99
Tsip-Tsip és én mintha egy oázisban lennénk a pálmák között. Mögöttünk a mesterséges hegy. Közel ezer éve közönséges salakhegy volt ami az idő múlásával heggyé változott hála az oldalát leözönlő fű és bokroknak.
Ha nem tévedek a pálma oázis a régi Hotel Lídó helyén nőtt fel. Ez volt a városban az egyetlen hely ahol azelőtt az úszómedencét pálmák kerítették. Századokkal később semmi nem maradt a hotelból, a városból sem. Lassan repültem a régi Elisabethville helyén a végtelenbe nyúló szavanna fölött. Kis verebem engedelmesen a vállamon üldögélt ellenőrző utam alatt.
Ahol mi voltunk fent, láttam az egyenes sugárutak nyomát. Az idő korróziója, az évszak változások ellenére, a beton lapok nyoma látható volt. A reptéri kifutópálya mint egy leprás folt hagyta kitörölhetetlen vonalát a mindent elárasztó természet zöldje alatt.
Persze, semmi nem volt látható. Nem tudott az időnek ellenállni a kis afrikai város. Visszatértem kiindulási pontomra a pálmák közé ahol Tsip-Tsip más verébbel találkozott.
Lényegében más problémám volt mint emlékeim archeológiai leletté vált régi városát látogatni. Tudni akartam, hogy mi történt.
Erősen tűzött a nap s a pálmák nem adtak elég árnyékot. Pedig néhány száz kilométert kellett átrepülni a szigetemig a Lualabàn, Kabalo kornyékén.
Tsip-Tsip elkisért. Kezdetben a kis verebek gondatlanságával körülöttem röpdösött, majd elfáradt és számára a legegyszerűbb megoldást választotta a vállamra ülve. Utunk csodálatos volt a látszólag édennek tűnő elvadult országrészek fölött. Más helyzetben órákon keresztül néztem volna az Upemba tó körül a faunát. Tsip-Tsip és én követtük a folyó kanyargását Ankoro magasságában, — a falu teljesen eltűnt a Luvua torkolatában— először vettem észre egy szokatlan esemény előjeleit.
Nyitott szellemem semmi értelmes gondolatot nem fogott fel. Az állatok gondolatai nem annyira bonyolultak mint a miénk. Kizárólag a létezés lényeges tárgyaival foglalkoznak és nem terhelik túl mint az emberek métafizikai erőfeszítésekkel. Enni, ellenség, nőstény, hím. A félelem gondolata nem létezik. Számukra a halálnak nem az a jelentősége mint nekünk. Minden remény nélkül harcoltak az utolsó pillanatig. Életfenntarto ösztönük sokkal erősebb mint a miénk.
Ankorotól kezdve elgyengült a gondolatok zűrzavara azt a benyomàst keltve, hogy hangfogót tettek rá. Egy kábult le lassúdás, nincs rá más szavam! Az állatvilág, az alacsonyabb rendű bogaraktól kezdve a felsőbbrendű emlősökig lelassult megdöbbenésben volt. Kabalohoz közeledve jó magasra mentem. Tsip-Tsip semmi veszélyt nem érzett s én semmi változást nem láttam. A természet érintetlennek tűnt előttem. Nem voltak égés nyomok és láthatatlan radioaktivitás sem amit Tsip-Tsip bizonyosan megérzett volna. Csak a csend. Fentről láttam érintetlen szigetem. A nyomasztó csend nélkül azt képzeltem volna, hogy semmi nem történt. Pedig a szigetemen eltűnt minden élet.
Tsip-Tsip hiába ugrándozott egyik ágról a másikra a poros levelek között, senkit nem talált. Törzse minden tagja eltűnt. Nem volt több bogár sem, egyetlen szúnyog sem énekelt fülembe. Semmi. Minden élet eltűnt. Rosszabb volt mint a nagy változás után. Abban az időben minden az embernél alacsonyabb színvonalú élet folytatódott. Most, nem volt több élőlény!
