte a sildes sapkáját.
– Szia, Józsi – feleltem, és a szívem, ami egykor úgy kalapált a rémülettől a kalitka gondolatára, most teljesen nyugodt maradt.
Végigmértük egymást. Nem volt bennünk harag, sem szemrehányás. Csak az elszállt évek csendes elismerése.
– Hallottam, hogy hazajöttél. És hogy… nem egyedül jöttél – mondta, és egy halvány, beletörődő mosoly suhant át az arcán. – Rendes embernek tűnik. Láttam őket a kocsiból.
– Az, Józsi. Nagyon rendes – bólintottam. – És te? Hogy vagy?
– Megvagyunk – nézett el a falu tornya felé. – A gazdaság megy. A feleségem, Julika, jó asszony. Olyan… idevaló. Tudod.
Tudtam. „Föld a földdel, dudva a dudvával…” Józsi megtalálta a maga földjét, én pedig, a szél, végre megérkeztem a saját kikötőmbe.
– Örülök, Józsi. Tiszta szívből – mondtam, és megérintettem a durva, kérges karját.
– Én is, Erzsike. Mindig csak azt akartam, hogy boldog légy. Bárhol is van az a Budapest – nyújtotta a kezét.
A kézfogásunk szilárd volt és tiszta. Amikor elváltunk, éreztem, hogy az első történetem törött üvegdarabkája végre kisimult. Nem volt már benne sem vád, sem bűntudat.
Amikor estefelé visszaértem a szülői házhoz, Gábor a kiskapunál támaszkodott, Danival a kerítésnek dőlve beszélgettek, kezükben egy-egy lédús őszibarackkal. Ahogy megláttak, Gábor szeme felragyogott, Dani pedig intett a kezével.
Ránéztem a negyvennégy éves önmagamra a ház ablaküvegének tükrében. A múlt szilánkjai már nem vágtak, nem sebeztek. A kör bezárult. Hazajöttem, hogy elengedhessem a múltat, és elindulhassak vissza, a közös otthonunk felé.
8. történet: A közös terek csendje
A dobozok ott tornyosultak a budai lakás előszobájában, mint egy sietve felhúzott védőgát. Negyvennégy év magányát, függetlenségét és gondosan kikísérletezett rituáléit zártam le ragasztószalaggal azon az októberi hétvégén. Amikor az utolsó kulcsfordítással elengedtem a régi albérletemet, azt hittem, a nehezén túl vagyok. Tévedtem. A megérkezés nem egyetlen pillanat, hanem egy hosszú, nesztelen ostrom.
Gábor háza tágas volt, barátságos, de minden négyzetcentiméterét az ő és Dani kétfős, férfias szövetsége uralta. Egy olyan világba léptem be, amelynek megvoltak a maga íratlan törvényei, megszokott szagai és zajai. Az első hetek mézeshetei után a konfliktusok nem ordítva érkeztek, hanem sunyin, apró porszemekként rakódtak le a hétköznapokra.
A konyhában kezdődött. Számomra a reggeli kávézás szent dolog volt: csend, a porceláncsésze halk koccanása, a gondolatok rendezése. Gáboréknál a reggel egy rohanó tehervonat sebességével csapott le a házra. Dani az utolsó pillanatban esett ki az ágyból, a hűtőajtót csapkodta, a tejesdobozt szinte üresen tette vissza, a vajas kést pedig ott felejtette a pulton. Gábor a maga tanáros, zsibongó energiájával már reggel hatkor híreket hallgatott, miközben a kedvenc, csorba egyetemi bögréjét pont a frissen letörölt asztal közepére csapta le, maga után hagyva egy barna kávékarikát.
– Erzsi, láttad a földrajzkönyvemet? – kiáltott Dani a szobájából, miközben a cipőjét az előszoba közepén hagyta, pont ott, ahol az én finom bőrcipőim sorakoztak.
– Nem láttam, Dani. Ha a helyére tetted volna tegnap… – kezdtem, de a hangom elhalt. Éreztem, hogy a torkomban ott vibrál a falu nevelése: a kényszeres rend. De ott volt bennem a pesti, független nő is, aki megijedt. Ki vagyok én ebben a házban?
A legnehezebb az esték elosztása volt. Amikor a suli után hazaértem, vágytam a magányra. Itt viszont a nappaliból Dani hangsugárzóiból dübörgött a legújabb hip-hop ütem, a konyhában Gábor tette-vette az edényeket, és a jelenlétem állandó interakciót követelt. Úgy éreztem, mintha elfogyna a levegőm.
A töréspont egy novemberi kedden jött el. Fáradt voltam egy nehéz szülői értekezlet után. A fürdőszobába léptem, de a mosdókagyló szélén ott feküdt Dani ottfelejtett, ragacsos hajzseléje, a földön Gábor nedves törölközője hevert kupacban, a polcon pedig az én gondosan elrendezett arckrémjeimet valaki félrelökte egy flakon olcsó tusfürdő miatt.