93
— Vihar lesz azt hiszem.
Fernandez 3 a távol sűrűsödő felhőket nézte a Csendes óceán fölött. A reggeli nap melegítette hátukat és Lily szótlanul gondolataiba mélyedt.
— Ne féljen, ha megérkezik, elmegyünk válaszolt Walraf.
Elkísérte Lilyt aki barátjukat akarta meglátogatni. Kora reggel érkeztek kávé preparálás közben, de előbb a folyosón két szomszéddal találkoztak. Szótlanul itták a kávét majd egy pillanattal később egy elhagyott távoli homokos parton találták magukat dél Kaliforniában.
— Azért jöttek a rendőrök mert a zene egyik szomszédom álmát zavarta. Csak egy figyelmeztetés volt, semmi más. De ne jöjjenek hozzám a jövőben a felügyelet miatt. Lehet, hogy kihallgatják a beszélgetéseimet is. Ha akarják, előre kell megbeszélni a találkozót a városban valahol, ha ez valóban szükséges. Azoknak az élete akik a terven dolgoznak, veszélyben van nálunk.
— Tudom jól és elhiszem.
Körölöttük nyoma sem volt a civilizált világnak, csak az óceán, a hullámok, a szél söpörte homok, a kiszáradt fű és a napégette bokrok.
— Még egyszer akartam megkérdezni, hogy miért gyűlölnek minket?
Fernandez 3 meglepődött és kutatva nézte arcukat.
— Hát nem értik? Mert különböznek tolunk! Maguk szörnyek és mi emberek!
— Valóban szörnyek? Lily előre ismerte a választ és rosszul érezte magát.
— Valóban. Hogyan magyarázzam meg? Fernandez 3 kőrül nézett mintha ott keresné a választ.
„ Ez idő kérdése.
— Idő? Diego Walraf homlokát ráncolta.
— Igen, ismételte Fernandez 3. Mi emberek vagyunk és az idő számunkra végleges. Maguknál, ha egy tizéves gyerek egy matematikai könyvet olvas, mindent megért. Mindent elsajátít! Mi nehézkesen, szakaszonként haladunk, hogy megtanuljunk írni, olvasni, számolni, gondolkozni. Maguk nem sietnek, van idejük. Holnap vagy a jövő évben, semmi különbség nincs. Nem betegednek meg tíz vagy huszév múlva, amig mi…Beteg gyerekek és felnőttek vannak. Mi a tartósság tudatában élünk, mi érezzük az időt. Az idő múlását. Fizikai különbség van egy húsz vagy negyvenéves férfi vagy nő között. Az öregedés majdnem láthatatlan de valódi jelei. Huszéves korban tudjuk, hogy sok szerencsével még ötven év van hátra. Ha nem betegszünk meg vagy nem ér baleset. A szerencse, ha annak hívhatjuk, hogy 60 vagy 70 év van hátra, igen kétes. Kevés férfi vagy nő él 90 évet nálunk. Ha ezt életnek lehet nevezni. Betegségektől elgyengülve. A szív gyengül, a tüdő kifullad, az izmok elpetyhüdnek, a test, az arc ráncosodik, az agy kihagy.
„Látják, ezért sietünk mi. Véges a női nemző képesség, 50 év körül nem hordják többé az életet. A férfiak valamivel hosszabb ideig, de képességük csökken, nincs erejük az aktusra.
„Mikor fiatalok vagyunk, senki nem gondol az elmúlásra. Elképzeljük és úgy teszünk mintha örökké élnénk. De az idő múlásával, a kezdetben láthatatlan elgyengüléssel a halál gondolata társunkká válik és egyre jobban érezzük, hogy mulandók és törékenyek vagyunk. Több-kevésbé mindenkit kínoz a kérdés: mi van utána?
— A halálról beszél, kérdezte Lily.
— Igen. A bizonytalanságról. Ez az alapja és a hitek oka. Még a hitetlenek is beválhatatlanul félnek és kínozza őket a kérdés mikor a végzetes pillanat közeledik. Ez a mi helyzetünk, emberi helyzetünk!
„Szörnyek maguk. Nincsenek problémáik. Nem félnek a holnaptól. Idejük van. Nem sietnek. Nekünk jövőnket kell meghódítani. Az időnek három fázisa van. A jelen annyira rövid illúzió, hogy csak egy pillanatig tart. Jövővé változva azonnal múlt lesz belőlé. Nem tudom, hogy megértik-e? Maguk, maguk mindég a jelenben vannak. Az idő megtorpant maguknál. Nem öregednek, nem gondolnak az elmúlásra. Nem égetik az életük mint egy gyertyát. Várják a szükséges pillanatot mikor változtatni kell, haladni vagy szemlélődni. Nincs ilyen kiváltságban részünk.
