95
Közel egy évig tartották a kapcsolatot ami barátsággá változott. Heti találkozásuk alkalmával megmutatták neki a földet. Ö volt az egyedüli klone aki megismerte az elmúlt világ csodáit. Majd egy szép napon megszakadt a kapcsolat. Fernandez 3 nem várta őket szokása szerint.
Lily és Diego sokáig várakoztak, mert nem akarták beismerni a valóságot amit az első nap óta vártak. Barátjuk letartóztatását és eltünését. Láthatatlan kötelékek fűzték őket össze. Nehéz volt belenyugodni, hogy soha nem látják többé. Abban reménykedtek, hogy öngyilkossága sikerült és nem szenvedett hiába.
Egy éjjel Diégo Walraf visszament Fernandez 3 lakásába Lily tudta nélkül. Minden eltűnt, a szobákban semmi nem maradt. A könyvek, a bútorok. Mindent elvittek a rendőrök, még egy papír darabka sem maradt utánuk.
Indulni akart éppen mikor kulcs fordult az ajtó zárban. Kíváncsi volt, hogy ki jön az üres lakásba, igy a folyosón termett, hogy a látogatót làssa. Ketten voltak. Két rendőr, kezükben fegyver.
Diego Walraf a folyosó végén állt mikor az egyik rendőr észrevette. Megfordult és felszólítás nélkül kápásból tüzelt. A golyó karját horzsolta mielőtt végleg eltűnt.
— De maga vérzik, kiáltott fel Stockwell barátját meglátva.
— Szerencsére rosszul lőtt a rendőr, különben nem tudom mi történik egy golyóval a fejemben vagy a szívemben, fintorgott Diego. Miközben elmesélte kalandjait, a fájdalom enyhült és a seb bezáródott. Semmi más nem maradt mint elszakadt kabátujja és a vér nyoma.
— Vagyis megfigyelték Fernandez 3 lakását. Volt valahol egy elrejtett felvevőgép s igy kezdettől fogva ismerték közöttünk a kapcsolatot.
— Igen. Az első alkalom óta. A mi hibánk volt.
— Nem tudhattuk.
— Könyörtelen vadak ezek. Felszólítás nélkül lőnek. Megakartak ölni. Valóban az ellenségeink, állapította meg Diego, majd hozzátette rövid gondolkodás után.
„Ne mondja el senkinek hogy mi történt, még Lilynek sem. Nem kell megilyeszteni öket.
96
Fernandez 3 hírei majdnem olyan alapossággal megzavarta és változtatta életüket mint a századokkal azelőtti változás. Abban az időben képességeik változtak meg, most magatartásuk.
— Elaludtunk, jegyezte meg Alma a Tanganyika tó melletti rejtett otthonukban.
— Boldogságban éltünk és egyetlen alkotásunk a klónozás volt, amiből tokéletes csőd lett, gondolkozott fennhangon majdnem egyidöben Stockwell, és Shannon nem válaszolt.
Egyik napról a másikra megtalálták alkotó képességüket. Végleg elhagyták a haszontalan biológiát és kizárólag a robotizàcioval és informatikával foglalkoztak Gilian Arroyo irányítása alatt, és atom fizikával és matematikával Judith és Lily vezetésével. Minden alkotó energiájukat ezekre a kérdésekre fordították.
Fernandez 3 eltűnte óta, soha többé nem sikerült felvenni a kapcsolatot a klónokkal. Mindnyájan ismerték szándékaikat. Kurihara emberei teljesen robotizàltàk a három agrár központot, hogy felszabadítsák az agrikultúrával foglalkozó embereket.
Használva Fernandez 3 informatikus jelkulcsait, Kurihara technikusai felhasználták a klónok találmányait. Az „Árnyékromboló” a klónok találmánya volt. Kurihara hamar észrevette, hogy ez a fegyver még messze nem volt akció képes. Intellektuális képességeiknek hála, ötven év alatt sikerült megvalósítani ezt a fegyvert. Minden életet eltüntetett több száz kilométeres területen ellentétben a Stockwell 18 számára készített àrnyékromboloval, ami alig 500 méteres körzetben hatott!
