Fito Múzeum, Opera
-Az esti opera előadásig van még majdnem egész napunk, jó lenne tartalmasan kitölteni – mondta útitársam a reggeli, szomszédos McDonalds kapucsinó mellett – van valami ötleted?
Elkezdtem böngészni, majd felolvasni a szállodában összeszedett prospektusokat.
Egy alig reklámozott, szinte jelentéktelennek látszó félmondatra útitársam felkapta a fejét.
-Mondd még egyszer!
-Hagyományos Orvoslás Múzeuma, röviden Fito Múzeum. Nem hangzik túl izgalmasnak – formáltam a szavakat lassan.
-Engem érdekelne – mondta a másik komolyan.
-Akkor menjünk – álltam fel.
A múzeum a tizedik kerület csendes negyedében van, megbújva a házak között. Amikor a taxi megállt velünk, a bejáratot is alig vettük észre.
Majd jött a meglepetés.
A városközpontban található gyarmati kori építészettel ellentétben a Fito Múzeum egy lenyűgöző, hatemeletes faépületben kapott helyet, amely úgy érződik, mintha egyenesen a 18. századból, vagy valamelyik Grimm meséből emelték volna ki. Bonyolult faragványokkal, hagyományos vietnami dizájnnal és díszes lakkozott edényekkel az épület napjaink tisztelgése a múlt kézművessége előtt. A tartalom?
Több, mint 3000, a hagyományos orvoslással kapcsolatos tárgyból álló lenyűgöző gyűjtemény. Séta a termekben az ókori és középkori gyógyítás világát idézik: antik gyógynövényes eszközök nehéz vas késekkel, kőmozsarakkal és mozsártörőkkel – hagyományos patika rekonstrukció, fa patikusfiókok, és mérlegek , mintha egy történelmi drámához tartoznának – orvosi kéziratok, fametszetek, mindezek részletesen bemutatják a különféle betegségek diagnózisát és kezelését, tükrözve mind a kínai, mind az őslakos vietnami orvosi filozófia mély hatását – rengeteg korabeli kerámia és edény – teaszoba, ahol gyógyteákkal lehet ismerkedni, kóstolni, és a személyzet hihetetlenül hozzáértő.
Összegezve – a múzeum a hagyományos gyógyítók történetét meséli el, akik a földről, az évszakokról és az emberi testről alkotott mélyreható ismereteikre támaszkodtak közösségeiket szolgálva.
– Hihetetlen élmény volt, nem csak a tartalom, de a forma is. Már maga az épület is megérte, hogy átrepüljük érte a negyed földgolyót. És nézd, a fa belső terek és a faragott spalettákon keresztül beszűrődő fényjátékok milyen hangulatos fotókat eredményeztek. Nagyszerű, hogy téged érdekelt a hely. Nélküled nem láttam volna – köszöntem meg az ötletet.
– Örülök, hogy így történt – bólintott szerényen útitársam.
Délután maradt időnk kicsit ejtőzni, majd indulás előtt még megettük a szomszéd ház előtti mozgó árustól vásárolt tipikus, ropogós vietnámi palacsintát, a banh xeo-t, ami kókusztejjel készült, és rákkal, vékony szelet hússal, sok zöldséggel volt töltve.
Később, az elit negyedben már várt minket a letűnt kor krémszínű őrszeme, a Saigon Operaház (hivatalos nevén Ho Chi Minh-város Városi Színháza) ami a francia gyarmati történelem darabja, és a város szívét testesíti meg. 1897-ben Eugène Ferret francia építész által épített Operaházat a “Kelet Párizsa” gyarmati elitjének szórakoztatására tervezték.
A homlokzatot bonyolult domborművek, díszítik.
A bejárat elegáns belső térbe repít. A színház a párizsi Opera Garnier mintájára készült, 800 férőhelyes, díszes erkélyekkel és olyan akusztikai technikával, amely eddig kiállta az idő próbáját ( a prospektusok rajongva írnak az épület megjelenéséről, és rendesen is néz ki, de egyéni vélemény szerint a Budapesti Operaháznak nyomába sem érhet – mi el vagyunk kényeztetve és nem csak az Operánkkal, de a többi színházunkkal is).
A Saigon Operaház változó menetrend szerint olyan világszínvonalú előadásokat rendez, mint klasszikus koncertek, divatbemutatók, művészeti fesztiválok, és természetesen a Bambusz Show, amit a helyiek csak A O Show-nak neveznek. Utóbbi a legtöbb látogató számára szinte kötelező darab. Ez Vietnám Cirque du Soleil-e, aminek megtekintésére érkeztünk mi is.
A műsor 6.30-kor kezdődött.A függöny nem a bársony nehéz puffanásával gördült fel, hanem a bambusz rudak ritmikus, organikus csattanásával, amelyek a színpad padlóját csókolták. Az előadás a falusi élet lassú, megfontolt tempójával kezdődött – egy kosárcsónak lágy ringatózásával a Mekong-deltán, a betakarítás közös munkájával és a vidéki rutinok csendes szépségével. De, ahogy a zene – a törzsi ütőhangszerek és a szárnyaló kortárs vonósok hipnotikus keveréke – megváltozott, a színpad kinetikussá vált. A közönség látta, ahogy Vietnam pásztori öröksége a modern akrobatika merész mutatványává alakult. Nem voltak kimondott szavak, átfogó párbeszédek és bonyolult, púderezett parókák, helyettük a színpad táncosokkal és cirkuszi artistákkal volt tele, akik óriási bambuszkosarak, halásztutajok és hihetetlenül hosszú rudak erdejében navigáltak.Lélegzetelállítóan. A tetőponton a bambuszépítményeket szétszerelték, újra összerakták, és olyan összetett, geometrikus mintákba rendezték, amelyek dacolnak a gravitációval. Az izzadságtól és energiától csillogó előadók annak a kultúrának a rugalmasságát testesítették meg, amelyet a történelem meghajlított, megtört és formált, mégis ugyanolyan rugalmas és elpusztíthatatlan maradt, mint az anyag, amit a természettől kaptak.
A briliáns előadás után a művész-akrobatákkal lehetett az előtérben fényképezkedni és szelfizni, ami szintén nagyon sikeres volt. Érintőlegesen itt ismét találkoztunk Győzővel, a magyar utazóval.
Az Operaházból kilépve séta következett először a közeli Hotel Continental felé (amelyet Graham Greene A csendes amerikai című filmje tett híressé), majd végig a fantasztikus, széles, Nguyễn Huế sétányon, ami több mint köztér – a kortárs, modern Saigon vibráló, fiatalos és dinamikus központja.