Időközben a távoli sötét felhők piszkos foltként árasztották el az eget. Villámok vagdosták és az óceán nyugtalankodott.
— Ideje elindulni ha nem akarunk megázni, hallotta Lily, Diego gondolatait és megfogta társuk karjàt.
— Menni kell barátom. Kész?
Mindhárman egyszerre tűntek el és messze, a keleti parton találták magukat.
— Hol vagyunk, nyugtalankodott Fernandez 3.
—Floridában. Ismeri? Távolról felhőkarcolók romjai látszottak.
„ Ott ez Miami, vagy ami megmaradt, mutatta Diego a látszat várost.
— Nem, nem ismerem, motyogta Fernandez 3. Semmit nem ismerek, mi semmit nem ismerünk mert képtelenek vagyunk helyet változtatni. Látják, ezért is szörnyek maguk! Az azonnali helyvàltozàs. Nem tudjuk megmagyarázni, hogyan és miért, pedig tudósaink azon fáradoznak, hogy valami magyarázatot találjanak.
— Megnyugtatom, nem érdemes. Lily néhány lépést tett, majd visszajött. Mi sem tudunk semmit, elhiheti. Semmi magyarázat. Mondhatnánk, bizonyos változások vannak az agyunkban, de nem tudjuk, hogy miért? Igy van, igy történt egy szép napon.
— Ne beszéljen a minket átváltoztató lázról, figyelmeztette telepatikusan Diego Walraf. Nem érdemes még jobban megzavarni.
— És ez miért nincs igy velünk? Fernandez 3 egyikről a másikra nézett kezeit széttárva, magyarázatot várva.
— Fogalmunk sincs, válaszolt Lily. A klónozás sikerült, tudja jól ha ismerte az apjàt.
— Fizikailag teljesen olyan vagyok mint ö. Egy valódi másolat. De nem az agy. Nem ismerem az életét, az emlékeit, az agyunk különbözik. Ezért nincsenek olyan képességeim mint neki. Örököltem talán tehetségeit, de ez több mint bizonytalan. Ugyanúgy mint a gyerekeinknél. Egyesek az anyjuk és appjuktól örökölnek valami és a véletlen keveredés egy màsféle lényt hoz létre. A fiam aki meghalt, inkább az anyjára hasonlított de még túl fiatal volt, hogy ismerjem képességeit.
— Igen, a klónozás külsőleg tokéletesen sikerült és belsőleg semmi nem volt. Ezért különböznek tolunk. Maguk valódi emberek. Walrafnak kellemetlen volt klónozásról beszélni és gratulált önmagának, hogy soha nem adta génjeit. Képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy önmagával találkozzon.
— Igy vagyok én is, hallotta Lily gondolatait.
— Hazavinnének, kérdezte Fernandez 3 kényszeredett mosollyal.
— Máris menni akar?
— Éhes vagyok, vallotta be. És itt semmi lehetőség…
— Ne haragudjon, hogy elfelejtettük és Diego Walraf karjával átfogta vállát.
„ Ugye Kuriharàhoz megyünk Lily? Biztosan megvendégel majd minket.
94
— A félelmet ismerik?
Fernandez 3 kérdése meglepte őket és Kurihara letette a pálcikáit. Könnyű vacsorával kínálta őket érkezésük után. Lily és Walraf szokás szerint használták a pálcikákat, de Fernandez 3 képtelen volt. Náluk Los Angelesben, nem ismerték az ázsiai konyhát, igy az evőeszközt sem. Eddig csak lényegtelen dolgokról beszélgettek és informatikus problémákról.
— Régen, nagyon régen ismertem ezt az érzést, mindnyájan ismertük, válaszolt Kurihara. Maga is Walraf ha nem tévedek.
— Igen, ismertem a félelmet én is, hagyta helyben Diego.
— Én nem, mondta Lily és egy kis tétovázás után hozzátette. Ez nem teljesen igy van. Egyszer amikor már felnőttem, ismertem a félelmet az ismeretlentől, amit nem lehet megmagyarázni.
Diego és Kurihara tudták, hogy mire gondolt, de nem mondtak semmit.
— Miért kérdezi?