Féltem, mert mindent megértettem. Megmerészelték. Fenyegetésüket betartották az Àrnyékromboloval. Közel ezer éve tűnt el titokzatosan az emberiség, s most kitört a háború a klónok és az emberek között.
Körülbelül egy négyzetkilométeren minden organikus élet megszünt. Az Arnyékrombolo nem válogatott. Egy fizikai valóság, a pozitív részecske amit àrnyékként minden élőlény maga mögött cipel, volt ennek a fegyvernek az alapja. Semmi megkülönböztetés az ember és az állatvilág között. A földkörül hajózó generátor pozitív antiparticult sugárzott, ennyi volt az egész. Az élet eltűnt, nyomtalanul megsemmisült.
Hagytam kis barátom köszönés nélkül elrepülni. Ment keresni törzse tagjait. Csak abban reménykedtem, hogy mindketten életben maradunk, s egyszer újra találkozunk még.
Egy kis haladékra vágytam, hogy egyedül maradjak és nyugodtan gondolkozzam. Születésnapom ünnepe vízbe esett. A váratlan támadástól megváltozott a helyzet. Életünkért kellett harcolni. Csak egy kis időre volt szükségem, hogy gondolataim összeszedjem. Az Ördög Kapuja felé mentem.
Semmi nem maradt a régi vasúti hídból. A századok megették a vasat, egy kivételével még a beton oszlopok is szétmorzsolódtak. Csodálatosképp majdnem érintetlen hegyként maradt a távoli két part között forrongó vízben. A beton oszlop ahol Alma és én oly rég magunkról beszéltünk.
Itt a Lualaba àgyàt hatalmas sziklák diszitették és a tomboló víz bugyogva szelte át ezt a szörnyű lépcsőzetet. A magasban az oszlopon ülve a folyó és partjai fölött, a világtól elzárva néztem a környező vadont.
Tudtam, hogy kevés idom maradt. Választani kellett. Alig volt időm ezt a látszólagos nyugalmat kihasználni. A döntés órája elérkezett.
100
Carnavon elfogadta Diego Walraf meghívását. Már órákkal a stádium megnyitása elött várakoztak a színes tömegben. A bejárat előtti térség fekete volt a tömegtől és vigyázniuk kellett, hogy egymástól ne szakadjanak el. Csak néhány gondolatot cseréltek el mikor valami felvilágosításra volt szüksége Carnavonnak.
— Mivel fizeti majd a belépőt?
— Ingyenes, ezért akartam menni. Tudja jól hogy pénzem nincs, válaszolta Walraf miközben lassan haladtak sodorva a tömeg áradatával.
A meglepő az volt, hogy körölöttük senki nem beszélt. Ha régi futball vagy más sport eseményre emlékeztek, akkor a tömeg szenvedélyesen vitatkozott a csapatok esélyeiről. Az emberek beszéltek, ettek és ittak. Itt semmi hasonló nem volt. Meglepő csend, itt vagy ott néhány elváltot szó, az egyetlen zaj a rossz járdán a lépések ritmusa volt.
Komor arcok. Néhány rendorkocsi az acélsisakos és fegyveres emberekkel szigetként bukkant fel a körölöttük sikló emberek tengerében.
Lassan megtelt a stádium. A lépcsőzetes padokon százezer ember várakozott a csendben. Carnavon és Diego Walraf a látvány hatása alatt álltak. A füves pálya közepén egy alig néhány négyzetméteres emelvény üresen várt. Nem volt rajta sem szék, sem állvány, semmi.
A tömeg hallgatása éles ellentétben volt a hangszórókból omló jelszavakkal. Stockwell tábornokot és a Krisztus-király egyházat éltették szüntelen. A zöldülő pálya körül három sorban rendőrök s közöttük néhány civil fordult a hallgatag tömeg felé.
