Phở Múzeum
Az utolsó saigoni napra nem volt kifejezett program, szabad foglalkozásnak szántuk, hogy tehermentes, céltalan sodródással szívjunk még magukba annyit, amennyit tudunk.
A szállodától két sarokra működött egy kicsi piac, ahol csak étkezéssel kapcsolatos áruk voltak, ezt tíz percig bírtuk. Elindultunk az utcán fölfelé, figyelmesen benézve a szűk, sötét kapualjakba, ahol a pénzváltók, a masszázs és utazási irodák mellett voltak cipészek, elektronika, fodrász, napszemüveg árus és rizsestál körül ülő családi életek. A ritmikus tekergés egyik feladata volt a motorok mellett a rendszertelen szemétkupacokat kikerülni, amelyek állandó eltakarítása még a jövő megoldandó feladatai közé tartozik. Minden rendetlen, hangos és tagadhatatlanul élő volt.
A kaotikus zűrzavarból hirtelen kiemelkedve, mint csiszolt kő a kavicsbányában, ott állt a Phở Múzeum. Makulátlan, új épület, üveghomlokzata meghökkentő ellentéte a szomszédos, viharvert üzleteknek.
Útitársam letörölt egy verejtékcseppet az arcáról és hozzám fordult.
-Van kedved bemenni hűsölni egyet?
-Veled vagyok – örültem meg az ajánlatnak, két okból is.
Beléptünk a kellemes hőmérsékletbe. Minden belépőjegyhez tartozott étkezés, és egy hostess, aki körbevitte a látogatókat.
A múzeum arra született, hogy bemutassa az egyik nemzeti kincs, a vietnami húsleves ( Phở) történelmi, aromás és lélekkel teli útját, és hogy tisztelegjen a phở-készítők generációi előtt.
Az emeleti hatalmas, tükrös, terepasztalos teremben látható volt a kézművesség fejlődése, amely nyomon követte a phở eredetét, felvázolva az átmenetet az északi szerény utcai ételtől a mai globális jelenségig. Bemutatta, hogyan formálódtak a regionális variációk – a hanoi tiszta, finom húslevestől a déli merészebb, fűszerekben gazdag tálakig.
Következtek a szakma öreg eszközei, amelyek évtizedekkel ezelőtt meghatározták az iparágat. Az aratástól és a hagyományos agyagedényektől a nagy teherbírású vaskanalakig, a fa tésztaprésekig ezek a tárgyak egy olyan munkaigényes folyamat történetét mesélték el, amely a modern fejlesztések ellenére sem változtak sokat, majd jött a fűszerek művészete: A múzeum egyik legérzékszervibb része volt az „aromás anyagoknak” szentelt kiállítás – a pörkölt gyömbér, a pirított hagyma, a csillagánizs, a szegfűszeg és a fahéjrudak serege.
A nagy terem mellett volt egy sarok, ahol minden látogató kapott egy mozsarat, amelyben maga készíthetett port a darabos fűszerekből. A végén a hostess megadta a receptjét annak a keveréknek, amellyel svábbogarat lehet irtani organikusan.
Idő közben egyre több látogató érkezett, és amikor a „tárlatvezetés” befejeződött, mindenkit a földszinti étterembe irányítottak, ahol hamisítatlan, nagyon ízletes Phở-t és utána rizspudingot szolgáltak fel.
A kijáratnál egy kis kulcstartó járt a búcsúhoz
– Kedvelted a látottakat? – kérdezte útitársam még az előcsarnokban.
– Hogyne. Jól átgondolt kiállítás, kellemes, hűtött időtöltés, de a legjobban az tetszett, hogy mit lehet felépíteni egy húslevesre.
Amikor kiléptünk, megcsapott a saigoni délután, ami fojtogató takaróként érkezett. Március közepe volt, az évnek az a szakasza, amikor a város olyan, mint egy kohó belseje.
Az ég könyörtelen, halvány fehérsége hirtelen elborult és megtörtént a lehetetlen.
Egyetlen, nehéz cseppel kezdődött, amely egy lövés erejével csapódott a poros járdára. Aztán még egy, és még egy. Harminc másodpercen belül megrepedt az ég. Nem lágy tavaszi zápor volt, hanem monszunszerű özönvíz, olyan, ami általában júliusig vár.
A motorok végtelen folyama hihetetlen gyorsasággal neonszínű esőkabátok táncává vált, az árusok kapkodva húztak műanyag ponyvákat a faszenes grilljeikre, az égő citromfű és a zsír illata hirtelen összekeveredett az ózon és a nedves föld éles, tiszta szagával. Néhány percre elhalt Saigon forgalmának állandó dudálása, mert elfojtotta a zuhogás dübörgése.
A hőség párája eltűnt, helyét sűrű, felszálló köd vette át, ahogy a hideg eső a perzselő földre csapódott. Az emberek menedéket kerestek az ereszek alatt. Fehér inges irodai dolgozók, zöldséges szatyrokat szorongató idős nők és az egésznek az abszurditásán nevető tinédzserek egymás mellé húzódva várták a végét.
Márciusban mindenki arra számított, hogy addig izzad, amíg a ruhája második, nehezebb bőrként nem érződik – arra számított, hogy árnyékra fog vágyni, és nem lesz didergés.
Mi egy kávézóba menekültünk, ahol úgy éreztük, fogyasztanunk kell valamit, cserébe a fedélért. Így kóstoltuk meg a tipikus, finom, vietnámi tojásos kávét, ami alul kávé, a tetején kondenz tejjel habbá vert tojás sárgájával.
A tisztára mosott város fölött egy óra múlva ismét kisütött a nap, a víz elpárologott, a hőség visszatért, és a motorok hangja felerősödött.
Visszatérve szállodánkba, útitársam még megmasszíroztatta magát a földszinti szalonban, majd elkezdtünk csomagolni, mert másnap korán reggel tovább utaztunk Dél Koreába, Szöulba.