A klónok tudománya nem fejlődött olyan gyorsan mint lakosságuk növekedése. Több millió élt a kaliforniai partokon újjáépítve a régi városokat Los Angeles és San Francisco korul. Terveiket hátráltatta, hogy képtelenek voltak megvalósítani az antrigravitácios motort amivel használni akarták a fegyvert a föld körül. Végül is abbahagyták és újra kezdték a régi rakéták gyártását.
Teknikailag a régi Apolló óriás rakétát valósították meg. A legnehezebb az üzemanyag kérdése volt. Egy generációra és több súlyos szerencsétlenségre volt szükség, felrobbanó rakétákra és több száz áldozatra, mielőtt sikerült egy szilárd üzemanyagot gyártani.
Nekik nem volt szükségük a régi rakétákra, sem a régi Cap Canaveralra ahhoz, hogy a föld körüli platformot építsenek. A telekinézis használatával szállították és állították össze a fold körül. A hatalmas lencse formájú több emeletes műhold minden emelete saját nehézkedési torvénye alatt állt. Igy dolgoztak és folytatták kutatásaikat szükség szerint vagy földi, vagy hold béli nehézkedési törvények alatt, vagy minden nehézkedés nélkül mint az űrben. Ilyen körülmények között találtak új ötvözeteket és fémeket.
Ebben a föld körüli laboratóriumban keresték a csillagok közötti utazás lehetőségét. Carnavon titkos álmán dolgoztak: az utazás a mindenségben.
A szilád vagy folyékony üzemanyagot használó rakéták csak a föld és külvárosa körül voltak jók mint a hold vagy Mars. Sebességük a hosszabb utat a naprendszerben lehetetlenné tette. Az üzemanyag és a távolság voltak a rakéták használatának kritériuma ami lehetetlenné tette a világűr meghódítását.
Több mint egy századra volt szükség, hogy Judith, Lily és Dwârkânâth Devi, indiai munkatársuk, megvalósítsák az antrigravitácios motort. Ausztrália közepén alapították meg a központi galaktikus kutató intézetet elhagyva a New-yorki MIT és a Heidelbergi egyetemet. Egy teljesen néptelen vidéken, a régi Alice Springs helyén. Nyáron a hőmérséklet 40 Celsius fok fölé emelkedett és télen 5-10 fokra csökkent. Körölöttük nem volt semmi más mint a végtelen föld és egy átlátszó ég, a kapu a csillagok felé.
97
Nem volt kedvem elmenni. Mindég szerettem ezeket az órákat amikor teljesen egyedül voltam, távol mindentől. Még Alma sem jött velem és kivételesen nem hiányzott. Mindég tisztelte vágyam a magányra. De általában néhány óra után mindég vágytam visszatérni hozzánk a tó partjára ahol türelmesen várt rám.
Ma szerettem volna a napot megállítani, késleltetni az égi órát. Gondatlan kis barátom, Tsip-Tsip társasága elegendő volt. Nem volt kedvem elindulni és megtalálni Rhodosi kertünket ahol Judith, gyerekeim, unokaim, dédunokaim, majd ismeretlen lények vártak! Közel ezer éve ismert barátok. És életem fele, Alma. Vártak rám, hogy egy végeredményben felesleges születésnapot ünnepeljenek és én meglepődés és boldogság helyett úgy köszönöm majd meg az ajándékokat, hogy indulni kell és borzalmas fegyverünk használni, hogy megsemmisítsük alkotásainkat ha nem akarjuk, hogy ők tüntessenek minket el.