— Civilben vannak biztosan az erkölcs őrei, gondolta Diego Walraf.
— A titkos rendőrség? Carnavon nem ismerte pontosan az örök feladatát.
— Igen.
— Honnan jön majd az Apostol? Semmi utat nem hagytak szabadon az Apostol és kísérete számára.
— Fogalmam sincs, majd meglátjuk, válaszolta Walraf.
A Memorial Coliseum valami megmagyarázhatatlan légkörben fürdött. Régi emlékeikben türelmetlenül üvöltő szenvedélyes tömeget láttak. Itt semmi ilyen nem volt. Egy valószínűtlen légkörben az aggodalmas csendet a hangszórók ordítozása képtelen volt feloldani.
Felettük a lenyugvó nap fényében fürdő kék ég lassan sötétebbé változott átlátszóságát elveszítve. Sötét fátyol szemfedőként takarta a stádiumot, amit semmi fény nem próbált szétoszlatni. Mikor a haldokló nap utolsó fénye is eltűnt és az égen csak egy csillag pislogott fölöttük, a hangszórók elhallgattak és halálos csend borította a százezer embert.
Vàratlanul fényszórók fénye öntötte el az üres emelvényt. Elképedt szemük elött egy felhő formálódott a levegőben, s közepén egy az égből leszálló ember sziluettje jelent meg. Feje fedetlen volt s alakját egy burnusz takarta.
— Lebeg, gondolta Carnavon és érezte karján Walraf ujjai szorítását és agyában egyetlen szó nyilallott: csend!
Mintha százezer szempár tartana függőben, a mozdulatlanul férfi lába nem érintette az emelvényt miközben a felhők füstje lassan szétoszlott. Carnavon és Walraf a távolság miatt képtelen volt tisztán kivenni arcát. Hosszú szakáll rejtette és haja a vállára omlott. Még közelebbről nézve is az Apostol szemeit majdnem teljesen takarta haja függönye. Mintha üdvözölné őket, széttárta karjait és lábai az emelvényen voltak.
— Ti, a könyörületes Isten gyermekei eljöttetek, hogy halljátok Isten hírnökét!
Hangja megragadta őket mikrofon és erősítés nélkül, vagy a stádium akusztikája volt olyan mint a régi görög vagy romai színházaké. Mély, csodálatosan erős siri hangja volt.
— Urunk parancsára a halál angyala megjelent előttem jelezve, hogy a bűnhődés órája elérkezett. A hitetlenek akik titeket alkotva Istennel egyenlőnek képzelték magukat, meglesznek büntetve és megsemmisíti őket. Urunk nem felejt el titeket. A világ meghódítására vezet ha engedelmeskedtek neki és tisztelitek a törvényeket amit az Ur diktál választottjain keresztül.
„ A halál angyala az emberek szívében olvasva kiválasztja a hitetleneket, akik nem akarnak istenben és prófétájában hinni! Azok, akik gőgösen próbálnak mesterséges életet teremteni és kihasználni benneteket, rabszolgaságban tartani abban a reményben, hogy imádjátok őket és erőtöket használják jólétükért és gazdagodásukért.
„Ne féljetek, meglesztek bosszulva! Az isteni igazságszolgáltatás órája közeledik. Legyetek készen Isten és képviselői dicsőségére a világot meghódítani!
Újra felemelte karjait és lábai az emelvényt elhagyva lassan az ég felé emelkedett felhőkkel körülvéve. A csend majd kézzelfogható volt mikor a Chevauchée de walkyries hatalmas akkordjai a hangszórókból bombaként robbantak a fejük fölött.
A Proféta eltűnte után a tömeg némán és fegyelmezetten hagyta el a stádiumot. Senki nem beszélt, igaz, hogy a hangszórók zenéje süketítő volt. Erre az alkalomra várt Carnavon, hogy észrevételeit elcserélje Walrafal.
