Zellarra Frazel
Hátrahagyva
Ragaszkodunk a régihez, vágyjuk vissza azt. Nem számít mi lesz holnap, mert a vágyunk a régit mégis tépi. Hogy miről beszélek, megtudod könnyen, mert minden ott lesz a múlt lépteiben. Igyekszem helyesen cselekedni s meglátni a láthatatlant. Ha megfigyelitek az útnak nyomában ott lesz egy lábnyom, melyre ennyi vagyon írva: Réges-rég hátra van ez hagyva.
Szamanta tizenhét éves középiskolás lány, aki festészeti szakra jár. Nem nemesi családból származik, ettől függetlenül jó körülményekben nevelkedett fel. Szerető családban egykeként (ő így tudta). Tehetsége kiskorától fogva megfigyelhető volt. Rengeteg fotó készült ezekről a pillanatokról. Ugyanis sokszor a papír nem volt elég, ahol csak talált helyet festett. Ecset nélkül is ment a munka, kézzel-lábbal, olykor az orra hegyét is belemártotta a temperába vagy épp festékbe. Úgy százhatvan centi magas fiatal nővé érett. Átlagos testalkattal rendelkezett és gyönyörű hosszú fekete göndör hajjal. Tengerkék szemekkel és hófehér bőrrel. Kicsit olyan volt, mint Hófehérke. Bár hercegnő nem volt, de angyal annál inkább. A természetéből és viselkedéséből fakadt mindez. A tanárokkal könnyebben értette meg magát, de azért akadt néhány osztálytárs is. A legtöbbje irigy volt szorgosságára és kitartására, mely nem csupán csak jegyeiben mutatkozott meg. Például bomlottak utána a srácok, de őt nem foglalkoztatták. Egy cél vezérelte, hogy bizton elvégezze szakmáját. Hogy miként fog ebből megélni számára rejtély volt. Szereti ezt a kalandokkal együtt. Benne ott van még a gyermeki kíváncsiság, s a többi. Így nem tervez, bár a társadalom elvárná ezt. Ő száz százalékig biztos benne, hogy az itt és most számít egyedül. Hogy ebből hozza ki maximumot. Tudja, hogy a varázs ott van mindenben és mindenkiben. Ám sokan átokként használják és nem elég bátrak a valóságát feltérképezni.
Szamanta imádta az egyedüllétet, mert nem volt egyedül. Festés közepette a saját világában tartózkodott. Élvezte ezeket a pillanatokat. Mihelyst végzett leckéjével kereste a helyet, hol békében festhet. A természet volt erre a legalkalmasabb, annak lágy öle. Nem válogatott. Minden élőlény, látványosság ajándékul szolgált. Olykor a határtalan kék eget festette meg, mely nem volt oly egyszerű, mint az hangzásra megadja. Mégis oly élethűen sikerült neki az ember úgy érezte a valót látja. Érezte a friss levegőt, megélte a szabadságot és határtalanságát. Mintha otthon lenne az ember, szívében megélve ezt.
Még jó egy év volt vissza és valami különlegest szeretett volna festeni. A diákok hónapokkal előbb megkapták a feladatot, milyen formában készüljenek a vizsgára. Tervezés, kivételezés. Ugyan is megvolt a feladatuk ezen kívül is az iskolában, otthon, magán életben. Szem nagy ritkán ment barátaival kikapcsolni. Nagyon morfondírozott miként valósítsa meg az álmában látottakat. Mely untig ismételte magát mindig egy pontnál megszakadva. Váratlanul a színes palettáján három szín jelent meg, a többi elérhetetlen lett. Fehér, fekete és szürke, ezeket variálhatta csupán. Ecsetje megfagyott állapotban hevert s mikor épp mártaná a festékbe, az ecset feje hopp eltörött. Végül darabokra hull az álmaival együtt. Ekkor hirtelen beborul. Ő haza sietne, de a ház sehol és hamarosan zuhogni fog. Kétség uralja majd egy árnyra lesz figyelmes. Kigyúrt mégis kissé pocakos embert lát meg. Az arca csuklyában. Úgy egy fejjel lehet nála magasabb. Az idegen szótalan áll előtte, akár egy szobor. bégül elmutat a víz felé. A lány nem ért semmit ám tudja, álmában baj nem érheti. Eleget tesz a kérésnek, nem fél kockáztatni. Kissé remeg ugyan mégis bátran haladt előre. Az idegen tova mutatott még mélyebbre. Vajon mit akar? Fordult meg benne a kérdés. Belefojt? Vagy velem tart és lemerül, a mélyére s többé nem látom? Úgy érezte a zord idő csupán az idegen kisugárzása miatt lehetséges. A víz jéghideg volt. A lány mégis vonzódott a titokzatoshoz. Arcát szerette volna látni, de nem mutatta s nevét sem árulta el. Annyit mondott: hamarosan. És ezzel az álom véget ért. Szemnek elképzelése sem volt miként festhetné meg így őt. Létező személy? Vagy előző élete kíván súgni?