Mindég arra gondoltunk, századok óta gondoltunk arra, hogy soha többé nem kell öldökölnünk. Figyeltük őket. Az egyik első antrigravitácios gépünkről állandóan figyeltük őket. Láttuk és bevallom, csodáltuk erőfeszítéseiket mikor a rakéta kilövő pályát építették. Láttuk a szerencsétlenségeket és sikertelenséget, majd néhány évvel ezelött az első sikert. Végül is sikeresen fellöttek egy műholdat amivel bennünket akartak megfigyelni. Valójában semmit nem ellenőriztek mert kevesen voltunk és szétszórva a kontinenseken! Soha nem alapítottunk városokat mint ök, csak néhány üzemet és megművelt földeket.
Miért akartak minket megsemmisíteni? Nem tudom megmondani, hogy hányszor beszéltünk erről Almával és barátaimmal és soha nem találtunk rá kielégítő választ. Régóta tudtuk, hogy gyűlölnek minket, mióta Fernandez 3-al találkoztunk, mert különböztünk tőlük. De annyi hely volt a földön, nem volt súrlódás közöttünk, közvetlen kapcsolat a két társadalom között.
— Miért kellett ölni? Miért vágytak ölni? Nem találtam más magyarázatot mint, hogy emberek voltak. Régi hibainkat örökölték. Nem örökölték képességeinket, de megőrizték hibainkat. Megértettem hirtelen, hogy a változás eltüntette, semlegesítette természetes hibáinkat. Nem voltunk már harciasok, nem kerestük a hatalmat a hatalomért, uralkodni, igazgatni, vezetni. Nem akartuk felhalmozni a világ minden gazdagságát, nem voltunk többé türelmetlenek, nem siettünk mert idő volt előttünk. Mindnyájunknak megvolt amire szüksége volt, nem kellett többé lopni, mindent megkaparintani. S annak ellenére, hogy egymástól függtünk, a kapcsolat a többiekkel nem volt elkerülhetetlen, a közelség következménye, hanem önkéntes választás eredménye. Együtt voltunk amikor együtt akartunk lenni.
Újra a szigeten voltam a Lualaba folyó közepén. Egyedül a homokos parton a zöld vad növényzet között egy kis ugráló veréb társaságában. Elveszett, számomra láthatatlan magokat keresgélt, végtelen monológját fecsegve.
Annyira szerettem kis barátom! Szerettem és irigyeltem mert problémai csak oly nagyok voltak mint ö. Hallottam körbe körbe forgó gondolatait. Nem kellett választania, hogy öljön, vagy megöljék. Soha senkit nem öltek meg a kis verebek, minden madárhoz hasonló rossz jellemük ellenére. Csak önzők voltak, egyszerűen élni akartak.
Ez az. Túlélni. Mi, mi nem voltunk önzőek, de élni akartunk. Miért hagynánk magunkat kiirtani amikor csodálatosképp megváltoztunk hála alkotóinknak. Hétköznapi értelemben nem voltunk többé emberek. Mennyi ideig tart életünk? Nem lehetett tudni. Én vagyok a legidősebb társaim között, meglehet hogy elérem az ezer évet, vagy még tovább? Nem tudom. Embertelenné változtunk életkorunk miatt. S én nem akartam még eltűnni, élni akartam, s ez a vágy ösztönös volt.
Egy végtelen erejük, fájdalmat okozó gondolat nyilallt az agyamba majd legyengült.
— Végre kezdi érteni.
Tsip-Tsip ílyedt kiáltással ugrott a vállamra védelmet keresve, s én egy vakító fénypontot láttam a folyó fölött lebegni, közeledni és emberi formát ölteni. Előttem volt, egy sortot viselő emberhez hasonlított. Mint az utolsó alkalommal Lemarinelben.
— Mit, kérdeztem. Nem féltem tőle, tudtam már, hogy semmi nem csinál velem és Tsip-Tsip is megnyugodva elrepült és a jelenség lábai elött csipegetett. Lábai nem érintették a földet.
— Hogy nem tűnhetnek el fejlődésüknek ezen a fokán! Szerencsére, a változás ellenére megőrizték az életfenntartás ösztönét. Nem kell elfelejteni, hogy nem tudok mindég segíteni.