— Annak ellenére, hogy ez lehetetlen, azt hiszem, hogy megismertem Prófétánkat.
— Ezt gondolom én is, válaszolta Diego. És bevallom, hogy ez megrendített. Később beszélünk erről, nem most. Sohasem lehet tudni. Ő vagy valaki más talán képes minket meghallani.
Többet nem beszéltek és egy keresztutcában ahol nem volt világítás eltűntek, hogy Stockwelléknál, Spanyolországban találják magukat.
101
— Biztosan felismerték? Stockwell a Földközi tenger fölött gyülekvö felhőket nézte.
— Képtelenség volt fizikailag felismerni, válaszolta Diego Walraf. Ahhoz túl messze voltunk, szakálláról és arcát elrejtő hajáról nem beszélve. Talán látott már pireneusi juhász kutyákat?
— Igen, ismerem őket. Miért?
— Olyan feje van mint ezeknek a kutyáknak. A haján keresztül nézett.
— Nem a kinézet a lényeges, szólt közbe Carnavon. A képességei. Egyetlen egy klone sem tud lebegni a levegőben és hirtelen eltűnni. A Proféta igen.
— Ez igy van, helyeselte Diego.
— És úgy beszél mint azelőtt. Tele van gyűlölettel ellenünk és vallási fanatizmussal.
— Ez is igaz. Mint 900 évvel ezelött, még mindég azt hiszi, hogy ő az isteni szóvivő. Jon Nemes életben van!
— Ez lehetetlen! Stockwell hátat fordított a tengernek és barátaira nézett. Mi hárman tudjuk jól, hogy halott, végleg eltűnt, nem igy van Diego?
— Igy van. Fejében egy golyóval, nagy magasságból, éjjel hagytam leesni a Csendes óceánba. Elképzelhetetlen, hogy túlélte. És ha feltesszük, hogy igen, akkor hol és hogyan élt mindentől messze, és hogyan sikerült vallását megalapitani és megkaparintani a lelki hatalmat?
— Képtelenség tudni.
— Igaza van Jacknak. Teljesen hiábavaló keresgélni, az semmire nem szolgál. Fényt vetni erre a misztériumra nem lehet. Carnavon idegesen haját simogatta.
„Szavaiból arra következtethetünk, hogy készen áll minket megtámadni. Már elemeséltem, hogy mit láttam Afrikában. Egy nagy területen minden élet eltűnt, ahol nem volt más csak állatok. Ez volt gyakorlati kísérletük. Láthattuk, hogy mire képesek. Jon Nemes hadat üzent tudva jól, hogy képesek minden életet válogatás nélkül kiirtani. Szisztematikusan kell átfésülniük az egész világot mert szétszórva élünk és nem városokba tömörülve mint ők. Végleges kipusztítást akarnak műholdjukra szerelt fegyverükkel. Gondolom ideje, hogy közbelépjünk. Arnyékrombolonk készen áll és a szállítóeszköz az antigrave. Amivel a csillagokba mehetünk. Azonnal semlegesíteni kell műholdjukat, hogy megakadályozzunk minden kárt amit az élők között okozhatnak. Ezután mindnyàjunk beleegyezésére van szükség, hogy kiselejtezzük őket. Beleegyeznek ebbe?
— Igen, volt Stockwell és Walraf egyhangú válasza.
102
Szemét kinyitva nem tudta azonnal, hogy hol van. A telihold hideg fénye kísértetiessé változtatta a szoba bútorok körvonalát.
Diego Walraf későn feküdt és felriadva ébredt. Egy pillantás az ébresztő világító számaira, alig kétórait aludt. Normálisan álma mély volt és valami szokatlan zajra volt szükség, hogy ájult álmából felriadjon.
Volt valaki a házban vagy a ház korul? Semmi gondolatot nem vett észre, sem egy ismeretlen jelenlétet a pihenő ház alig észlelhető éjjeli neszein kívül. A bútorok reccsenései, vagy a parkett lécei, csikorgások mintha egy fantom surranna halkan az éjszakában.