Kurihara nézte vendégjüket és szerette volna ismerni gondolatait, de erre képtelen volt. Fernandez 3 szelleme végleg zárva volt mindenki számára.
— Mert én ismerem a félelmet, mi mindnyájan félünk. Megéreztem, mondhatnám tudtam, hogy csak elméletileg ismerik e szót. Maguknál ez nem aktualitás. Nem félnek a haláltól és nem félnek polgártársaiktól. Nem félnek egymástól.
— De miért kérdezi, hogy ismerjük-e a félelmet, kérdezte újból Kurihara.
— Mert ismerni akartam ezt a különbséget is. Nem csak képességeik választják el társadalmainkat, a félelem is. Ezt majdnem képtelenség megmagyarázni, leírni valakinek aki ezt nem ismeri. Ez olyan mintha egy festmény színeit akarnám leírni egy vaknak. Csak a feketét ismeri amig én színekről beszélek, piros, kék, fehér, zöld, a szivárvány színeiről és a több százezer árnyalatról amit mi látunk és gondolkodás nélkül elsajátítunk.
„Ilyen a félelem. Hogyan magyarázzam meg, hogy mit érzünk amikor a rendőrség csengetett? Lily ott volt és azonnal eltűnt.
— Honnan tudta, hogy a rendőrség csenget és nem egy szomszéd vagy egy barát? Lily visszaemlékezett erre a pillanatra és hirtelen sàpadtsàgàra.
— Ez természetes. Hajnali kettőkor senki nem jön látogatóba!
— És ez megszokott dolog, hogy éjszaka jönnek? Kérdését feltéve Walraf visszaemlékezett távoli múltjukra és más országokra.
— Igen. Éjszaka jönnek. Maguk persze nem tudhatják, de nálunk politikai rendőrség is van. Persze, nem ez a hivatalos neve, ne féljen. „Az erkölcs őreinek” hívják őket. Azokat üldözik akik nem hisznek a Krisztus-király hirdetőinek. Azokat üldözik akik felszólalnak a hadsereg, Stockwell tábornok és csalàdja ellen. Mikor letartoztatnak egy férfit vagy nőt, soha nem latjuk viszont őket! Eltűnnek nyomtalanul. Annyi mindent beszélnek az emberek. Borzalmakról ami az „Őrök” központi házában történnek. Senki nem jön vissza egy letartóztatás után, igy senki nem tudja elmesélni hogy valóban mi történik az épület falai mögött. Egy erődként örzött hatalmas komplex. Az emberek nem mernek a járdán elmenni elötte. Messzire kerülik, hogy ne súrolják az őrszemeket sem.
— Valóban nem tudják, hogy mi történik ott? Lily láthatóan szavai hatása alatt állt és hangja megremegett.
— Nem, semmit nem tudunk. Senki nincs elmesélni, hogy mi történik, mert senki nem lépi át a kaput a másik irányban. A gyanúsítottak bemennek, de soha nem jönnek ki. Ezért felünk. Félek, mert kizárólag éjjel jönnek. Mikor semmit nem lehet látni, mikor nincs már több forgalom. És éjjel hallani nehéz lépteik a folyosón és hallani a csengőt. Sokszor felriadok amikor szokatlan zajt hallok és nyitott szemmel várok a sötétben. Egész létem, minden energiám a füleimben összpontosul, hogy haljam a zajokat, nyomott lélegzetem és a csengő sikoltását a csendben. Értik már? Ez a félelem. Mikor a várakozás egy hangra összpontosul. Semmi más nem létezik. Egy gondolatra is képtelen. Problémái, reményei, tervei és érzelmei, néhány percre minden eltűnt s helyében csak a félelem van. Egy undorító érzelem. Hirtelen szeretné hólyagját és beleit kiüríteni az ismeretlentől való félelmében. Az eltűnéstől fél, mert nem tudja, hogy hol és hogyan? Ez az érzelem teljesen különbözik az öregedés halálfélelmétől. Mikor fiatal, soha nem gondol arra, hogy egyik percről a másikra meghalhat. Balesetből. Még a gondolat sem villan át agyán. A fiatalok ilyenek. Csak később amikor idősebb lesz, és az elgyengülés és a betegség jön, kezdünk az elkerülhetetlen elmúlásra gondolni. A halál misztériumával állunk szemben, a feltételezésekkel, hogy mögötte mi van, bizonyíték nélküli ideákkal. Ennek a természetes félelemnek semmi köze nincs ezzel a hasgörcsös félelemmel, az állati félelemmel mikor az „Őrök” érkeznek, a félelemmel, hogy mit csinálnak magából és magával. A szörnyűségek amik magára várnak. Erről a félelemről beszélek és látom, hogy ezt nem ismerik.