Tanácstalan volt és nem értette mindezt mégis tudta a valóban ott vannak a színek. Bántja mégis mindez, mert a leadási idő közeleg, és mégsem tudja megfesteni. Egy nap elhatározta, hogy lefesti fizikai szemeivel látottakat a lelkivel együtt. A csuklyás alak körül ott volt az aurája, energiája, amit kellően fejlett lélek láthatott a harmadik szemével. Ő már látta ezt a „varázslatot” körötte. A bemutató napján ez alkalommal értékelhetetlen volt a munkája. a meg nem értettségük elhomályosította őket. Józan gondolkodás helyett az ítélet kapott előteret. Bár ő igyekezett segíteni, értelmezni, hogy miként látható lelki szemünkkel a másik… elutasították. Ekkor veszítette el a tanárait, azt a néhány barátját egyaránt. Valóban elvesztette őket? Megtud ezzel békélni és eltudja engedni? Hiszen nem hittek neki. Megrémültek tőle. Otthon félve mondta meg az eredményt s érezte a hamis érzelmeket szülei részérő is. Nem értettél meg ők sem, de nyilván nem teszik utcára, bár csalódtak benne. A boldog időkbe igyekezett kapaszkodni. Valami ezúttal összeomlott ezúttal benne. A festés maradt végül az egyetlen mentsvára.
Egy nap elnyelte őt a vászon. Vakító fehérség vette körül, mindenütt csend honolt. Váratlanul társasága akadt. Az idegen kezet nyújtott és így szólt:
– Derek vagyok.
– Üdvözöllek, Szamanta vagyok. Kérlek, mondd, miért jelensz meg álmomban? Csak álom vagy? Miért mutatsz a víz felé? Miért nem adsz egyenes választ?
– Bemutatkoztam. Lefestettél. Nem elég? – undokoskodott Derek.
– Élethű vagy? Személy? Vagy elmém szüleménye?
– Nem értem mit akarsz. Nem fogod fel, hogy itt rekedtünk? Tök jó. Épp éltem az életemet. Menő vagyok és imádnak, tudják, hogy én vagyok a főnök! Tudták, ha Derek feltűnik, kuss, van! És ebből a tökélyből ide csöppentem! Ebbe az undorító vakító fehérségbe! Ez a te műved! – Kelt ki magából Derek. Szeme izzott a haragtól és félelemtől. De vajon mitől félt?
– Már, ne haragudj meg! – vette fel Sam a ritmust. – De fiatal nővel így nem beszélhetsz, ahogy más embertársaddal sem. Nem varázspálcával festek, csupán ecsettel. Igaz megfestettelek, de hiszed vagy sem nem csupán a fizikai szemeimet használtam. Így láttam meg mást is.
– Mi volt az? Marha nagy festmény lehetett egy sötét csuklyás alak! – szekálta tovább a fiú.
– Látok mást is, amire most nem fordítok időt és energiát sem. Alacsony a hited szintje ehhez most. Ám ez a helyzet nem az én művem. Feltérképeztem az igazamat, megmutattam másságimat és elveszítettem mindent. Nem értettem meg. Egyik pillanatban a témát kerestem, a nyugalmam majd itt leltem magam. Véletlen nem lehet. – hadarta el Sam, nyelve könnyeit és félelmét. Most mi lesz? Vajon meddig bírom s meglátja-e gyengeségem? Ki vagyok én most és mivé leszek ezen idők alatt? Agyalásaimat ő szakította meg, folytatva a durva stílust.