Ismerte ezeket a zajokat. A világon mindenütt minden ház vagy lakás napnyugta után elvarázsolt kastéllyá változott. Az anyag körölöttük élte életét. Nem ezek a zajok ébresztették fel.
Mozdulatlanul lesve várt. Egy moraj. Távoli, mély mint egy messzi vihar. A hangtól agya és az ablaküvegek megremegtek. Diego felkelt s az ablak elé állva nézte az óceánt. Az érzéketlen hold sápadt fénye visszatükröződött a hullámokon. Gyorsan felöltözőt és kiment. A levegő langyos volt és körülötte csend. Normálisan milliárdnyi tücsök cirpelt éjjel-nappal. Egy nyomasztó csend.
Újra a morajlás. De most sokkal erősebb, még mélyebb és minden remegett nem csak a levegő. A föld mozgott a lába alatt és látta visszahúzódni a Csendes óceán vizét. Diego Walraf felemelkedett és magasan a részegként dülöngő háza fölött lebegett mielőtt összeomlott. Nem hallotta az összeomlás zaját, mert a levegő telve volt morajjal, mindent elárasztott.
Távol északon egy remegő vörös fényt vett észre, gyorsan közeledett és az óceánnal párhuzamos vonallá változott.
Fent, kétezer méter magasságban hideg volt, de nem érezte. Az apokaliptikus látványtól mindent elfelejtett, érzéketlenné vált és hipnotizálva nézte a katasztrófát: a San Andreas hasadás kinyílását.
Északon és délen terjeszkedett a tűzvonal és a moraj egyre erősödött. Diego, Los Angeles felé haladt, de a hold sápadt fénye képtelen volt a várost takaró porfelhőn áthatolni. Nem követte tovább a tűzvonalat. Frisco felé mert egy víz falat látott rohanni a part felé. A víz és a tűz találkozása titáni volt.
Nem maradt és nem lebegett tovább, mert vacogott a hidegtől és nem tudott lejjebb felmelegedni mert túl veszélyes volt. Carnavonék napsütötte kertjébe ment a nyugodt Földközi tenger csodálatos látványa felé.
103
Mindnyájan ott voltak. Alma, Judith, a gyerekei, unokái, dédunokái és még távolabb, több nemzedék családjaikkal. Több százan voltak Carnavon családjából s még a felét sem ismerte személyesen! És a barátai. Az első órák barátai, Stockwell és Shannon et néhány gyermekük. Lily, Geordie, Walraf, Kurihara, Gilian Arroyo, Corine Horvath és Pepita.
Színes lámpák a kert fáira akasztva várták ébredésük napnyugta után. Ott voltak mindnyájan hatalmas félkörben a ház elött. Hallgatag tömeg telepatikus kapcsolatban.
Mikor Diego Walraf megjelent közöttük, már mindenről tudtak. Az eseményeket jelezte majdnem a katasztrófával egyidöben.
— Várni kell néhány órát, a napfelkeltét Kalifornia fölött, magyarázta Stockwell miután néhány percig eltűnt, hogy személyesen lássa az eseményeket. A vulkánikus aktivitás és a tüzek terjedése után ítélve talán semmi sem marad meg Los Angelesből és a klónok világából.
Az ünnep, Carnavon 964-ik születésnapja e katasztrófa mellett, több százezer ember eltűntével jelentőséget elveszítette. Alkotásaik eltűntek. S mégis elégedettek voltak mert nem ők okozták a megsemmisülést, hanem egy természetes, előrelátható jelenség.
Az ünnep megrövidült mert mikor napnyugta után az éj borította a földközi tengert, mindenki Kaliforniába ment. Ott vastag füst fátyol takart mindent. A Mont Helène tüzet okádót és egy láva folyam égette a környező erdőket.