— Harcolni kell és nem hagyni…
— Igy van, szakított félbe a látogató. És a jövőben fontolják meg hosszasabban mikor nehéz választás elött állnak és váratlan következményekkel járhat az alkotás. Ne játsszák el a szerencséjüket!
„ A türelem ami maguknak legnehezebb. Mindenek ellenére sietnek mindég. Nagyon jól tudják pedig, hogy ott lesznek holnap, a jövő évben, tíz vagy szàzév múlva. Jól tudják, hogy semmi esélyük, hogy megkapjak a rengeteg betegséget ami az élőket környezi. Azelőtt azért siettek mert az idő volt az ellenségük. S még mindég nem értették meg, hogy az idő maguknak most majd semlegessé vált. Szükséges, hogy sokan legyenek szándékaik megvalósításához? Egyáltalán nem. Van idejük a természetes szaporulathoz ha ezt terveikhez szükségesnek találjak.
Engem nézett és magamban éreztem szellemét és tudtam, hogy semmit nem lehet titkolni elötte, bennem olvasott. Képtelen voltam válaszolni, nem volt rá erőm és tudtam, hogy igájában tartott, hogy nyugodtan tanulmányozzon. Mindent tudott, ismerte válaszom.
„ Látom, megértette tévedésüket.” Önmagamban hallottam szavait, gondolatait.
„Jól tudjuk, hogy nem könnyű jól választani. Nem akarunk egy második súlyos kudarcot. Ha eltűnnek maguk és helyüket kreációik foglalják el, ebből súlyos kudarc lesz.
— De miért gyűlölnek minket? Ez mint egy segélykiáltás volt és gondolom, hogy megértett mert azonnal válaszolt.
— Mindég gyűlölik az emberek amit nem értenek. Pontosabban, ami megmagyarázhatatlan. Akkor vagy nevetségessé teszik, vagy imádják félelmükben. Igy csinálják az isteneket, istenivé változtatva az ismeretlent, a megmagyarázhatatlant. Maguk egyidöben láthatók és érthetetlenek. Nem tudják magukat nevetségessé tenni mint azelőtt az időnként felbukkanó repülő csészealjakat. Magukat látva nem gondolnak istenre, hanem egy megsemmisíthetetlen lényre. Tőlük különböző. Csak gyűlölni tudják és eltüntüket kívánni.
Hosszan nézett s végül tekintetét elfordítva felszabadított s újra önálló lettem, én ellenőriztem szellemem.
„A csillagok felé akar menni, kérdezte.
— Igen, dadogtam. Az álmom…
—Mint mi. Vágyunkat örökölték. A kíváncsiság az emelőkar, minden mozgás és fejlődés ereje.
—Öröklés? E szó gondolata szentségtörésnek tűnt nekem.
— Igen! Nem csak mesterségesen alkottuk magukat, hanem önmagunkból a legjobbat adtuk.
— A maguk képére? Nehezen ejtettem ki e szavakat.
— Igen. Ott volt előttem és nem érintette a földet és körülötte a levegő vibrált mintha hőforrás lenne.
— Akkor a gondolat, hogy isten képmására születtünk…
— Igen. Homályosan sejtették eredetüket hamis magyarázatot adva, hogy kielégítsék csoda váró szükségleteiket.
Néhány pillanatig csendbe burkolódzott és újra tudatában voltam, hogy bennem van szelleme, mielőtt lassan, lábujjhegyen kihúzódott.
„Most kissé jobban ismer minket és lassan az ismeret téglái elfoglalják helyüket megkönnyítve fejlődésüket. Hosszú ideig nem látjuk egymást viszont és maguknak kell majd az utat biztositani, jól választani és lassan gondolkozni. Idejük van, ne felejtsék el! Eddig a idő magukban mozgott! Most, maguk mozognak az időben. Mióta megváltoztak. Ne felejtse el! Soha ne felejtsék el!
Átjátszóvá vált. Árnyképe elmosódott és kicsi fényponttá változott, miniatűr napként csillogott felettünk. Tsip-Tsip újra félt, megértette, hogy valami rendkívüli dolog történt.