– Hagyj engem ezzel a maszlaggal légy szíves! Hiába álmodozol arról, hogy én kultúrák gyöngye vagyok. Baromira nem. De, ha ennyire érdekel, tessék, láss meg hát. Ennyivel megtisztellek, hiszen én is láthatlak. Ennyi! Megvagy elégedve? Tetszik, a séróm is remélem. Illetve, hogy elveszel a szemeiben is. Kiutat lelsz-e benne nem tudom. A tiéd túl világos. – esett zavarba a méregzsák.
– Derek! – sóhajtott fel Sam. – Ha azt hiszed, megijeszt a sötétbarna szemed, mely olykor feketén látszó, tévedsz. Engem ezzel a macsó dumával elriasztani, nem tudsz. Elég edzett vagyok. Volt már dolgom hozzád hasonlóval.
Hahaha! – nevet fel erőltettet stílusban. – Édes bébi. Hozzám hasonlóval soha nem lehetett dolgod, mivel egyetlen vagyok, basszus. Egyetlen. Tudod ez mit jelent? Volt valaha életedben ilyen?
– Tizenhét vagyok. Bőven ráérek pasikkal foglalkozni. Nem-nem volt. Ráadásul nem is ástam magam ebbe mélyen bele. Nekem jelenleg a festés jelenti ezt. Ez a világom.
– Bogárka, ha nem tudod mit jelent, nem ismersz. Varázsolj ki innen végre! – dörren rá ismét. – Dühömben szétszaggatom és egyikőnk sem megy sehova!
– Próbálhatsz kijutni, de biztos nem lesz kezdetben egyszerű.
– Mi van? Elvette a fehérség az eszed?
– Okkal vagyunk itt. Csak mi ketten. Közös tanulmányi úton vagyunk. Ennyire nem hiszel a varázslatban? Látom, amit rejteni kívánsz. – próbált közeledni felé Sam, bár gyenge próba volt.
– Mondták már, hogy menj el szemészhez? Be sem húztam mégis rosszul látsz. Édes Istenem… Áh! Szerencséd, hogy lány vagy, különben rég. – mutatott feléje fenyegetőn.
– Mondd ki bátran! – akadt ki a lány. – Rég kezet emeltél volna rám? Szuper. Azt hiszed enyhe konditól, kemény dumától nagy csávó leszel? – kérdezte továbbra is ingerült állapotban. Mégis valahogy, ahogy egyre mélyebben nézett Derek szemeibe enyhült az indulat.
– Bogárkám! Én vagyok a gyöngyszem a világban. – erőlködött tovább. Nem tudta elfogadni, hogy ezúttal nem az övé az utolsó szó. Hogy nem tud felülkerekedni. – Minden nő imád. A pasik jönnek utánam, mert tudják ki a főnök. Miről beszélünk? Te vagy valamelyik világban egyetlen?
– Nem e nyelvet beszélem. Nem a valaki legyek határozza meg ezt. Valakinek lehetsz az. De nem ez a fontos, hogy valaki légy. Sokkalta inkább az, hogy mit hagysz magad után. Mit adsz a világ és benne élők számára. Persze jó, ha van biztos megélhetésed, hivatásod… Viszont, hogy ennyire valaki akarsz lenni, hatalmas a lelki sérülésed.
– Király! Dilis festő és pchihomókus is vagy egyben. Komolyan egy levegőt kell veled szívnom? – drámázott tovább, Derek. – Mit vétettem? Ennyire rossz nem lehettem!
– Nem én leszek az egyetlen büntetésed. Nem is az vagyok. Majd idővel rájössz. Azt mondják, lehet valaki a másiknak büntetés, lecke vagy ajándék. Nem, most döntsd, el ki vagyok neked. Számomra jelenleg, te lecke vagy. Végül majd elválik.
– Gondolod, majd én beszélni fogok veled, mi? Figyelj cicababa, nem tudom, hogy jutunk élelemhez, s a többi. De most beszélgettünk és vége. Oké? Csak nagyon végső esetben szólj hozzám! És ha tudsz festeni tőlem távol, tedd, meg. A hajad tetszik, mert fekete. Olyan vagy, mint a holló. Csak neki egyenes tolla van, a te hajad pedig… a… az göndör. – fejezte be zavartan a fiú. Olybá tűnt kezd feloldani és valami enyhült benne. Ez Szamantának is feltűnt.
– Zavarba hoztalak? – mosolyodott el rajta.