Óvatosan, messze maradtak a tűzhányótól és keresni próbálták a régi Kalifornia nyomait, de semmit nem találtak. Eltűnt a part a Csendes óceán megnyugodott vize alatt. Ahol szétszórta a szél a füstöt, csak kiszáradt föld és meztelen hegyek maradtak minden életjel nélkül. Kurihara kedvelt Silicon Valleye is eltűnt a víz alatt jelezve, hogy Los Angeles már nem létezett. Tudomásul kellett venni, hogy Kalifornia állam megszünt minden élőlényével egyidöben a műholdon a minden életet kiirtó fegyverrel.
104
— Gondolod, hogy véletlen volt, kérdezte Carnavon. Velük szemben a tó másik oldalán a Fekete hegy fölött sötét viharfelhők gyülekeztek. A tó a vakító napfényben csillogott és ők egymás mellett az árnyékban ültek a nagy teraszon.
—Miért? Te nem igy gondolod, válaszolt Alma. Ha nem véletlen volt, akkor mi más? Mire gondolsz?
Úgy voltak mint századokkal ezelött, egymás mellett, szótlanul, nem törték meg a csendet, gondolataik egyesültek.
— Nem tudom, tétovázott Carnavon. Közbeléptek talán, megakadályozva a kollektív gyilkosságot. Megsemmisítették alkotásainkat…
— Nagyon régen bennunket is eltüntettek.
— Mások ők, mint mi. Valójában nincs már testük. Egy másik létezési színvonalon vannak. Nem olyan érzelmekkel mint mi.
— Azt akarod mondani, hogy nem szentimentálisak?
— Igazad van. Minket még egy humanizmusnak nevezett szentimentalizmus vezet. Ők, embertelenek. Alma mindég segítette megtalálni gondolatai jó kifejezését.
„Te talán jobban érted őket mint én mert én szentimentális vagyok, te meg embertelenebb.
— Megmentettek minket, ebben biztos vagyok, válaszolt Alma és nem reagált Carnavon megjegyzésére.
— Számunkra a gyermekeink voltak. Számukra egy elvetélt kísérlet. Azt hiszem, hogy igazad van.
— Beszélsz erről a többieknek, kérdezte az asszony feléje fordulva és tekintetük összeforrt.
— Nem! Nem szabad. Hagyjuk nekik a meggyőződést a véletlenről. Nem kell, hogy tudomást vegyenek arról, hogy egy örökkévalóság óta ellenőriznek minket és segítenek amikor helyzetünk szükségessé teszi.
Az Ouvira felé nyúltak a viharfelhők elkerülve a higanyként csillogó tó vizét.
— És Jon Nemes?
— A Proféta?
— Igen, válaszolt Alma és keze a kezébe bujt, hogy fizikai kapcsolat jöjjön létre, mintha keze önálló életet élne.
— Nem tudom. Még arra sincs bizonyosság, hogy valóban ő volt és nem valaki más? Vagy meghalt a többiekkel elfogadva istene ítéletét, vagy megmenekült és egyedül folytatja életét magányosan.
— És te változatlanul a csillagokba akarsz menni?
— Igen, válaszolt tétovázás nélkül. Egyre jobban vágyom. És mindazok akik velem akarnak jönni, jönnek majd. Egy hatalmas hajót készitünk majd, elég hely lesz benne.
— Miért?
— Rajzani. Màs életeket talàlunk majd és meglàtjuk, a jövő titka még, mi lesz belőlünk. Te is jössz velem?
— Tudod, hogy mindenhovà követlek, vàlaszolta.
— De velem jössz elöbb oda ahovà mindég egyedül megyek, hogy megismerd kis baràtom Tsip-tsip. Hagyd, hogy vezesselek. Carnavon gyengéden szoritotta ujjait és elindult vele szigetére a Lualabàn.
*
Paris, le 13 février 08. 12.30