Siri csend takarta őket. Fernandez 3 gondolataiba merülve egy kenyérbél gombóccal játszott ujjai között amig a többiek mozdulatlanul vártak maguk sem tudva, hogy mire.
„Egyik filozófusunk a halál magányáról beszél. Hogy sorsunkkal szemben egyedül vagyunk! Szemben az ismeretlennel. Ez már borzalmas önmagában, az ismeretlen cél. A bizonytalanság. És ez a magány és bizonytalanság még borzalmasabb ha ezeket a perceket a kínzások elviselhetetlen fájdalma szakítja szét. Még borzalmasabb, mert a halált kívánja! Egy abnormális óhaj! A haldoklók rendszerint az utolsó pillanatig harcolnak minden energiájukkal az életért, hogy meghosszabbítsák legalább egy másodperccel a létezést, az életet. Ebben az esetben a véget kívánják, a halálra vágynak mint egy megváltásra.
Fernandez 3 elhallgatott. Ólmos súlyú csendbe burkolódzott, amit egyikük sem mert megtörni. Mindnyájan bezárták szellemük önmaguknak tartva titkos gondolataikat.
Walraf törte meg megállítva tévelygő gondolatait.
— Gondolja, hogy szemmel tartják?
— Igen. Mindazokat akik a kormánynak dolgoznak. Távollétem alatt kutatnak a holmijaimban, megpróbálják kapcsolataimat felismerni. Ezért nem akarok magukkal beszélni amikor otthon vagyok mert nem tudom, hátha lehallgatnak? Még az is meglehet, hogy titokban nézik akik hozzám jönnek. Tudják jól, hogy ez lehetséges. Technikailag könnyű és én képtelen vagyok az elrejtett kamerát megtalálni.
— Csak azt nem értem, hogy mitől félnek a vezetőik, szolalt meg Kurihara. Ma már nincs más nemzet mint azelőtt! Még a nemzet gondolta is eltűnt. Semmi értelme a kémkedésnek. Ismerjük be, hogy maga egy kivételes eset, különben semmi kapcsolatunk nincs. Akkor mitől félnek? Miért az állandó megfigyelés?
— Az igaz, hogy a nemzetek nem léteznek és semmi kapcsolatunk nincs magukkal. De van egy láthatatlan szakadás a társadalmunkban. Van egy, hogy úgy mondjam, bűnöző osztály, s ezek a hatalmi szervezeten kívül tartják magukat. Ezek egyrészt valódi bűnözök, aszociális lények, másrészt pedig léteznek rajtuk kívül polgárok akik nem hisznek az állam vallás halandzsáiban, s akik nem fogadják el egy család és egy gondolat diktatúráját. Ezek a törvényen kívüliek sokszor megsemmisítik a rendőr vagy katonai őrjáratokat, és összeszedik fegyvereiket. Még felfedezéseinkre is szükségük van, hogy felhasználják a hatalom ellen. A helyzet nem olyan egyszerű mint elképzelik.
— Hol rejtőzködnek a lázadok, az aszociális és bűnöző elemek, kérdezősködött Diego Walraf.
— A romok között. Mindenütt, Los Angeles korul. A földalatti félig összeomlott alagútjaiban, az elhagyott házakban, pincében, olyan helyeken ahová senki nem mer menni a romok közé, mert minden bizonytalan és minden percben összedőlhet.
„ Azt is mondják, hogy a hegyekben is élnek, de ebben nem vagyok biztos. Csak napnyugta után másznak elő rejtekeikből. Este felé senki nem kalandozik a külvárosokba attól félve, hogy kirabolják vagy egyszerűen megölik őket.
— Miért nem mondta az első alkalommal, hogy attól fél, hogy a rendőrség megfigyeli? Nagy kockázatot vállalt és azóta már többször felvettük a kapcsolatot a veszélyre nem gondolva. Lily ismerni akarta Fernandez 3 meggondolását.
— Már magyaráztam egyszer, hogy…
— Tudom, vágott közbe Lily. Maga nem gyűlöl bennünket, ez az alapvető ok. De ezen kívül miért vállalt el ennyi kockázatot? Miért nem mondta, hogy hagyjuk békén és ne keressük többé a lakásában ahol talán filmeztek minket anélkül, hogy tudnánk? Miért?