– Engem? Hiába pofázok, látom, de befejeztük. Elvonulok, amilyen messze lehet. Nem tudom a világunkba ki, hogy éli meg ezt. Vágod, amit mondok?
– Könyörgőm, már meg is kentem. – Tette keresztbe kezét Sam határozottan. A látszat ez volt, de csupán csak remegését akarta palástolni valahogy. A fiúnak mégis tetszett valamiért eme stílus.
– Hah! Van benned spiritusz lány! – mondta kissé meglepett mégis elégedett stílusban. – Tetszik ez a keménység. Lehet, megenyhülök egy icipicit. Egy nap talán megértetem veled az egyetlent.
– Rég megértettem. – nevet fel a lány. – De vajon te tudod az enyémet?
– Kemény vagy ez tetszik. Szeretem a vagány lányokat. akik utánam koslatnak csak nyálcsorgatásra alkalmasak. Műbabák. Megkockáztatom kijelenteni, hogy a pasik között még meleg is akad. Na, de egyik sem szólt még vissza. Kemény duma és mozdulat hatására tudták osztály vigyázz van.
– El tudom képzelni az egészet. – forgatta szemét Sam. – Nekem ez a fellépés ösztönszerű, nem volt kitől tanuljak. Élek a nővel, kivé teremtett Isten. Megtalálom a hangot bárkivel. Csak, ne feledd, ki vagyok! – kacsintott rá.
– Meddig bírod szerinted? Az én társaságomban… Az én világomban… Meddig bírod színek nélkül? Álmok s vágyak nélkül? – állt hozzá közelebb Derek, miközben fürkésző tekintettel mérte tovább. Élvezte a lány vérének szívását, ám mélyen érintette, hogy nem ijedt meg tőle. De igyekezett nem mutatni, mely egyelőre működött is. De vajon meddig bírja ő tartani magát? És Sam meddig tart ki?
– Azt hiszed csak körötted és benned forog a világ? Nem csak a tiéd létezik és nem csak te létezel.
– Most, még ezt mondod.
– Úgy tudom be akartad fejezni a beszélgetést. Mégis csak szóvá tudlak tartani? – mosolygott elégedetten a lány. Szemében eltökéltség mutatkozott meg és remény csillant meg.
– Mondanám, hogy meg akarsz tőlem szabadulni, de elég egyértelmű. Mélypontra tapintottam. Majd beszélünk. Ne feledd mindig az enyém az utolsó szó!
– Álmaidban.
– Most is ott vagyok. Miről beszélünk?
– Inkább kiről? Rólad. Mennyire kezdesz megnyílni. Te a nagy dumás, zárkózott csuklyás idegen.
– Igazad van. – távolodott el a fiú. – Jobb nem folytatni. Nem ismertél, nem mondtam semmit. Ennyi, nem vagyok hajlandó többet mondani. Nehogy azt hidd majd egy fiatal kamasz fog engem jó útra bírni. Nem vagy te angyal. – Viaskodott tovább Derek, melyet igyekezett leplezni.
– Talán nem vagyok az. Az egyetlened, még lehetek.
– Édes, megszoktam, hogy bókolnak nekem. De ilyen hülyeséget egy sem ejtett még ki a száján. Ekkora baromságot még senki sem vágott hozzám. Mivel kemény vagy s ezt bírom benned, közlöm: ne kezdj érzelmeket táplálni felém. Fájdalmas lesz. Oké? Csak jó tanács. – állt hozzá újra közelebb, ajkuk majdhogy nem összeért már. – Majd ütközünk. Most ki kell találnom, hogy jutunk ki innen.
– Örültem. – kiáltott utána Sam. Bár jól bírta, örült, hogy vége ennek az egésznek.
Szamanta erre nem kapott választ. Még, hogy Dereké az utolsó szó. Mosolyodott el ezen, kínjában. Büszke volt magára, hogy ilyen ügyesen helyt állt. Az a remegés egy idő után nem a félelemtől volt. Vajon megtörtént a szerelem első látásra? Ti hisztek ebben? Náluk lehetséges ez vagy köthető bármihez is? Nagyon-nagyon nehéz volt neki ez az egész. Nem tudta mit csináljon, hová legyen döbbenetében. Miért pont egy üres vászon? Miért ketten? Sejtette, de nem mert rácáfolni. Félte a tévedést. Most először félt igazán.