Egyedül voltunk a szigeten, a növény szigeteket sodró folyó közepén. Egyedül a kis veréb és én.
98
Évekkel később Fernandez 3 eltűnte után, Diego Walraf folytatta látogatásait Los Angelesben. Gyakran egyedül és időnként Lily társaságában. Látni akarta, hogyan élnek, mit gondolnak és mondanak róluk ellenségeik. Tagadhatatlanul meglepődött mikor látta, hogy az új társadalom sok tekintetben a jól ismert réginek a másolata volt, az emberiség eltűnte elött.
Volt újság, rádió és televízió, a hirdetések elárasztották a szaporodó kaliforniai lakosok életét. A sport élet is alig különbözött a régitől annak ellenére, hogy időnként sokkal vadabb és brutálisabb volt mint azelőtt.
Diego Walraf jól ismerte a várost, mert ott dolgozott azelőtt. Lilynek minden új volt és számára a múlt emlékei a jelennel keveredtek. Meglepő módon a századok alig változtatták meg a város szívét. A felhőkarcolók nagyrésze megmaradt és a jelenlegi lakosok kijavították az idő okozta kàrokat. A központtól távoli negyedek egyrészét lerombolták. Kis házak, üzemek, egyenes utcák, a zöld természet mindent elöntött. Más negyedeket újra építettek és a dolgozok alvó-negyede lett belőlük.
Egyszer meglepődött véletlenül megtalálva a Mémorial Coliseum, Los Angeles hatalmas stádiumát. A századoknak nem sikerült lerombolni és fennmaradt mint romai őse. Láthatok voltak a javítások, de egészében minden jó állapotban maradt. Csodálhatta a bejárat árkádjait és a feliratot, mintha semmi nem változott volna a századok alatt: Los Angeles Memorial Coliseum. És a cím ugyanaz volt, South Fugueroa Street. Annak, hogy nem a múltban találta magát, egyetlen bizonyitéka a hatalmas feliratok voltak hirdetve a Krisztus-király egyház ünnepét.
„ Jöjjetek, Krisztus-király egyháza benneteket vár! Az Apostol jelenlétét hirdetjük. Itt lesz! Jöjjetek Krisztus-király egyház gyermekei! Holnap este 8-kor mikor a nap lenyugszik, az Apostol leszáll az égből…”
A legenda szerint soha senki nem látta az Apostolt. A gondolat, hogy láthatja az állami vallás kétségtelen vezetőjét, felizgatta Diego Walrafot.
— Holnap este óriási vallásos tüntetés lesz a Los Angelesi Memorial Coliseumban. Jöjjön velem, hívta Jackot spanyolba térte után.
— Sport stadionjuk van?
— Igen, a régi.
— Szeretném persze, de az arcom. Könnyen megismerhetnek. Stockwell tábornok rám hasonlít, ne felejtse el!
— Ebben igaza van. Mindenütt látni a képét mert maga az új világ szeretett vezetője.
— Igen, egy megbolondult világ. Látja, hogy nem mehetek, ez egy józan ész kérdése. Arról nem beszélve, hogy nem vagyok meggyozodve, hogy százezer megvadult ember között szeretnék lenni! Ezt nem szoktuk meg. Valóban látni akarja az Apostol? A szélhámost akit Apostolnak neveznek?
— Igen. Ne felejtse el, hogy eddig soha senki nem látta. Jelenlétének biztosan jelentősége van.
— Kérdezze meg Carnavont, hátha elkíséri, tanácsolta Stockwell.
— És én nem mehetek magukkal? Többször meglátogattuk együtt a várost, már elfelejtette? Szólt közbe az eddig szótlan Lily.
— Nem, nem felejtettem el, Lily. De nem akarom magát egy tömeg közepén tudni. Ott nagyon vigyázni kell, hogy mit mondunk fennhangon.
— Nem tudnak minket elfogni, tudja jól!
— Tudom, válaszolta Diego. De még sem akarom.