— Mert azt akartam, hogy tudják mi történik valóban nálunk! Az életem kockáztatom az igaz, de mindenképp kockáztatjuk. Nélkülem soha nem tudják meg, hogy létezésüket fenyegetik. Persze nem ma! De talán ötven vagy száz év múlva. Azt akartam, hogy tudják, ki akarják magukat irtani és az egész földön, nem csak itt Kaliforniában vagy az amerikai kontinensen, hanem mindenütt, hogy megvalósítsák politikai rendszerüket. Egy család hatalmát és annak eszközét amit vallásnak neveznek s ami csak arra jó, hogy leigázzák és a hívőket elbutítsák.
— A jövőben többé nem megyünk magához.
— Fél? Fernandez 3 meglepődve nézte Diego Walrafot.
— Mitől, válaszolt Lily.
— Összefutni a rendőrökkel és a letartóztatástól.
— Tudja jól, hogy nem tudnak bennünket letartoztatni! Egy pillanat alatt eltűnhetünk. Számunkra ez nem veszély, de nem akarjuk magát kompromittálni! Maga sok mindent kockáztat amig mi…volt Diego vàlasza.
— Ostoba vagyok, igaza van, ismerte be Fernandez 3. De hogyan akarják fenntartani a kapcsolatot, vagy nem akarnak többé engem látni?
— Dehogyis nem, gondolhatja! Lily sajnálta, hogy Diego hirtelen válaszolt. Láthatóan Fernandez 3 azonnal nem értette meg, hogy a biztonságára gondolt.
„Valami megoldást kell találnunk a találkozáshoz. Ha akarja, előre meghatározhatjuk a napot, az órát és a helyet.
— Sajnálom, hogy első hallásra nem értettem meg, szabadkozott Fernandez 3.
— Semmi baj. Diego telepatikusan elcserélt Lilyvel néhány gondolatot, majd feltette ajánlatát.
„Mit gondol, feljöhetne az épület lapos tetejére bennünket várni?
— Miért ne? Mikor és hány órakor?
— Holnap éjfélkor? Gondolom, hogy ilyenkor majd mindenki alszik már.
— Igy van.
— Ha megenged még egy kérdést, szolalt meg Kurihara.
— Igen? Fernandez 3 a japánra nézett üres tányérját eltolva magától.
— Maga szerint a titkos rendőrség szemmel tartja és könnyen meglehet, hogy letartoztatja majd. Gondolt a kockázatra? Hogy vallomásra kényszerítik majd, megkínozzák s végezetül kivégzik.
— Hogyne, jól tudom s egy szomorú mosoly futott át arcán. Tudom jól, hogy mit kockáztatok. Még maguk nélkül is életveszélyben vagyok, úgy mint mindenki. De ne féljenek. Nincs veszélye annak, hogy bevalljam árulásomat és kapcsolatunkat szenvedve mint egy elkárhozott, kielégítve szadikus vágyaikat. Ha éjjel keresnek lesz annyi idom, hogy erre a kis ampullára harapjak, vette ki zsebéből a pici üveg ampullát.
„ Nincs orvosság az azonnali halál ellen.
— Nem fél?
— Persze, hogy félek. Mindenki fél az ismeretlentől, de nincs más megoldás, ugye? Ha mindenképp meg kell halni akkor inkább gyorsan, hiábavaló szenvedés nélkül.
— Biztos abban, hogy egyszer jönnek majd? Lily megborzongott amikor egy letartóztatás következményeire gondolt.
— Halál biztos, válaszolt Fernandez 3. Nálunk mindenki eltűnik egy szép napon. Ez csak idő kérdése. Akik a hatóságnak dolgoznak mindég gyanúsok s mikor találnak a helyébe valakit, eltüntetik. Ez vár rám is s ez ellen nincs mit csinálni.
— És ha koztunk marad? Ott élhet ahol akar, egy másik földrészen távol ezektől a bolondoktol, ajánlotta önkénytelenül Diégo.
— Mire lenne jó, kérdezte Fernandez 3. Gyalog vagy biciklin közlekedni mert maguknál nincs út, sem gépkocsi. Egyedül élni? Elképzelhető, hogy maguk közül egy nő hozzá megy egy férfihez aki napról-napra öregszik? Egy beteget ápolni? Csak nem gondolja komolyan? Nem! Szo sem lehet róla. Itt maradok.